„Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen, Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen”
Mint bizonyára mindenki tudja, három darab film van a történelemben, ami 11 Oscar-díjat kapott. Az első  Ben Hur volt, a második a Titanic, a harmadik pedig a Gyűrűk Ura trilógia záró darabja, a Király visszatér. Aztán hogy ez a díjeső megérdemelt volt-e, arról már nem érdemes vitatkozni, mindenestre én akkor örömmel vegyes meglepődéssel fogadtam a hírt. Ugyanis önmagában ez a mozi szerintem kevés ehhez az elismeréshez – viszont a komplett trilógia mindenképp megérdemli azt.
Ezt most láttam tizedszer. Ezt is tudom jóformán kívülről, bizonyos részeit zseniálisnak tartok, azokat bármennyiszer újra tudnám nézni, ugyanakkor a mozi egy része kínszenvedés: gondolok itt az utolsó húsz percre (nem, nem a stáblistára, hanem a 23 perces stáblista előtti 20 percre), valamint Frodo jeleneteinek egy részére…
A film első negyed órájában jóformán semmi nem történik. Oké, egy megdöbbentő nyitókép (kukac) után megismerjük Gollamot emberi (hobbit) alakban, de a továbbiakban Frodo és Samu csak megy és dumál, míg Aragornék Szarumán halála után azon vitatkoznak Edorasban, lesz-e segítségnyújtás, vagy nem… Még Gandalf Minas Thirithbe érkezése sem igazán pörgeti fel az eseményeket, hangulatilag az egész olyan, mint egy vihar előtti csend, mikor még a levegő sem mozdul… Meglehetősen unalmas és érdektelen részek – egyedül a Fehér város látványa az, ami lenyűgözött. Ráadásul bejön a képbe a trilógia egyik legutálatosabb, legfélresikerültebb karaktere, Denethor is, akinek majdnem minden jelenetét szó szerint utáltam, mikor megláttam. John Noble alakítása első osztályú, olyannyira, hogy nálam sikerült demoralizálni a filmet is kissé. Ez az első etap olyannyira semmilyen lett, hogy még egy nyamvadt idézetre sem futja belőle... Aztán Osgiliath ostroma után minden megváltozik.
„Az emberek korának vége. Eljött az orkok ideje….”
Faramir és csapatának véres vereségével a mozi átvált egy izgalmas, akciódús, pörgős fantasyba, innentől egymást érik a látványosnál látványosabb jelenetek, valamint az érzelmi csúcspontok. Már az osgiliathi csata képei sem piskóták, de aztán ami majd Pelennor mezején jön, azt talán azóta sem überelte senki. Közel egy órányi ostrom, a vágásokkal, a más helyszínekkel együtt is legalább fél óra tiszta CGI harc. Bámulatos, Minas Tirith ostroma, a kőhajító gépek, a várkapu betörése, a lovasroham, az olifántok… Minden. A filmnek ezt a részét gondolkodás nélkül bármikor újra bírom nézni: állandóan fedezek fel benn valamit és minden egyes alkalommal ott vagyok én is a csatamezőn.
Ehhez kapcsolódik – még az ostrom előtti időszakhoz – a film egyik, ha nem a legérzelmesebb jelenete: Faramir rohama Osgiliath ellen. Az kérem, Pippin énekével, Denethor zabálásával számomra ikonikus pillanat. Úgy, hogy a dalt ráadásul valóban Pippin (Billy Boyd) énekli. Borzongatóan hatásos képsorok, ehhez képest a csatában elesettek lényegesen kisebb hatást váltanak ki. Számomra a Király visszatér ettől a gondori szakasztól lett igazán jó film, itt annyi mindent kaptam, hogy az összes többi negatívum háttérbe szorult.
„Az út zárva van! A holtak vésték bele a sziklába, és a holtak őrzik! Az út zárva van!”
Azért a nagy csapategyesítés előtt az Aragorn féle rohani szál is tisztességesen felpörgött s kedvencemmé vált. A táborba érkező Elrond szavait sosem feledem, annak hatása pedig szintén örökérvényű. A Holtak Serege, annak megjelenítése, szerepük és jelentőségük qrva jó. És pont attól jó, amire szánták őket: a vesztett csatában a győzelmet elhozni mindig is könnyeztető érzés – a fene se gondolta, hogy az ember egy szellemekből álló seregnek is tud majd könnyezni.
„Frodóért!!!!”
Ezek után a Fekete Kapu előtti események már csak levezetésnek tűnnek, mindenesetre még egyszer ugyanazt az érzelmi ívet végig kell járnunk, mint Pelenor mezején. Esély semmi, s mikor minden veszve látszik, jön a megoldás. A rövid kis csatában ugyanakkor a sasok szerepe tetszett – csak azt nem értem, korábban miért nem jöttek segíteni. Milyen jól jött volna Frodonak, ha simán elviszik a hátukon a Végzet hegyéig…
Mert bizony szerencsétlen kis hobbitunk nagyon ki lett a végére. Ha nincs Samu, az egész küldetés bukta lett volna, s itt nem csak azokra az utolsó pillanatokra gondolok. A kínkeserves út olyan jól lett ábrázolva, hogy néha már zavart, ha őt kellett néznem. A célt Jackson és a Gyűrű elérte: Frodo szenvedése rendkívüli mértékben átjött a vásznon, még én is rosszul éreztem magam tőle. Ugyanakkor néha még így sem értettem, hogy a hirtelen összeeső kis hobbit hogyan tud utána futni, néha idegesített a Gollammal szembeni naivsága – a vége az lett, hogy Samut jobban bírtam, mint a főszereplőt…
Mindezek fényében én a filmet a Végzet hegye után már befejeztem volna. Az utolsó húsz perc annyira giccses, nyálas, rétestészta jellegű, hogy a tíz nézésből legalább ötször meg sem néztem. Most mondjuk végigültem, de a véleményem továbbra sem változott. Amennyi szabadságot adott P.J. magának a történet egyéb pontjain, ezt simán kihagyhatta volna. Ennek ellenére – főleg a film közepe miatt – a Király visszatér is egy kiváló mozi, egy nagyszerű franchise nagyszerű záró darabja. Trilógiaként nézve látszik igazán, milyen hatalmas munka, mekkora tisztelet és lelkesedés van benn. Új mércét teremtett a fantasy filmek világában látványával, történetével, a mozgatott szereplők és lények számával, valamint a szereplőgárdával. Amikor kell, humoros, a megfelelő időpontokban drámai és érzelgős – pontosan, mint egy jól sikerült fantasy-blockbuster.
És immár itt a Hobbit is…