"Időnk csapása, hogy bolond vezet vakot"
Régóta ott figyelt a polcomon ez a DVD, tudván, hogy ha olyan filmet veszek, amelyben Laurence Olivier játssza Lear királyt, nem bukhatok olyan nagyot. A megérzéseim nemcsak, hogy nem csaltak meg, hanem messze felülmúlták a várakozásaimat.
A Shakespeare interpretációk nagy bátorságot, szinte vakmerőséget igényelnek, ugyanakkor tudni kell, hogy az igazi nagy angol színészeknek a vérében van az a tehetség, amellyel át tudják adni Shakespeare gondolatait. Senki nem tudja olyan természetességel és őszintén, minden mesterkéltség nélkül közvetíteni a darabok üzenetét, mint a bárd honfitársai. Mondom ezt úgy, hogy láttam pár jó Shakespeare-előadást itthon is, de nagyon kevés volt köztük az olyan, amelyik igazán megfogott, és amelyiknél tényleg nem éreztem mesterkéltnek az előadást, nem éreztem, hogy egy régies nyelvet hallgatok, egyszerűen átéltem azt, amiről szólt, szó szerint, amit a színészek mondtak. És talán ez a legnehezebb a színészetben, és ez az a tanács, amelyet Kate Winslet is szem előtt tartott, mikor Kenneth Branagh Hamletjában Opheliát próbálta: „Don’t act, be!” Tehát ne játssz, létezz! Ez kell ahhoz, hogy az ember természetesen viselkedjen a színpadon, és minden olyan legyen, mintha akkor, abban a pillanatban történne meg, és ne látsszék, hogy előtte hányszor elpróbálták már.
Ez az előadás ugyan filmnek nevezhető, nem színházi előadás volt, mégis tekinthető akár annak, mert rendkívül kevés helyszínen, színpadszerű, megépített környezetben adták elő, valószínűleg nagyon kevés ráfordítással. És itt győzedelmeskedik Shakespeare örök szelleme a csillogó-villogó látványtechnikák felett. Már a film elején, a kezdő jelenetben látszik, hogy rendkívül egyszerű a díszlet, minden minimális, kivéve az író zsenijét és a színészi játékot. A szegényes díszlet ellenére a színpadon soha meg nem bukott és mindig újítani tudó Laurence Olivier és a többi színész (nem tudnék olyat mondani, aki nem) egyszerűen elvarázsol a tehetségével, nem tudom levenni a szemem róluk, és nem tudom nem feszülten figyelni a cselekményt, noha többször is olvastam és láttam már a darabot. A filmet angolul néztem, mert eredetiben szeretem hallani Shakespeare gyönyörű szavait, de amikor tehetem, felteszem mellé a magyar feliratot is, nem is elsősorban a megértés miatt, hanem hogy a brilliáns magyar fordítást is élvezhessem. A film feliratában szerencsére Vörösmarty Mihály csodálatos szavait olvashattam.
A darabban, az elején vannak azért vicces mondatok is, itt Shakespeare humorát is megcsodálhatjuk. Például rendkívül jót szórakoztam Kent szavain, aki – mikor Lear szolgálatába jelentkezik, és a király megkérdezi, hogy milyen idős – azt feleli a király kérdésére: „Nem oly ifjú, hogy nőt énekéért megszeressek, sem oly öreg, hogy semmiért bele bolondúljak” (I. felvonás, IV. jelenet).
Aki szereti Shakespeare-t, tudja, hogy mennyi bölcsesség van a szavaiban. Egy mondattal, de akár egy-két szóval is képes leírni egy egész élet fájdalmát. Lear király, a magára hagyott, két lánya által megcsalatott agg király története tele van fájdalommal, kínnal, égbekiáltó igazságtalansággal és brutalitással (elég, ha pl. Gloster megvakítására gondolunk, akit Leo McKern játszik rendkívül megindítóan). A film nem finomkodik, megmutatja, amit meg kell, nem is könnyű végignézni. De megéri. Learrel párhuzamosan az öreg Gloster is körülbelül ugyanazt az ösvényt járja végig: őt nem két lánya, hanem fattyú fia, Edmund vezeti félre és árulja el (A „My Family” angol sorozatból jól ismert Robert Lindsey játssza fantasztikusan). Ő is félreismeri fiát, Edgart, mint Lear Cordeliát. Ő is rájön hibájára, de szintén későn. Addigra már megvakítják, és együtt bolyong az őrült Learrel. Már amennyire őrültnek nevezhetünk valakit, csak azért, mert nem úgy viselkedik, ahogy az tőle elvárt. Mai fogalmakkal inkább azt mondhatnánk rá, hogy idegösszeomlása volt. Mikor lányai megtagadják és csak a leghűségesebb emberek maradnak meg mellette, és már túl sok az, amit el kell viselni, felveszi az őrültség álcáját, mert így talán könnyebb elviselni a rengeteg szenvedést, amit rámért a sors. De mikor megint, már önmagából kivetkőzött állapotában találkozik Glosterrel, noha először furcsán viselkedik, mikor a vak öreg elsírja magát, beismeri, hogy tudja, ki ő:
"Ha sorsomon kivánsz könyezni, vedd
Szemeimet. Jól tudom, ki vagy.
Neved Gloster.” (IV. felvonás, 6. szín: http://www.youtube.com/watch?v=vJuMcJlf7tM)
Nemcsak az idősebb generáció, a fiatalok sorsában is párhuzam van, Edgar is megbocsát megvakított, megalázott apjának, csakúgy, mint Cordelia. Noha csak Edmunddal való végső leszámolása előtt vallja be apjának, kicsoda ő – addig Gloster bolond, szegény Tamásként ismeri, aki elvadult a vadonban – de mellette marad és oltalmazza, segíti az úton (Gloster: „Időnk csapása, hogy bolond vezet vakot” – ezek is időtálló szavak).
A darab egyrészt az isteni igazságszolgáltatást példázza, hiszen a rosszak megbűnhődnek (Edmund, Goneril, Regan, Cornwall), és azok is megbűnhődnek, akik ugyan nem rosszak, de hibát követtek el, mert vagy naivak voltak, mint Gloster, aki minden kétkedés nélkül hitt Edmundnak, mikor az befeketítette Edgart, vagy Lear, aki hiúsága miatt a szép szavakat hitte erénynek a valódi értékek helyett. Mégis őket nem tudjuk elítélni, mert a Sors eléggé megbüntette őket már bűnükért, és már rég megbocsátottunk nekik. Egyedül Cordelia az igazi ártatlan áldozat, aki kezdettől fogva jó volt és megbocsátó.
A film rendezője, Michael Elliot nem dolgozik speciális effektusokkal, díszletekkel vagy jelmezekkel. Ennél maximum akkor lehetett volna csupaszabb az előadás, ha minden szereplő egy zsákot húz magára korabeli ruhák helyett, ugyanakkor nem hiszem, hogy az hű lett volna Shakespeare szelleméhez, és jómagam nem vagyok híve a „mindenképpen ragaszkodjunk el a korhű megoldásoktól” elvnek, mert általában ilyenkor nemcsak a darab küllemétől rugaszkodnak el; ha pusztán a modernizálás a cél, a gondolatok is elvesznek a külsőségek között (tisztelet a kivételnek).
De nemcsak a díszletek, a filmes megoldások is egyszerűek. A kamerát az operatőr nem használja speciális módon, nincsenek különleges megoldások, beállítások, a műfajt nevezhetjük egyszerű tévéfilmnek, de ami megkülönbözteti egy átlagos tévéfilmtől, az a zseniális szöveg és a zseniális színészek. Hihetetlen, de ezekkel a színészekkel és Shakespeare szövegével bármilyen környezetben megállja a helyét a film, mert egyszerűen az ember arra figyel, ami elhangzik és azt nézi, amit a színészek arca elmond. És az többet mond, minden szónál, pedig Shakespeare minden szavát aranyba kell foglalni.
A főszereplők:
Lear király - Laurence Olivier
Kent - Colin Blakely
Gloster - Leo McKern
Cordelia - Anna Calder-Marshall
Goneril - Dorothy Tutin
Regan - Diana Rigg
Bolond - John Hurt
Edmund - Robert Lindsay
Edgar - David Threlfall
(A DVD külön erénye, hogy angol felirat is van rajta a magyar mellett!!!)
A Shakespeare interpretációk nagy bátorságot, szinte vakmerőséget igényelnek, ugyanakkor tudni kell, hogy az igazi nagy angol színészeknek a vérében van az a tehetség, amellyel át tudják adni Shakespeare gondolatait. Senki nem tudja olyan természetességel és őszintén, minden mesterkéltség nélkül közvetíteni a darabok üzenetét, mint a bárd honfitársai. Mondom ezt úgy, hogy láttam pár jó Shakespeare-előadást itthon is, de nagyon kevés volt köztük az olyan, amelyik igazán megfogott, és amelyiknél tényleg nem éreztem mesterkéltnek az előadást, nem éreztem, hogy egy régies nyelvet hallgatok, egyszerűen átéltem azt, amiről szólt, szó szerint, amit a színészek mondtak. És talán ez a legnehezebb a színészetben, és ez az a tanács, amelyet Kate Winslet is szem előtt tartott, mikor Kenneth Branagh Hamletjában Opheliát próbálta: „Don’t act, be!” Tehát ne játssz, létezz! Ez kell ahhoz, hogy az ember természetesen viselkedjen a színpadon, és minden olyan legyen, mintha akkor, abban a pillanatban történne meg, és ne látsszék, hogy előtte hányszor elpróbálták már.
Ez az előadás ugyan filmnek nevezhető, nem színházi előadás volt, mégis tekinthető akár annak, mert rendkívül kevés helyszínen, színpadszerű, megépített környezetben adták elő, valószínűleg nagyon kevés ráfordítással. És itt győzedelmeskedik Shakespeare örök szelleme a csillogó-villogó látványtechnikák felett. Már a film elején, a kezdő jelenetben látszik, hogy rendkívül egyszerű a díszlet, minden minimális, kivéve az író zsenijét és a színészi játékot. A szegényes díszlet ellenére a színpadon soha meg nem bukott és mindig újítani tudó Laurence Olivier és a többi színész (nem tudnék olyat mondani, aki nem) egyszerűen elvarázsol a tehetségével, nem tudom levenni a szemem róluk, és nem tudom nem feszülten figyelni a cselekményt, noha többször is olvastam és láttam már a darabot. A filmet angolul néztem, mert eredetiben szeretem hallani Shakespeare gyönyörű szavait, de amikor tehetem, felteszem mellé a magyar feliratot is, nem is elsősorban a megértés miatt, hanem hogy a brilliáns magyar fordítást is élvezhessem. A film feliratában szerencsére Vörösmarty Mihály csodálatos szavait olvashattam.
A darabban, az elején vannak azért vicces mondatok is, itt Shakespeare humorát is megcsodálhatjuk. Például rendkívül jót szórakoztam Kent szavain, aki – mikor Lear szolgálatába jelentkezik, és a király megkérdezi, hogy milyen idős – azt feleli a király kérdésére: „Nem oly ifjú, hogy nőt énekéért megszeressek, sem oly öreg, hogy semmiért bele bolondúljak” (I. felvonás, IV. jelenet).
Aki szereti Shakespeare-t, tudja, hogy mennyi bölcsesség van a szavaiban. Egy mondattal, de akár egy-két szóval is képes leírni egy egész élet fájdalmát. Lear király, a magára hagyott, két lánya által megcsalatott agg király története tele van fájdalommal, kínnal, égbekiáltó igazságtalansággal és brutalitással (elég, ha pl. Gloster megvakítására gondolunk, akit Leo McKern játszik rendkívül megindítóan). A film nem finomkodik, megmutatja, amit meg kell, nem is könnyű végignézni. De megéri. Learrel párhuzamosan az öreg Gloster is körülbelül ugyanazt az ösvényt járja végig: őt nem két lánya, hanem fattyú fia, Edmund vezeti félre és árulja el (A „My Family” angol sorozatból jól ismert Robert Lindsey játssza fantasztikusan). Ő is félreismeri fiát, Edgart, mint Lear Cordeliát. Ő is rájön hibájára, de szintén későn. Addigra már megvakítják, és együtt bolyong az őrült Learrel. Már amennyire őrültnek nevezhetünk valakit, csak azért, mert nem úgy viselkedik, ahogy az tőle elvárt. Mai fogalmakkal inkább azt mondhatnánk rá, hogy idegösszeomlása volt. Mikor lányai megtagadják és csak a leghűségesebb emberek maradnak meg mellette, és már túl sok az, amit el kell viselni, felveszi az őrültség álcáját, mert így talán könnyebb elviselni a rengeteg szenvedést, amit rámért a sors. De mikor megint, már önmagából kivetkőzött állapotában találkozik Glosterrel, noha először furcsán viselkedik, mikor a vak öreg elsírja magát, beismeri, hogy tudja, ki ő:
"Ha sorsomon kivánsz könyezni, vedd
Szemeimet. Jól tudom, ki vagy.
Neved Gloster.” (IV. felvonás, 6. szín: http://www.youtube.com/watch?v=vJuMcJlf7tM)
Nemcsak az idősebb generáció, a fiatalok sorsában is párhuzam van, Edgar is megbocsát megvakított, megalázott apjának, csakúgy, mint Cordelia. Noha csak Edmunddal való végső leszámolása előtt vallja be apjának, kicsoda ő – addig Gloster bolond, szegény Tamásként ismeri, aki elvadult a vadonban – de mellette marad és oltalmazza, segíti az úton (Gloster: „Időnk csapása, hogy bolond vezet vakot” – ezek is időtálló szavak).
A darab egyrészt az isteni igazságszolgáltatást példázza, hiszen a rosszak megbűnhődnek (Edmund, Goneril, Regan, Cornwall), és azok is megbűnhődnek, akik ugyan nem rosszak, de hibát követtek el, mert vagy naivak voltak, mint Gloster, aki minden kétkedés nélkül hitt Edmundnak, mikor az befeketítette Edgart, vagy Lear, aki hiúsága miatt a szép szavakat hitte erénynek a valódi értékek helyett. Mégis őket nem tudjuk elítélni, mert a Sors eléggé megbüntette őket már bűnükért, és már rég megbocsátottunk nekik. Egyedül Cordelia az igazi ártatlan áldozat, aki kezdettől fogva jó volt és megbocsátó.
A film rendezője, Michael Elliot nem dolgozik speciális effektusokkal, díszletekkel vagy jelmezekkel. Ennél maximum akkor lehetett volna csupaszabb az előadás, ha minden szereplő egy zsákot húz magára korabeli ruhák helyett, ugyanakkor nem hiszem, hogy az hű lett volna Shakespeare szelleméhez, és jómagam nem vagyok híve a „mindenképpen ragaszkodjunk el a korhű megoldásoktól” elvnek, mert általában ilyenkor nemcsak a darab küllemétől rugaszkodnak el; ha pusztán a modernizálás a cél, a gondolatok is elvesznek a külsőségek között (tisztelet a kivételnek).
De nemcsak a díszletek, a filmes megoldások is egyszerűek. A kamerát az operatőr nem használja speciális módon, nincsenek különleges megoldások, beállítások, a műfajt nevezhetjük egyszerű tévéfilmnek, de ami megkülönbözteti egy átlagos tévéfilmtől, az a zseniális szöveg és a zseniális színészek. Hihetetlen, de ezekkel a színészekkel és Shakespeare szövegével bármilyen környezetben megállja a helyét a film, mert egyszerűen az ember arra figyel, ami elhangzik és azt nézi, amit a színészek arca elmond. És az többet mond, minden szónál, pedig Shakespeare minden szavát aranyba kell foglalni.
A főszereplők:
Lear király - Laurence Olivier
Kent - Colin Blakely
Gloster - Leo McKern
Cordelia - Anna Calder-Marshall
Goneril - Dorothy Tutin
Regan - Diana Rigg
Bolond - John Hurt
Edmund - Robert Lindsay
Edgar - David Threlfall
(A DVD külön erénye, hogy angol felirat is van rajta a magyar mellett!!!)
Hasznosnak ítélted a kritikát? (0/0)