Találó cím. Ez a film nekem tényleg a hadak útja volt: meg kellett vele küzdenem, hogy a filmet, ami 80%-ban simán hozza vagy túl is lépi azt a szintet, amit bennem egy "Spielberg+ló+háború" film önmagának állít, megidézi, amiért gyerekkorom óta tisztelettel és szeretettel nézek a lovakra, közben meg látványos háborús dráma is, a maradék 20% miatt ne hagyjam ott a vetítés első fél órája után.

Először a pozitívumokról, végülis abból volt több. Az már eleve megkönnyebbülés volt, hogy a tanya elhagyása után (ld. lent) a film egy sokkal tisztább, sokkal drámaibb és szerethetőbb irányt vesz. Nagyszerű ötlet volt még inkább a ló szemszögéből mutatni a történetet, rajta, az átélt eseményeken keresztül egy-egy érdekesebb figurát behozni a képbe, és alig átváltani Albertre. Nagyon jól kiválasztottak a háborús epizódok, éppúgy kitérve annak kegyetlen és rideg, mint reményteli és az összetartozást, a kötődést bemutató pillanataira. Az pedig, hogy Spielberg nem realista drámát fog csinálni ebből a történetből, az eddigi munkássága alapján azért erősen sejthető volt; a dicsőséget és a szeretetet premier plánban nézhetjük, az erőszakosabb jeleneteknél pedig hátrébb lép a kamera, és esetleg csak utalás van a durvaságra. Ez illik ahhoz, hogy a film alapja egy ifjúsági regény (ahogy Joey átüget egyik "fejezetből" a másikba, szinte hallani a papír zizegését), feldolgozásnak a film jó, és oké, hogy a háborúban sem áll meg az élet... de Spielberg nem egy helyen esett még önmagához képest is túlzásba.

Szóval a tanyasi rész... A film ezen szakasza annyira bárgyú, hogy fizikailag fájt. A sorozatos katarzis érdekében egyre önellentmondásosabb és értelmetlenebb jelenetek követték egymást, kezdve a ló megvásárlásától (Jancsi vihette így haza a három babszemet a tehénért...), egészen a "homokköves"-afférig. Értem én, hogy mindennek az volt a szerepe, hogy hiába születtek az emlősök más-más fajába, Albert és Joey akkor sem lehetnének ennyire lelki társak, ha egypetéjű ikrekként jönnek a világra, de szerintem ez kevésbé sziruposan is működött volna. Később már alábbhagytak ezek, talán még a lekvárfőzős jelenet borzolta kicsit az idegpályáimat. Aztán ami még nekem emlékezetesen pocsék volt, az a bevilágítás: tele a film másodlagos és felesleges árnyékokkal, minden közelinél reflektorral világítanak a színészek arcába (legyen bárhol is a fő fényforrás), és voltak olyan jelenetek, amikről az jutott eszembe, hogy az, úgy akkor sem lenne lehetséges, ha a Földet három Nap világítaná meg egyszerre.

Röviden: Stilizált mese a háborúról, a kitartásról és a hűségről, amolyan ifjúsági Ryan közlegény megmentése, mínusz tanya. Bár ígéretes trónkövetelőnek tűnt, részemről a lovas történetek királya továbbra is a Fekete Szépség marad.

Mint ahogyan a többi művészeti ágban, vagy éppen az élet más területein, úgy a filmkészítésben is nagyon fontosak az arányok. Sokszor bizonyos elemek helyes keveréke simán elvisz a hátán egy művet, míg más esetben bizonyos összetevők túlzott vagy éppen csekély mértékű használata miatt sikerül kevésbé jól egy filmalkotás. Az biztos, hogy Spielberg ért a helyes arányokhoz: filmjei nagy többsége ízig-vérig amerikai, igen nagy érzelmi töltettel, nem spórolva a hatásvadász, vagy legalábbis annak ható eszközökkel, valamint mindezeket általában igen nagy költségvetésekből összetákolt külsőségekkel fejeli meg. Ám ez nem probléma, hiszen emiatt kiváló film a Schindler listája vagy a Ryan közlegény megmentése is, nem beszélve Spielberg többi kultikus művéről. Azonban itt a mester kissé elrontotta a keverést, amely egy igen émelyítő ízű, rózsaszín szirupot eredményezett...

A háború mindig is jól eladható téma volt Hollywoodban. Az állatos témák szintén jól eladhatóak és ami ugyancsak fontos, meghatóak, így szintén jó választást jelentenek. A kettő együttese pedig garantáltan kasszarengető és zsebkendőáztató jelenség. Vagy legalábbis annak kéne hogy legyen. Azonban itt sajnálatos módon valami balul sült el...

A fő gond az, hogy Spielberg korábbi műveivel ellentétben itt a kemény naturalista ábrázolásmódból drasztikusan visszavett, a rózsaszín löttyöt pedig megduplázta celluloidkonyháján, amelynek eredménye egy nehezen komolyan vehető, néhol extragiccses képződmény lett. Hiszen a Schindler listájának piros kabátos kislánya is igen kemény hatásvadászat volt, de a téma komolysága és a film brutalitása miatt talán ez nem szúrta ki a néző szemét annak idején, mint ahogyan a Ryan közlegény amerikai zászlólengetése sem, főképp azért, mert pár perccel utána komplett szakaszokat daráltak szét a német géppuskák... De itt ilyenről szó nincs. Idilli képek, jellegzetes (és persze gyönyörű) angol tájak, maximumra emelt nagytotálok és naplementék, derűs, egyszerű vidéki emberek, és amikor a néző azt hiszi, hogy végre lát egy kis spielbergi darálást, és elborzasztó háborús képeket, csak vértelen és íztelen, bár kétségkívül jól felépített díszletekkel megtámogatott jeleneteket kap. És a spielbergi "idill" nem csak Angliában van jelen: a ló után koslató kamera bizony Franciaországban is már-már mesekönyvbe illő tájakat és embereket mutat, akiket bár megzavar a csúnya háború, de valahogy mégsem hihető, hogy így nézett ki a helyzet a világháború idején. Apropó háború: az sem tetszett, hogy Spielberg a németeket igen negatív színben tünteti fel a filmben. Köztudott, hogy -egyéni és elszigetelt esetektől eltekintve- az I. világháborúból kimaradtak a kegyetlenkedések, és a németek nagy többsége lovagiasan viselkedett akár a foglyokkal, akár a megszállt országok lakóival. Bár hangsúlyozom, hogy atrocitások bizonyosan történtek, de nem olyan mértékben, hogy egy filmben a németeket így kelljen ábrázolni. Az pedig rohadt idegesítő volt számomra, hogy a németek angolul beszéltek a műben...

Maga a főszereplő viselkedése is nehezen hihető számomra, hiszen azt megértem, hogy nagyon szoros kötődés alakulhat ki ember és állat között, de azt egyszerűen nem tudom elhinni, hogy valaki a lováért képes háborúba menni, és az életét kockára tenni. Erre utalt nemrégiben valaki, aki a Hadak útjánt egy ember és egy ló szerelmi történetének nevezte.

A film vége pedig... :) Nem tudom, Spielberg talán valamiféle ars poeticát akart kifejezni azzal az elképesztően megvalósított naplementével, amely inkább egy baljóslatú atomvillanásra emlékeztetett? Amikor megláttam a záró képsorokat, nem akartam elhinni, hogy Spielberg ezt komolyan gondolta, és már-már afelé hajlottam, hogy ez egy paródia, egy önreflexív kacsintás a néző felé...

A zene nem rossz, de ez sem okozza a szokásos lúdbőrözést, csak úgy elcsordogál a néző füle mellett.

Fel nem foghatom, hogy Spielberg mit akart ezzel a filmmel. A háború borzalmait bemutatni? Hisz azt már megtette, ráadásul sokkal jobban. Az embertelenségben egy kis emberséget megmutatni? De hát ezt ilyen formában nem lehet, hiszen ez még egy 12 évesnek is émelyítően hat, a néhány erősebb jelenet ellenére. A magam részéről elismerem Spielberg eddigi munkásságát, és az iránta való tiszteletem miatt inkább a Nap birodalmát, a Schindler listáját vagy éppen a Ryan közlegény megmentését fogom ajánlgatni azoknak az embereknek, akik még nem ismerik Spielberg életművét. Ha vannak még ilyenek...

Ráró közlegény megmentése olyan sziruposra sikeredett, mint egy tál cukrosmézbe forgatott baklava, és olyan mesterkéltre, mint egy művirágokról szóló Boris Vallejo-csendélet. Még az a pár percnyi jól sikerült lövészárok-beli és harctéri jelenet sem képes legalább egy picit az életszerűség felé lökdösni a filmet, bár azért ezek a percek jelentenek némi felüdülést. Hogy az olyan tipikus "ifjúsági" témákról, mint kitartásról, barátságról és önfeláldozásról egy szimpla és sablonos tanmesét kapunk - csak épp ezúttal tévéfilmes színvonal helyett profi mozis keretek között - az még rendben is lenne, azonban ilyen közhelyes módon fogalmazni a háborúról (a világégésről, a tömeges pusztulásról), az egyenesen felháborító. És tú maccs giccs. Vééééj tú maccs.

Talán egy valamikori újranézéskor, amikor már nem várok semmit a filmtől, megenyhülök, és felhúzom közepesre. Esetleg amikor a tévében leadják majd valamelyik karácsonykor matinéműsorként.