Trust no one
Clint Eastwood nagy fába vágta a fejszéjét, amikor az amerikai történelem olyan összetett és rejtélyes alakjának majdnem 50 évéről akart filmet forgatni, mint J. Edgar Hoover. Főleg úgy, hogy a magánéletet és a szakmai kihívásokat is egyenlő súllyal akarta bevonni, éppúgy kitérve Hoover személyes érzéseire, mint a hatásra, amit a világpolitika alakulásában feltételeznek róla.
Kezdeném ott, ahol általában befejezni szoktam, a színészeknél. Lehet, hogy csak mert Hoover kinézete és stílusa nekem nem volt ismert -ellenben például Meryl Streep Margaret Thatcherré átlényegüléséhez a Vasladyben volt viszonyítási alapom-, de sokkal kevésbé a szerepeket láttam, mint a színészeket, bármennyit is dolgoztak az öreg DiCaprion vagy Naomi Wattson a sminkesek. Biztos hiteles, de nekem inkább illusztráció hangulata van, mintha csak elmesélni akartak volna egy történetet, nem megjeleníteni. Még Armie Hammertől láttam a legmeglepőbb alakítást, már amennyire meglepő volt, hogy nem egy idiótát játszik, mert hiába láttam már őt a Közösségi hálóban vagy a Felvonóban is, de nagyon sokáig fog tartani, amíg nem a Tükröm, tükröm pocisimiért pitiző királyfijaként fogok emlékezni rá:).
Bár a történelmi jellegű filmekhez hasonlóan a tempója kimért és lassú, a széles merítés miatt ez az "elmesélés" is tartogathat izgalmakat és feszültséget. Például azáltal, hogy Hoover fél évszázados tevékenységének szakaszait egy-egy jellegzetes esemény köré csoportosította az író, keretként pedig azt használja, ahogy Hoover ezeket tollba mondja az önéletrajzába. Ezek között pedig tényleg vannak érdekesek, mint például hogy Hoovernek milyen szerepe volt a bűnügyi helyszínelés és egységesített nyilvántartások megteremtésében és kialakításában -ami nélkül ugye nem lehetne már lassan minden csatornán ömleszteni a CSI-t-, és mindezt a Lindbergh-ügyön, mint a korszak legemlékezetesebb bűntényén keresztül mutatják be. Aztán ott van Hoover harca a maffiával, amivel saját és a szervezetének elfogadottságát, ismertségét kívánta növelni, és hogy a népszerűség növelésében milyen szerepet szánt a médiának, azon belül is Hollywoodnak. De említhetném a támogatását vagy éppen befolyását a politikusokra és a politikára, hiszen olyan ideológiája, elvei Hoovernek is voltak, amik befolyásolták a döntéseiben, és ahogy egyre több információhoz fért és férhetett hozzá, jelenléte éppúgy volt szükséges és terhes az Igazságügy-minisztérium alá tartozó FBI élén, akár még elnököknek is, attól függően, hogy kit támogatott és kit zsarolt. Ez utóbbiakat mondjuk a stáb jelentős részben szóbeszédekre és a csekély számú "elkeveredett" dokumentumra alapozhatta, hiszen Hoover féltve őrzött információi a halála után nem sokkal egy iratmegsemmisítőben végezték, mert ahogy életében egyre kevésbé bízott és hitt bárkiben is, ugyanúgy tette azután is.
A film pedig azt sugallja, hogy erre a fajta, sokak szerint paranoidnak és hatalommániásnak tekintett és tekinthető magatartásra a magyarázatot Hoover magánéletében érdemes keresni, a saját félelmeiben és biztonságában. Ezért azzal párhuzamosan futnak a külvilág eseményei, bár abba aztán tényleg szinte csak pletykákon keresztül nyerhető betekintés, legyen szó az anyjával vagy a munkatársaival való kapcsolatairól. Hogy ezt miért tartotta fontosnak az író, bármennyire bizonyíthatatlan is, ahhoz az ő eddigi munkássága és élete szolgál támpontul... azt mindenesetre elérte vele, hogy Dodó Kacsa sem lesz már az a figura nekem, aki eddig volt.
A DVD az állóképes-ikonos menün kívül minőségi darab, és jó, hogy van extra, bár a három soros leírás a film hosszával is veteksző werket sejtet, de igazából csak 12 perces... viszont legalább sok apróságra választ ad arról, miért úgy készült és készülhetett el a film, ahogy.
Röviden: Nem is csak életrajzi filmként vagy az USA politikai panoptikumaként lehet érdekes, hanem általános tanulmányként arról, hogy a történelem mennyire manipulált és manipulálható, pusztán azáltal, hogy eseményeit emberek idézik elő, azok hatásait emberek rögzítik az utókor számára, emberek válogatják át és tolmácsolják a közönségnek, ami szintén emberekből áll. Csak ne lenne olyan átkozottul vontatott...
Kezdeném ott, ahol általában befejezni szoktam, a színészeknél. Lehet, hogy csak mert Hoover kinézete és stílusa nekem nem volt ismert -ellenben például Meryl Streep Margaret Thatcherré átlényegüléséhez a Vasladyben volt viszonyítási alapom-, de sokkal kevésbé a szerepeket láttam, mint a színészeket, bármennyit is dolgoztak az öreg DiCaprion vagy Naomi Wattson a sminkesek. Biztos hiteles, de nekem inkább illusztráció hangulata van, mintha csak elmesélni akartak volna egy történetet, nem megjeleníteni. Még Armie Hammertől láttam a legmeglepőbb alakítást, már amennyire meglepő volt, hogy nem egy idiótát játszik, mert hiába láttam már őt a Közösségi hálóban vagy a Felvonóban is, de nagyon sokáig fog tartani, amíg nem a Tükröm, tükröm pocisimiért pitiző királyfijaként fogok emlékezni rá:).
Bár a történelmi jellegű filmekhez hasonlóan a tempója kimért és lassú, a széles merítés miatt ez az "elmesélés" is tartogathat izgalmakat és feszültséget. Például azáltal, hogy Hoover fél évszázados tevékenységének szakaszait egy-egy jellegzetes esemény köré csoportosította az író, keretként pedig azt használja, ahogy Hoover ezeket tollba mondja az önéletrajzába. Ezek között pedig tényleg vannak érdekesek, mint például hogy Hoovernek milyen szerepe volt a bűnügyi helyszínelés és egységesített nyilvántartások megteremtésében és kialakításában -ami nélkül ugye nem lehetne már lassan minden csatornán ömleszteni a CSI-t-, és mindezt a Lindbergh-ügyön, mint a korszak legemlékezetesebb bűntényén keresztül mutatják be. Aztán ott van Hoover harca a maffiával, amivel saját és a szervezetének elfogadottságát, ismertségét kívánta növelni, és hogy a népszerűség növelésében milyen szerepet szánt a médiának, azon belül is Hollywoodnak. De említhetném a támogatását vagy éppen befolyását a politikusokra és a politikára, hiszen olyan ideológiája, elvei Hoovernek is voltak, amik befolyásolták a döntéseiben, és ahogy egyre több információhoz fért és férhetett hozzá, jelenléte éppúgy volt szükséges és terhes az Igazságügy-minisztérium alá tartozó FBI élén, akár még elnököknek is, attól függően, hogy kit támogatott és kit zsarolt. Ez utóbbiakat mondjuk a stáb jelentős részben szóbeszédekre és a csekély számú "elkeveredett" dokumentumra alapozhatta, hiszen Hoover féltve őrzött információi a halála után nem sokkal egy iratmegsemmisítőben végezték, mert ahogy életében egyre kevésbé bízott és hitt bárkiben is, ugyanúgy tette azután is.
A film pedig azt sugallja, hogy erre a fajta, sokak szerint paranoidnak és hatalommániásnak tekintett és tekinthető magatartásra a magyarázatot Hoover magánéletében érdemes keresni, a saját félelmeiben és biztonságában. Ezért azzal párhuzamosan futnak a külvilág eseményei, bár abba aztán tényleg szinte csak pletykákon keresztül nyerhető betekintés, legyen szó az anyjával vagy a munkatársaival való kapcsolatairól. Hogy ezt miért tartotta fontosnak az író, bármennyire bizonyíthatatlan is, ahhoz az ő eddigi munkássága és élete szolgál támpontul... azt mindenesetre elérte vele, hogy Dodó Kacsa sem lesz már az a figura nekem, aki eddig volt.
A DVD az állóképes-ikonos menün kívül minőségi darab, és jó, hogy van extra, bár a három soros leírás a film hosszával is veteksző werket sejtet, de igazából csak 12 perces... viszont legalább sok apróságra választ ad arról, miért úgy készült és készülhetett el a film, ahogy.
Röviden: Nem is csak életrajzi filmként vagy az USA politikai panoptikumaként lehet érdekes, hanem általános tanulmányként arról, hogy a történelem mennyire manipulált és manipulálható, pusztán azáltal, hogy eseményeit emberek idézik elő, azok hatásait emberek rögzítik az utókor számára, emberek válogatják át és tolmácsolják a közönségnek, ami szintén emberekből áll. Csak ne lenne olyan átkozottul vontatott...
Hasznosnak ítélted a kritikát? (0/0)