Szuperhősként nekem a Lámpás az Igazság Ligájából volt csak ismerős, magáról a karakterről és a világáról nem tudtam semmit; a filmben azon kívül, hogy sok benne a zöld (amit szeretek:)) és hogy Ryan Reynolds játszik benne, csak a moziterem hűvöse vonzott.

Csalódnom az alacsony elvárások miatt nem is nagyon kellett: elcsépelt sztori, lapos, időnként irritáló karakterek, a felszínen riasztóan bárgyúnak ható háttérsztori, egybites mondanivaló (félelem=rossz, akaraterő=jó), és hiába a sok űrlény, idegen bolygó meg a galaktikus főgonosz, a látványtól sem esett ki a kezemből a kólásüveg. Minden összetevő sokat kölcsönöz a többi hősfilm világából, a bevezető tiszta Top Gun, a romantikus szál meg például olyan, mint Supermané, csak kiparodizálva.
Viszont akármennyire is középszerű, volt annyira pofátlanul nagyképű és játékos, hogy szórakoztatónak tartsam. Több lámpásozás (például a romantika rovására) kétségkívül jót tett volna neki, merthogy a frappáns gyűrűhasználatok jelentették a film csúcspontjait, az egyetlen dolgot, amiért a kreatívokat dicsérni tudom, és amiért emlékezni fogok a Zöld Lámpásra. A figura is hiába egy öntelt burnyák, Reynoldshoz illik a szerep, az eddigi pályájának felét ilyenek szegélyezik.

Röviden: Szeretem a zöld színt, és ezen ez a film sem változtatott. Sok ponton lehetett volna javítani rajta, jobban elosztva azt a 200 milliót, de egy közepesnél jobb nyári szuperhősös filmnek, aminél a popcorn mellé jól csúszik a limonádé, tökéletesen megtette. Főleg mert ezúttal a mondanivaló azért közhelyes, mert örökérvényű.