„Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen, Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen”
Érdekes pozíciót foglal el a filmek nagy rendszerében a Két Torony (továbbiakban majd KT), az biztos. A valaha készült egyik legjobb folytatás, legjobb második rész – ami ugyanakkor nem a klasszikus értelemben vett sequel, csupán egy komplex történet második része. E tekintetben ráadásul igazándiból se eleje, se vége nincs, önmagában ezt nézni nem szerencsés dolog.

S mégis: ha valaki erre vetemedik, még így is kaphat egy élvezhető, jól építkező, s megfelelő csúcspontokkal ellátott mozit: Jackson mestermunkáját, aki pont annyit változtatott az irodalmi művön, hogy ez legyen belőle…
Ezúttal a hegygerincen suhanó kamera csábított el, így már az első percektől el is merültem Középföldén. Igaz, Gandalf küzdelme a Balroggal egy picit cikis, pláne majd a következménye, de aztán Frodoékra kapcsolva rögtön két lábbal járunk a földön. A mozi egyébként jól érezhetően három részre szakadt, az egyik a Gyűrű útja Mordor felé, a másik a tünde, a törp és az ember útja Rohanon át a Helm szurdokba, míg a harmadik Trufa és Pippin kalandjai az erdőben és Vasudvardban…A KT messze nem jár be akkora utat, mint elődje, kevesebb új helyszín van, ezúttal inkább a karakterek jelentik az újdonságot: a történetbe belépő figurák mind kimagasló alakjai lesznek a történetnek..
„Mocckosz kis tolvajok…. Ellopták tőlünk a drágaszágomat!”
Hát igen, Gollam. És Andy Serkins. Az egész trilógia egyik legzseniálisabb, legikonikusabb alakja, akinek a viselkedését angol pszichiáterek vizsgálták… Annyira jó, annyira eltalált figura, hogy majd minden mozdulata élményszámba megy. Annak ellenére, hogy valójában egy CGI lény, Serkins által valódi élet költözött bele, a WETA meg valamikor itt érte utol az ILM-et… Gollam szinte teljes szövege idéznivaló, a „Menj el és ne gyere többet vissza” számomra alapmondat lett. Borzasztóan jól van beleszőve a történetbe a skizofrén korcs lény kettős éne, hol segít, hol elárulja a hobbitokat, beteges vonzalma a Gyűrűhöz meg ámulatba ejtő. Teljesen új szintre emeli a trilógiát, nélküle az első rész utólag kissé üresnek is tűnik. A két hobbit útja egyébként nagyon tetszett, Frodo „pusztulása” a Gyűrű által megdöbbentő, s egyre inkább látni: Samu nélkül sosem fog sikerülni, amiért útra keltek.

Ennek a szálnak azonban számomra mégiscsak Faramir és a gondori vonal a kedvencem: valamiért különösen megérintett az a karakter. Talán a színész által, nem tudom, de az egész lényét bírom. Osgiliath a Nazgullal egyértelműen a Frodo-szál csúcspontja – a többi ismeretében még mindig a legnyugisabb.
„Gondor? Hol volt Gondor, mikor Nyugatvég elesett? Hol volt Gondor, mikor az ellenség bekerített minket? Hol volt Gond…Nem, Aragorn Uram. Egyedül vagyunk.”
Aragorn,  Legolas és Gimli, az uruk-hai orkok nyomát követve végül Rohanban köt ki, felszedve egy réges-régi ismerőst… Amikor először láttam, ledöbbentem rajt – még ma sem igazán kedvelem az újjászületését -, azonban fejet hajtva Tolkien akaratának, később megszoktam: pontosabban úgy kezelem, mintha meg sem történt volna, ami megtörtént. Az egész lovas nép, Eomer (e szálbeli kedvencem) karaktere nagyon bejött, maga Edoras, mint a puszta közepén álló főváros hangulata zseniális. Kellett ehhez mondjuk a norvég-hegedűs dallam is, ami borzongatóan szomorú színt ad neki. A király, Theoden, miután kikúrálják, először kissé unszimpatikus alak, talán csak a Helm-szurdokra sikerült megszeretnem. S ha már Helm-szurdok: már az odaúton is volt egy kis akció, de maga a csata az egyszerűen elképesztő. Akkor, 2002-ben mérföldkő volt, de most nézve sem vall szégyent: az új program, amit a tömeg szimulálására készítettek a WETA-nal, maximálisan működik még ma is.
Hiába a Gyűrű a főszereplő az egész történetben, a KT-ban vitathatatlanul a Helm-szál a hangsúlyosabb. Játékidőben, karakterekben, látványban, érzelmi töltetben, mindenben. A végső ütközet bővelkedik olyan eseményekben, amik akár az öröm, akár a szomorúság könnycseppjeit csalják elő: a tündék bevonulása a csata előtt pl. ilyen, de Helm kürtjének megszólalása, illetve Eomerék feltűnése is az. Eowyn plátói szerelme Aragorn után, illetve Aragorn és Arwen kapcsolata is tele van érzelemmel, de akár Galadriel monológja is megérinthet.. Ugyanakkor a Gimli és Legolas közti poénáradat, a törp egyéb tettei, beszólásai kiválóan színesítik a hol izgalmas, hol szomorkás történéseket.
„Én nem állok senki oldalán, mert az én oldalamon sem áll senki.”
Pippin, Trufa és Szilkszakáll. A harmadik szál, a beszélő fákkal, az entekkel. A legnyugisabb, talán legmókásabb az összes közül, a vége felé, mikor másik helyszínen már dúl a csata, élmény kicsit megpihenni az entek tanácsában. Valahogy van bája az egésznek – pedig micsoda bacaság -, ebbe az egész világba simán belefér az élő, beszélő, harcoló fák sokasága. Vasudvard bukását Szarumánnal meg kéjes érzés volt látni, az entek harca az orkokkal talán kissé elnagyoltnak tűnik, de ha belegondolunk, hogy míg Gollam egy képkockájának animálása négy óráig tartott, Szilszakállé meg negyvennyolcig – nos, ha elvárásainknak megfelelő, részlet gazdag, premier plános entcsatát kívánnánk látni, még mindig azt rajzolnák…A lezárás meg a két hobbittal a kamrában kiváló feszültségoldó.
Hibát persze lehet találni a Két Toronyban is. Helyenként kissé lassú, némely jelenet (Aragorn és a ló) szerintem giccses, néhol a grafika hagy kivetnivalót maga után, én azt mondom, nem érdemes keresni. Szimplán élvezni kell, kikapcsolni három órára, elkerülni Középföldén. Nekem tizenegyedszerre is sikerült.
Az előző résznél említett ár/érték arány helytálló itt is, s mivel ez a film is jócskán tartalmaz valódi és értékelhető plusz tartalmat, érdemes a bővítetettet nézni/venni. Pláne, ha valaki csak a filmre kíváncsi.


Kosárba!