Az emberiség 80%-a szadista, aki amint hatalmat kap, nyomban késztetést érez arra, hogy embertársait kegyetlenül elnyomva uralkodjék rajtuk. Aki volt már katona vagy rabszolga az 1800-as évek amerikájában az biztosan tudja miről van szó. Ha valakinek viszont egyik opciót sem sikerült megízlelnie az élet viharaiban az most legalább az egyikről mégis fogalmat alkothat. Itt van ugyanis a Django elszabadult, ami egy modorosan kulturált fejvadász (Christoph Waltz) és az általa felszabadított, sokat szenvedett Django nevű rabszolga (Jamie Foxx) barátságáról szól, de ami a film címén, Louise Bagalow az eredeti Djangoból idézett dalain és a főszereplő kálváriáján kívül ugyan semmi rokonságot nem tud felmutatni a Franco Nero főszereplésével készült 1966-os klasszikussal, ám a segítségével mégis átélhetjük a felszabadító érzést, milyen jó is odapörkölni tahó parasztoknak. De éppen ezért, ezt a filmet ugyanolyan bűn szinkronizálva nézni, mint amekkora bűn a rabszolgaság volt. A magyar szinkron ugyanis nemcsak nagyon harsányra sikerült, de nem is tudja visszaadni Christoph Waltznak Djangohoz intézett atyáskodó-mentorkodó szavait sem a déli államok rabszolgatartó parasztjainak jellegzetes hangsúlyozásait. Némelyek közülük pl. az amelyik kutyával tépet szét egy szökött niggert az még beszélni se tud rendesen.

Ám ami Quentin Tarantíno erőssége szokott lenni minden filmjében, az most a gyengéjének bizonyul a Djangó elszabadultban. A kimért hűvös és körülírt párbeszédek néha jelentéktelen dolgokról, amik a látszat ellenére azért mégsem csak olyan jelentéktelenek hiszen társalgási életünk, mindennapjaink 70%-át is az ilyen apróságoknak tűnű csacsogások teszik ki. De a Djangoban ez azért mégis túl hosszúra sikerült. Annál is inkább, mert pontosan azért szeretjük a western filmeket, hogy ha igazságérzetünk azt súgja, hogy ha lőni kell, akkor nyugodtan lőhetünk a szabados vadnyugaton, de most a túl sok bevezető duma miatt a nézőnek várakoznia kell míg a gonoszok megbűnhődnek az elszabadult Djangó egy-egy jól irányzott lövése által. Akinek azért van türelme végigülnie a majdnem 165 percet mire a várva várt bosszú katarzis élményéhez eljut-ahol a blu ray kiadványba fektetett néző bőven fog kapni a pénzéért cserébe szaftos/dinamikus golyó süvítéseket, becsapódásokat, vérplaccsanásokat-azért addig sem fog unatkozni, mert közben a kiváló szinészek első osztályú játékkal jutalmaznak meg korhűen és ízlésesen szabott kosztümjeikben. Külön élvezetesek a finom zenei betétdalok és legendás filmekből felturbózott beállítások, ám itt némi hiányérzetet tapasztalhatunk. Nincs a lemezen ugyanis semmilyen felirat a dalokhoz sem a Tarantinora jellemző lelkes audiokommentár, ami rávilágíthatna, hogy a videotékásból kultfilmrendezővé felnőtt fenegyerek mely filmekből koppintgatott tisztelgés címszó alatt.
Éppen ezért kellemes meglepetés a jelenetválasztási opcióban található mini menürendszer, ami a filmben levő 35 zenei betétrészhez kalauzol és ráadásul ki is írja a zeneszerzők, előadók és azon legendás filmek címét amelyből ídézve vagyon. Nagyon kúl zenék.

A maradék extratartalom gerincét 3 egyenként 13 perces kisfilm alkotja.

„A spagetti western újragondolása” a lovak, kaszkadőrök fáradozásairól szól és többek között az is kiderül belőlük, hogy miért tudta Jamie Foxx olyan magabiztosan szőrén megülnie a lovat. Van még benne egy fura kisember is, egy úgynevezett gyorslövő világbajnok aki a nehéz hatlövető csípőből való villámgyors előrántásával és pörgetésével kápráztat el bennünket.

A másodikban Sharen Davis kosztümtervező kalauzol minket lelkesen a film szemet gyönyörködtető divat és színvilágába.

A harmadik a „Remembering J.Michael Riva” a Django elszabadult nemrég elhunyt produkciós tervező munkáinak szentel emléket. Ez a rövidfilm egyszer nézhető míg az első kettő azért többszöi alkalommal is érdekfeszítő.

Tarantino xx blu ray collekció előzetes beharangozó és Django elszabadult soundtrack promo próbálja még megfűszerezni a soványka extra tálalást.
Nem egy kiadós lakoma és ez sok filmtörténeti körítésre kiéhezett rajongónak biztosan nem lesz elég. Ezen talán az sem fog segíteni, hogy a Django elszabadult blu ray kiadvány borítója kétoldalas, vagyis a tokot belülről kinyitva egy szép filmbeli jelenettel találkozhatunk.

„Na, jöjjenek be ebből a zergebaszó zimankóból és igyanak egy kávét!”
Ez az idézet jelzi talán legjobban, hogy a képzeletbeli nagy filmes palettán hova is helyezzük el Djangot: egy vérbeli Tarantino film, óriási dumával, zseniális figurákkal és színészekkel, s nem mellesleg újabb belépés a Mester többtermes multiplex mozijába, ezúttal a westernfilmes terembe.
Kíváncsi vagyok, lesz-e még kettő olyan film ebben az évben, ami elég erős lesz ahhoz, hogy a Djangot letaszítsa a top10 dobogójáról. Ahhoz képest, hogy lassan az év feléhez érünk, egyedül A lehetetlen férkőzött be elé, s bár még sok van hátra, de egyre inkább kételkedek benne. Még ha jobb, drámaibb, megrázóbb, látványosabb, izgalmasabb film biztosan lesz is, szórakoztatóbb tuti, hogy nem. Mert számomra a Django lényege az első perctől kezdve a széles mosolyra görbülő száj, a feledhetetlen szórakoztató moziélmény átélése, amiben tökéletes arányban keveredett a vér, humor, dráma, történeti tabló, zene, minden. Tarantinonak nem először sikeredett így egy olyan mixet létrehozni, amit akár évente képes újranézni az ember – hol a zenéje, hol a beszólásai, hol maga a film miatt. Írom ezt akkor is, hogy a másodszori, otthoni újranézéskor bizony veszített első hatásából, hisz az akkori fordulatok, váratlan események már ismertek voltak – de még így sem bírtam röhögés nélkül az egyik karakter kirobbanó fináléját…
Már a kezdet, Dr. Schulz belépője meghatározza az egész mozi hangulatát. Abban az öt percben kb. minden benne van, amire később is számíthatunk: a Django közel három órája gyakorlatilag a prológus kiterjesztése. Kiterjesztése térben, gyönyörű tájakkal és helyszínekkel, kiterjesztése zseniálisnál zseniálisabb figurákkal, valamint a pár percben felvillantott, láncon vezetett rabszolgavilág országos méretekre bővítésével. Ez egyéként - minden egyéb filmes érdeme mellett – a Django kivételes tulajdonsága: nagyon erős görbe tükröt tart Amerika múltjának egyik szégyenfoltja elé, szórakoztatóan drámai módon ítélkezik a rabszolgatartás sötét intézménye felett. Megkockáztatom, van olyan nemzedék már a földön, aki esetleg e moziból szerez mélyebb ismereteket ebből a korból – s talán ad elég inspirációt neki ahhoz, hogy máshol is utánajárjon, mi is volt valójában. Magyarán: ami nekem és néhány öreg motorosnak anno a Gyökerek volt, az most az ifjaknak akár a Django is lehet…
Schultz és Django road mozija bővelkedik remekbeszabott jelenetekkel, poénokkal, figurákkal. Don Johnson és kompániája, az egész lovas jelenet rekeszizom-dolgoztató képsor, talán a film egyik kisebb csúcspontja a második rész előtt. Mint minden hasonló alkotásnál, ahol A pontból igyekeznek B pontba jutni a szereplők, itt is érezhető némi pihenő, leülés, de Tranantinonak ezt is sikerül egy pici kis poén, gyönyörű tájak és némi dráma keverésével mozgalmassá tenni. A hosszú játékidő ellenére nem unalmas a film, mindig van benne kapaszkodó, ha másra nem, akkor épp a korra csodálkozhatunk rá: ahogy én innen meg tudom ítélni, a rendező kínosan ügyelt a hűségre..
Aztán Candylanddel – és az oda vezető úttal, a négerbunyó utántól – más szintre lép a mozi. Caprio, Samuel L. Jackson belépésével a már eddig sem piskóta univerzum alaposan kibővül, nagyszerű jelenetek egész sora következik. Hol a feszültség, hol a humor, hol pedig a vér dominál (a nagy lövöldözés Kill Billesen túl van spilázva), a fordulat meglepetése működött – még ha igazából nem volt benn sem a szituban, sem Schultz figurájában -, bármennyire véres következményei voltak, engem szórakoztatott. És itt még nem volt vége!!!! Django come backje, a dinamitos rész a felrobbanó ürgével az egész mozi legjobb poénja, mint ahogy a két nigger pengeváltása is. Bár ez inkább sima térdlövés volt, némi anyázó fennhanggal… A korona az egészen pedig a Trinity című zene, a mozi legjobb témája. Frenetikus finálé, minden tekintetben.
Ezek után nem igazán látok értelmét külön méltatni bármit/bárkit is. Rendezés, színészek, korrajz, díszlet, minden hibátlan. Talán mr. Waltz most nem brillírozik annyira, mint a Becstelenekben, de ez csupán azért van, mert a többiek felnőttek mellé. Jamie Fox tökéletes választás volt, Don Johnsont pedig nekem mindig élmény látni vásznon. Capriót bevallom, egyre jobban bírom, az öreg Mace Windura meg szinte rá sem lehet ismerni, mióta elhagyta az erő…
A BD értékeléséből talán csak a kissé kevés extratartalom vonhat le pár százalékot: kép kiváló, eredeti hang kiváló. A Django azon kevés filmek egyike, amit azonban érdemes szinkronnal nézni, a remekbeszabott dialógusok miatt, ugyanakkor az is tény, hogy a magyar DD 5.1-ben a párbeszéd borzasztóan halk az effektekhez és a zenéhez képest. Ami még ide kapcsolódik, zseniális húzás az egyébként kiváló soundtrackra ugró jelenetválasztási lehetőség, még nem láttam ilyet lemezen. A filmhez adott ajándék képregény pedig egy nagyon megbecsülendő gesztus, ilyen akciókkal lehetne talán visszahúzni a vásárlókat a megjelenéskori megvevés irányába.
Kosárba!!