Filmes eszmefuttatások

http://www.origo.hu/filmklub/blog/hir/20110815-corey-feldmant-es-corey-haimet-szexualisan-bantalmaztak-amikor-gyereksztarok-voltak.html

Egy szép BD kiadást el is fogadnék belőle :-)

Donnie Darko. 10 éves a kultusz klasszikus, meg aztán a Hupikék Törpikék mozifilm bemutatója miatt amúgy is aktuális.

http://www.origo.hu/filmklub/blog/hir/20110726-pszichologusok-kivalasztottak-a-vilag-legszomorubb-es-legviccesebb-filmjelenetet.html

Én kifejezetten szeretem Streepet, de úgy vélem, ő pontosan a „rejtőzködő” színész típusát képviseli, aki valójában elbújik a szerepei mögött, míg Taylor inkább – képletesen – feltárulkozik bennük. Számomra Elizabeth a „hiányzó láncszem” a régi és az új Hollywood között. A régi Hollywoodot idézi a személyét övező sztárkultusz, az allűrjei és a botrányai. Ám amíg Hollywood aranykorának színésznői – Garbo, Dietrich, Crawford, Bergman és mások – sztárszerepeket játszottak (hol jól, hol rosszabbul), amelyek esetében szerep és színész azért elég jól elkülönült egymástól, addig Taylor talán az első olyan színésznő, aki szerepeibe erőteljesen belevitte önmagát, és olyan figurákat teremtett, melyek a glamour ellenére is életszerűek voltak.

Költőien fogalmazva, az álomgyárba szinte észrevétlenül vitte be a valóságot, ahogyan férfi kollégái közül jó barátai, Dean, Clift vagy Brando. Ő úgy tudott a mozi egyik királynője lenni, hogy a néző mégsem érezte azt, hogy fényévekre, elérhetetlen magasságokban lenne tőle. Talán valahol ez a sztárság titka, ezért van az, hogy Streep esetleg nagyobb színésznő Taylornál, de ez a fajta magnetikus varázs szerintem hiányzik belőle. Ő egy talpraesett háziasszony a szomszédból, egy egészen kiváló színésznő, de nem egy filmistennő.

Lehet, hogy nem így van, de nekem úgy tűnik, mintha Meryl Streep a pályája második felében játszaná az érdekesebb karaktereket. Egy biztos, nem igazán van még egy olyan színésznő, akit a szakma és a kritika, na meg nem utolsósorban a nézősereg ennyire szeretne.

Kettőjük közül lehet,hogy én is őt hozom ki győztesnek.
Streep pályafutása tele van munkásnő,háziasszony szerepekkel,akiket meggyötört az élet.Ő is igen gyakran ugyanazt játssza.
Taylor idejében volt néhány nagy művész,akinek elég volt megjelennie,hogy magára vonja a figyelmet.Ezt a típust nagyon hiányolom manapság.

Ebben is abszolút egyetértek, szerintem is azt lehet nehezen, hihetően eljátszani, ami alapból benne van a színészemberben. Érdekes, így még nem gondoltam bele Taylor munkásságába.

Jó, hogy említed, a Filmmúzeumot mostanában hanyagoltam, pedig épp e csatorna miatt nem váltottam Digire (bár talán azóta már az ő kínálatukba is bekerült). Azért is érdekelnek ezek a filmek, mert Taylortól leginkább csak az "amorfizálódás" utáni darabokat láttam, ami ugyan nem feltétlen hátrány, de ha a szemnek is kedvesebb a látvány, az dobhat még egy jó film élvezetén is.

Néhány éve egy nagyon érdekes cikk jelent meg a Filmvilágban Taylorról. A szerző Meryl Streeppel hasonlította össze, és ebből az összehasonlításból bizony nem Merylt hozta ki győztesnek. Bármennyire szubjektív írásról is van szó, a szerző érvei Taylort illetően szerintem nagyon is érdekesek és elfogadhatóak voltak. Taylor szerintem birtokában volt annak, amivel nem minden színész rendelkezik: elég volt csak megjelennie ahhoz, hogy magára vonja a figyelmet. Alakításait azért tartom érdekeseknek, mert szinte mindegyik szerepe reflexió volt saját életének egy-egy szeletére.

Mondhatni, gyakran játszotta önmagát, hiszen ő a valóságban is Maggie volt (MACSKA A FORRÓ BÁDOGTETŐN), de ha kellett, KLEOPÁTRA-ként csavarta az ujja köré a környezetét, főleg a férfiakat (bár színészileg maga Kleopátra kevésbé jól megoldott alakítása volt), hogy a NEM FÉLÜNK A FARKASTÓL-ról már ne is beszéljek, de önmagát, a nagy visszatérésre áhítozó sztárt játszotta A KRISTÁLYTÜKÖR MEGHASADT (1980) című filmben is. Persze joggal mondhatnánk azt, hogy az igazi színészek egyéniségüktől távolabb eső figurákat is jól el tudnak játszani, ám ahhoz is nagy bátorság kell, hogy valaki ennyire nyíltan ki merje adni önmagát a filmjeiben.

Sokan ugyanis a színészetet rejtőzködésnek fogják fel, hogy saját igazi énjük helyett egy egészen más képet mutassanak magukról a közönség felé. Taylor vállalta azt, hogy minden szerepébe önmagát adja. Lehet, hogy ezek az önportrék olykor nem rokonszenvesek, de az őszinteséget nem lehet elvitatni tőlük. Elizabeth Taylor azon kevesek egyike volt, akit valóban meg lehetett ismerni a filmjei által.

AZ UTOLSÓ NYÁR címmel is játszották régebben, de a Filmmúzeum műsorán jelenleg MÚLT NYÁRON, HIRTELEN címmel szokott felbukkanni.

A TÜKÖRKÉP EGY ARANYOS SZEMPÁRBAN címvariációt nem igazán szeretem, ugyanis szerintem egészen másfajta filmet sejtet, mint amilyenről valójában szó van. Taylor ebben a filmben azzal is meglepetést okozott számomra, hogy meglepően kis termetűnek láttam, talán azért is, mert akkor már kezdett kicsit elformátlanodni. Lehet, hogy már a NEM FÉLÜNK A FARKASTÓL-ra gyúrt? :)) Az kétségtelen, hogy nem Hustonnál nyújtotta élete legnagyobb alakítását, de azért a szerep nagyon is illett hozzá, és meggyőzően eljátszotta.

A cenzúra tényleg ártott,szinte ki sem derül,miről is van szó.
Nme tehetek róla,de én Taylor játékát mindig az erőlködés és a közönségesség elegyének tartotam.

Nem értek egyet Veled, szerintem Elizabeth egyik legjobb alakításáról van szó, amellyel bizonyos tekintetben Bergman színésznőinek játékstílusát előlegezi meg. Inkább maga a film az, amely kissé alatta marad a lehetőségeinek, hiszen a korabeli puritán amerikai filmcenzúra miatt sok mindent meg kellett változtatni az eredeti drámához képest.

Múlt nyáron,hirtelen címmel ment,nem is túl régen.
M. Clift és K. Hepburn az erőssége, a gyenge pontja sajnos E. Taylor.

Köszi az írást/ajánlót! A Marlon Brando-filmet megpróbálom levadászni valami módon. Egyébként én "Tükörkép egy aranyos szempárban" címen ismerem, a korábbi Liz Taylor-mozi meg talán "Utolsó nyár" elnevezéssel ment valahol, de sajna azt sem láttam még.

A minap két filmet láttam, melyeknek a mozibemutatójáról lemaradtam. Oliver Hirschbiegel INVÁZIÓ (2007) című alkotása – mint az köztudott – A TESTRABLÓK TÁMADÁSA című klasszikus sci-fi harmadik remake-je. Pontosan olyan, mint az előző kettő: házimozizásra tökéletesen megfelel, de összességében nem különösebben kiemelkedő. (Az eredeti filmet sajnos nem láttam.) A hangulatteremtéssel, a színészvezetéssel és általában a szakmai dolgokkal nagyjából minden rendben, de mindez csupán kiindulási alap: a szakácsot sem azért szoktuk megdicsérni, mert kifogástalanul előkészítette az alapanyagokat, hanem azért, amit készít belőlük.

Hirschbiegel jellegzetes hollywoodi filmet készített az alapötletből. Lemondott arról, hogy bármiféle mögöttes, netán politikai vonatkozású jelentéstartalmat adjon neki, inkább a tipikus amerikai filmes közhelyeket sorakoztatta fel, élen a gyermekét egyedül nevelő, de anyaként és dolgozó nőként egyaránt remekül helytálló főhősnővel. Nicole Kidman alakítása tökéletesen lefedi ezt a sablont, éppen ezért játéka korrekt ugyan, de semmi különös. A rendezői hozzáállás miatt a fordulatok jelentős része kiszámítható, ahogyan maga az operatőri munka is az effajta filmek kliséit idézi a kameramozgással és a hideg színek feltűnő dominanciájával. Apokaliptikus vízió, a „bármikor, bárhol megtörténhet” érzése helyett azonban inkább az „ez csak Amerikában, sőt leginkább csak az amerikai filmekben történhet meg” érzése dominál. Pedig Hirschbiegel A KÍSÉRLET-tel már bebizonyította, hogy van érzéke ahhoz, hogy az eredeti sztori értelmezési tartományát gondolatébresztően kibővítse. Most viszont be kell érnünk egy tisztességesen elkészített iparosmunkával. Kétségtelen pozitívum azonban, hogy a rendező – kicsit a divat ellenében, de – nem él a trancsírfilmek eszköztárával, bár az apropó meglenne mindehhez. Dicséretes és követendő mértéktartás. 10/6



Patrice Leconte VAN BARÁTOD? (2006) című alkotása szemléletes példája annak, hogy ha egy műben vannak szerethető, sőt azonosulást kínáló figurák, akkor nem annyira zavaró, hogy egynémely fordulat (a végkifejletet is beleértve) könnyedén kiszámítható, sőt nem nehéz felismernünk egy másik filmből (esetünkben a FÉLÉNK VAGYOK, DE HÓDÍTANI AKAROK) kölcsönzött ötleteket sem. Hogy számomra Leconte opusza az ISTEN HOZOTT AZ ISTEN HÁTA MÖGÖTT!-höz hasonló kellemes szórakozást jelentett, az leginkább annak köszönhető, hogy mindkét szereplőben kicsit magamra ismerhettem, némi nagyképűséggel azt mondhatnám, a kettőjük esszenciája vagyok. (Sajnos ami az anyagi körülményeket illeti, abban egyértelműen nem a Daniel Auteuil játszotta szereplőre hasonlítok.)

Az ember persze látszólag könnyedén elvonatkoztat saját magától, mondván, hogy csak egy filmet lát, de lelke mélyén mégis felteszi magának a címbeli kérdést. Ilyenkor könnyen kiderülhet, hogy akiket barátainak gondol, azok inkább csak ismerősök, jó esetben haverok, de nem barátok. Hogy jómagam mégis vidáman emlékszem vissza erre a filmre, annak persze az a legfőbb oka, hogy a címben feltett kérdésre határozott „igen”-nel tudok felelni. A személyes érintettség miatt már teljesen mellékes, hogy a befejezés kissé eltúlzott-elkapkodott. Összességében aranyos komédiáról van szó, amely – hála istennek! – mellőzi az ízléstelen poénokat, sőt a francia vígjátékokra annyira jellemző eltúlzott gesztusokat is. 10/7

„Hogy jelen mű az utóbbiak közé sorolható...”

Pont fordítva, az előbbiek, vagyis a sikerültebbek közé tartozik!

Na, ezért nem kell kapkodva hozzászólást írni! Az ember ilyenkor csak összevissza beszél, és hiába sietett, még a villamost is épp lekéste.

annak a Brando játszotta tiszt feleségével szemben = a Brando játszotta tiszt feleségével szemben

A közelmúltban látott filmek közül most kettőről emlékeznék meg. Az EGY KÍNAI VISZONTAGSÁGAI KÍNÁBAN (1965) című francia–olasz filmben valószínűleg maga Verne Gyula (alias Jules Verne) se ismerne rá a saját sztorijára, pedig az opusz az ő egyik könyvéből készült. Philippe de Broca nevéhez habkönnyű blődlik fűződnek, olykor jók, olykor kevésbé jók. Hogy jelen mű az utóbbiak közé sorolható, az viszont nem csak a rendező érdeme. Abban az időszakban készült ugyanis, amikor a világ már kissé ráunt a francia új hullám magvas, de nem éppen közönségbarát alkotásaira, és valóságos felüdülésként hatott egy-egy súlytalan kis komédia. Az külön fricska a nouvelle vague-nak, hogy a film főszerepét az új hullámmal befutott Jean-Paul Belmondo játssza, aki ebben és a hasonlóan könnyed blődlikben sokoldalú tehetségének egy újabb szeletét mutathatta be a közönségnek. Elsősorban neki köszönhetően élvezetes szórakozás ez a film. Belmondo ugyanis egyszerűen magával ragadó, csibészesen vagány, aki férfias sármját még akkor se veszíti el, ha éppen női ruhában sztriptízt kell imitálnia az egyik jelenetben. A valószínűtlen kalandok persze az akkoriban igen divatos James Bond-filmeket is megidézik, már csak a legelső és legtökéletesebb Bond-girl, Ursula Andress szereplése miatt is. Ursula egyike a leggyönyörűbb nőknek, akik valaha megjelentek a filmvásznon. A legjobb színésznők közé persze kár lenne besorolni, de szerencsére egyik rendezője se követte el azt az ostobaságot, hogy Anna Karenina vagy Szent Johanna szerepét ossza rá. A mellékszereplők a francia filmbohózatok színjátszási hagyományainak megfelelően általában túljátsszák a szerepüket, Louis de Funés módjára ripacskodnak, de az összhatást még így sem tudják teljesen elrontani. 10/6



A VISSZATÜKRÖZŐDÉSEK EGY ARANYLÓ SZEMPÁRBAN (1967) Carson McCullers magyarul is megjelent regényéből készült a veterán John Huston rendezésében. Az amerikai filmtörténetben mindenképpen kiemelt hely illeti meg, hiszen az egyik első olyan álomgyári produkció volt, amelyben a homoszexualitás motívuma erőteljesen (de persze minden vizuális ízléstelenségtől mentesen) megjelent. A történet főszereplője egy férfiassága teljében lévő katonatiszt, aki képtelen kordában tartani érzéki és temperamentumos feleségét, már csak azért is, mert érdeklődését egy jóképű katona kelti fel. A fiatalember viszont az asszony megszállottjává válik, és ez a különös háromszög tragédiába torkollik. A női főszerepet a közelmúltban elhunyt Elizabeth Taylor játssza, akitől a homoszexualitás témája egyáltalán nem volt idegen. Korábban ugyanis két olyan filmben is szerepelt, melyeknek eredeti irodalmi változataiban a férfiszerelem nagyon fontos motívum (Macska a forró bádogtetőn; Múlt nyáron, hirtelen). Bizalmas barátai között ráadásul több homoszexuális művész is volt: James Dean, Rock Hudson és Montgomery Clift. Elizabeth különösen Clift sorsát viselte a szívén, hiszen a kiváló színész épp akkor szenvedett súlyos autóbalesetet, amikor távozott Taylor egyik partijáról. A baleset következményeként Clift rászokott az italra és a fájdalomcsillapítókra, megbízhatatlanná vált, és alig kapott munkát.



Taylor a MÚLT NYÁRON, HIRTELEN és a VISSZATÜKRÖZŐDÉSEK EGY ARANYLÓ SZEMPÁRBAN esetében is ragaszkodott ahhoz, hogy barátja kapja a férfi főszerepet. Mire azonban Huston forgatni kezdett volna, Clift meghalt. Marlon Brando lépett a helyére, aki ebben a szerepben is bizonyítja, hogy nem véletlenül tartják őt a XX. század egyik legnagyobb férfi színészének. Tökéletesen érzékelteti a férfiban lezajló folyamatokat, szinte lépésről lépésre követhetjük, amint valódi énje leválik a kemény, férfias külsőről. Különösen nehéz dolga volt a fiatal katonát alakító Robert Fosternek. Két ilyen kiváló színész mellett kellett észrevetetnie magát úgy, hogy emlékeim szerint egyáltalán nincs (vagy csak nagyon kevés) szövege. Ugyanakkor egyszerre kell elhitetnie azt, hogy titkos vágyakat ébreszt felettesében, és azt, hogy ő maga szinte beteges voyeurként viselkedik annak a Brando játszotta tiszt feleségével szemben. Nos, Foster megoldotta ezt a feladatot.



Érdekes a film szimbolikája is. A kulcsfigura egyértelműen a feleség, aki férje fölé kerekedik. A férfi parancsolhat ugyan a katonáknak, ám képtelen megzabolázni saját feleségét. Ezt különösen érzékletesen fejezik ki a lovas jelenetek, melyeknek szexuális szimbolikája (csődör, kanca) teljesen nyilvánvaló, mint ahogy az is, hogy a vágtázás a szeretkezés jelképe. Brandót leveti a hátáról felesége kancája, akit kétségbeesésében ostorozni kezd. Az állat itt a férfi szemében egyértelműen az asszonyt szimbolizálja. Aztán feltűnik a színen a vágy hőn áhított tárgya teljesen csupaszon (a fiatal katona ugyanis a naturizmusnak szokott hódolni a természet lágy ölén), és elvezeti a lovat. Érdekes film, a maga korában nyilván merésznek számított, ma már azonban inkább konzervatívnak tűnik. A színészi játék azonban még mindig elevenen tartja. 10/7

Ezzel is egyetértek. Verhoeven szerintem is olyan rendező, aki közérthetően tudja előadni a mondanivalóját, anélkül, hogy szájbarágós lenne. Talán azért az ÁRNYÉK NÉLKÜL tetszett a legkevésbé, mert abból szinte teljesen hiányoznak a direktorra jellemző kétértelműségek, a nyitva hagyott helyzetek, a mögöttes jelentéstartalom.

A holland filmjei közül a TURKS FRUIT, a SPETTERS és a DE VIERDE MAN a legnagyobb kedvenceim, az amerikaiak közül a  HÚS + VÉR, AZ EMLÉKMÁS, az ELEMI ÖSZTÖN és a CSILLAGKÖZI INVÁZIÓ.

Így igaz.

Asszem, elő is veszem, ha Az Úr hangjával végeztem.

A könyv egyrészt (kisebbrészt) szól arról a sajátos társadalmi berendezkedésről, ami a Földön van, viszont legnagyobbrészt a kiképzést mutatja be (keretes szerkezetben, a könyv elején egy hadjárat, aztán az út a suliból a kiképzésre, végül a hadjárat folytatása). És a könyv mondanivalója szerintem egyértelműen az, hogy a katonák egy számukra teljesen idegen világban mennyire egymásra vannak utalva, és ezért mennyire fontos a bajtársiasság, a barátság, és az, hogy habozás nélkül feláldozza magát az egyén a másikért és a közösségért.

"Tökéletesen egyetértek Veled. Engem nagyon meglepett, amikor valamilyen magyar filmes blogban épp a STARSHIP TROOPERS kapcsán ZS kategóriás alkotóként emlegették Verhoevent. Azt hiszem, azért nálunk is elkelne egy-két ilyen ZS kategóriás rendező!"

Az biztos. Éppen a holland filmjei a bizonyítékai annak, hogy a "relatíve" kis országok is milyen nagyszerű filmeket tudnak csinálni, ha van egy kreatív, alkotói szabadsággal rendelkező rendezőjük. A Starship Troopers regény eredetijét nem olvastam, de szerintem Verhoeven volt az, aki úgy tudta adaptálni, hogy a regény üzenete maximálisan átjöjjön + többlet jelentésekkel gazdagodjon. Ráadásul minden benne van, ami egy igazán tökös, jó filmhez kell. Az egyik énem megkapja az eszméletlenül látványos csatákat, a nagyon jól és tetszetősen kidolgozott idegen lényeket, az izgalmas történetet, a katonásdit stb. a másik énem meg megkapja a társadalmi mondanivalót és a Verhoeven szerzői világot. És a Verhoeven teszi mindezt úgy, hogy végre egy rendező, aki a mondanivalóját nem akarja lenyomni a torkunkon csak azért, hogy milyen mélyenszántónak hasson, hanem olyan mintha azt mondaná: ha érdekel a mondanivaló megkapod, de ha nem, az se baj, baromi jól fogsz szórakozni!

A Jar Jar fémjelezte gungan-ek fényében az ewokok fajsúlyos harci népnek tekinthetők. :)