Filmes eszmefuttatások

Aki szeretne egy kissé kitekinteni, milyen a mainstream film (legyen az akár akció vagy művész) világán kívül az élet, annak ajánlom magamat:

http://deliriahungaria.blogspot.com/2010/01/story-of-joanna-1975.html

http://deliriahungaria.blogspot.com/2009/12/water-power-1977.html

... valamint úgy általában az egész kitűnő blogot!

Tegnap újra megtekintettem Pierre Richard egy remek vígjátékát, a Félén vagyok, de hódítani akarok című filmet. Már régóta szerettem volna birtokomba tudni ezt a kellemes, tipikus francia vígjátékot a 70-es évek alkonyatáról. A film egy - mint a cím is mutatja - félénk fickóról szól, aki mindig is rettegett a nőkkel beszélni vagy bármi féle kapcsolatot folytatni, és egyébként egy szállodában pénztárosnak. Egyik napról a másikra bele szeret Agnes-be, mivel még mindig félénk, ezért egy félénkséget legyőzni kívánók számára nyílt intézetnek írt egy levelet. Ki is megy hozzá egy férfi, aki megmutatja kikkel győzették le a félénkséget. Majd elmondja neki hogy miket tegyen a félénkség legyőzése érdekében. Később főszereplőnk elindul stoppolni, nagy nehezen felveszi valaki. Miután megmenekült a sofőrtől, eljutott ahova akart, Nizza-ba. Állást is szerez egy szállodánál, mint mosogató, bár ő nem ennek kívánkozott. Ezután  vízen-földön követi szerelmét, Agnes-t.
Többet nem is mondok, nézzétek meg! :)

Sziasztok!

Az elmúlt 110 évben a mozit mint médiumot többször próbálták már temetni. Ahogy az 1900-as évek első évtizedeiben a némafilmek korszakában egyesek a színház végnapjait jósolták, mondván hogy a film, amit sokkal több emberehez lehet eljuttatni majd szépen elvonja a közönséget a színpad elől. De nem így lett. Később a mozinak is akadt egy versenytársa a televízió személyében, ami a 30-as években kezdett elterjedni az Egyesült Államokban. Ahogy az új találmány egyre több otthonba beköltözött, a filmszínházak látogatottsága csökkent. Érdekes végignézni hogyan változtak a filmes technikák, az egyre inkább teret hódító televízió, és annak gyors fejlődésével kapcsolatban. A mozi mindig próbált valami plusszt adni, amit a tévétől nem kaphattak meg az elkényelmesedett nézők. A harmincas években kezdett elterjedni például a színes film, kezdve az Óz-al, és az Elfújta a széllel. De ez még mindig nem bizonyult elégnek, hisz az 50-es évekre már a tévétársaságok is kísérleteztek a színes tévéműsorokkal. A mozinak valami sokkal látványosabb fejlődésen kellett keresztülmennie: Ekkor jöttek a szélesvásznú technológiák 1953-tól kezdődően, a CinemaScope, majd a CineRama, ami néhány éven belül kihalt. Ennek az elve az volt, hogy három projektorból, egy félköríves vászonra vetítették a képet, ami nagyjából az emberi szem látószögének felelt meg, ezzel próbálván megadni az élményt, mintha a néző is ott lenne a filmben. Ugyanekkor élte aranykorát a 3D-s film is, ez viszont csak néhány évig tartott. Az 1970-es évek elején jött a szupernagy IMAX formátum, amire kezdetben csak rövidebb természetfilmeket forgattak. A színes tévé lassan mindenhol természetes lett, és beköszöntött a képmagnók kora a 70-es évek végén, a VHS megnyerte a formátumháborút, és terjedni kezdett. Ez nagyjából a Csillagok háborúja, Harmadik típusú találkozások, és a Nyolcadik utas a halál-hoz hasonló egyre látványosabb sci-fik kora volt, amikben a forradalmi vizuális effektusokkal próbálták az ismét megcsappant mozilátogatók számát növelni.

Manapság újabb komoly változás tapasztalható a mozik világában, és ez az amiért írni kezdtem ezt a hozzászólást. Az utóbbi 10 évben az internet személyében a mozi eddig legnagyobb ellenfelével áll szemben. A netes filmletöltés, és a fejlett házimozikkal kombinált DVD lejátszók, komoly csapást mértek elsőként a kisebb vidéki mozik látogatottságára, ami megsemmisítő erejű volt: Rengeteg mozi zárt be az elmúlt időszakban. Zala megyében jelenleg 4 (!) darab mozi működik rendszeresen, de azok is csak küzdenek. A havi filmtermésnek jó ha 20%-át bemutatja a megye egyetlen multiplex mozija, és még kb 10-15%-át az "art" kategóriába sorolt hagyományos filmszínházak. Tudom, Budapesten azért más a helyzet, de azért ott is érezhető a nézőszámcsökkenés, ahogy az egész világon. A filmszakmának erre is reagálnia kellett valahogy, mégpedig úgy, hogy egyre látványosabb filmeket kezdtek el gyártani. Egyre több pénzt öltek a vizuális és hangeffektusokra, egyre többet a reklámra, és egyre komolyabb technikákkal felszerelt mozitermeket építettek, hisz egyrészt az egyre olcsóbb és erőteljesebb otthoni házimozikkal kellett veresenyezniük, illetve a minden esetben rosszabb minőségű netes divx filmekkel. Ez a tendencia, az egyre látványosabb filmek fejlődése elég jól végigkövethető. Ha egy olyan ember beül egy multiplexbe, aki mondjuk a 90-es évek elejétől fogva nem járt moziba, lehet hogy már az előzetesektől sokkot kapna... :) És most itt az új trend: Ki gondolta volna hogy visszatér még az 1950-es években megunt 3D technika??? Persze kissé továbbfejlesztve, és IMAX-el kombinálva, hogy a filmet már ne is filmként próbálják eladni, hanem valami egyszeri és megismételhetetlen élményként. Az egyetlen 3D-s film amit láttam, a jelenlegi trend elindítója volt: Robert Rodriguez Kémkölykök 3-D-je, amire csakis azért ültem be merthogy 3D-s. Akkor viseltem először a sztereoszkopikus szemüveget, érdekes élmény volt, de egyáltalán nem nyűgözött le. Ma már azért biztos komolyabb 3D-s filmek mennek a mozikban, meg IMAX-ben biztos látványosabb is a film, de nem érzek késztetést hogy 3D-ben lássam az aktuális kasszasikereket. Már ott tartunk, hogy szinte minden hónapra jut legalább egy IMAX 3D film. Mindez a netes filmletöltés egyens következménye. Nem nagyon tetszik nekem ez az újkeletű 3D őrület, de lehet hogy nekik lesz igazuk. Azt hiszem most fordult elő először, hogy több Avatar kritikába is olyat olvastam, hogy "Ezt tényleg nem érdemes letölteni! Menj, és nézd meg!" És ezzel a mondattal teljesen egyet tudok érteni.

A kérdés adott: Vajon túlélik a mozik az internetet? Most hogy már simán tudunk akár 1080p-s BD-ripet is lehúzni? Vajon hogy fog kinézni 10 év múlva egy aktuális hollywoodi blockbuster?

Látogatóban Miki egér szülőhelyén
Walt Disney az általa alapított Laugh-O-Gram Stúdióban, néma animációs filmekkel kezdte a karrierjét.

Tegnap sikerült megnéznem a Papírrepülők című magyar filmet. Nem török field babérjaira, sőt, mostanában ha jut is időm filmnézésre, az élményemről firkálni már nem igazán. Mindenesetre kellemes meglepetés ért Szabó Simon filmjével.

Török Ferenc Moszkva tere kétségkívül az új évezred egyik legüdítőbb, leghangulatosabb, és legjobb filmje. Közhelyes innen kiindulni a Papírrepülőket illetően, és valószínűleg maga Szabó Simon is úgy Rojálosan már elküldene engem a fenébe hogy itt kezdem, de a 2001-es alkotás megkerülhetetlen ebből a szempontból. Szabó Simon rendező itt tűnt fel ugyanis először az említett Rojál szerepében. Nemsokkal ezután rendezett 2 fesztiválokat is megjárt rövidfilmet, amit én személy szerint sajnos nem láttam, majd belevágott első nagyjátékfilmjébe.
Tisztelem Szabó Simont, mint rendezőt, és a Papírrepülőket is, mint kísérleti jellegű elsőfilmet. Elsősorban azért, mert semmiben nem hazudtolja meg önmagát, nem akar többnek látszani, mint ami. Rendkívül kevés pénzből készült, de ennek a kevés pénznek az összekaparásáról is pletykák keringenek, ezért van aki már a megtekintés előtt elítéli a "kuncsorogva összejött" filmet. Én ezzel szemben már előre szalutáltam neki, hiszen Szabó Simonnak voltak ötletei, volt egy elképzelése, és akármilyen úton is, de végülis véghezvitte őket. Meggyőződésem szerint ez a film így nézne ki akkor is ha plusz, vagy mínusz pár millióból készült volna is, mert ezt a formát követeli meg.
A film több apró történetből tevődik össze. Látunk egy írót, aki képtelen írni. Két havert akik a hétvégi DJ bulijukra készülnek. Egy csapat break-táncost az aluljáróban és az őket meglátogató konditermes fiút. Egy fiatal leszbikus párt. 2 suhanc graffitist. Egy elutazásra készülő, két nő egy férfi felállású triót. Két hangszerpakoló fiatalt. A pár perces történet-foszlányok rövid időközönként, körkapcsolásszerűen váltják egymást, és igazából néhány epizódból a film közepén se látunk semmit tisztábban. Kereshetjük az összefüggéseket, és egy-két helyen talán bele is lehet magyarázni párhuzamot, de nem érdemes. Egyszerű, hétköznapi budapesti fiatalok élik életüket, keresik a boldogulást vagy épp csak teszik amit szerintük tenniük kell. Az apró sztorik magukban érdektelenek és azon kívül, hogy én a graffitisek életkorában járok, ezért talán ez érzékenyebben hatott rám, nem tudnék kiemelni egy részt sem. Valószínűleg így volt ezzel Szabó Simon is, aki csak pár történetet akart elmesélni, ami feltehetően vele, barátaival, barátai barátaival estek meg. A körkapcsolás, a váltakozó ütemű vágás által azonban a leghétköznapibb történetek is felkeltik figyelmünket, mert hát csak lesz valami belőle ha már a filmbe került. Az, hogy ez nem válik valóra, mégsem okoz csalódást, és ürességet is csak egy-két aspektussal kapcsolatban hagy maga után. Felfokozott érdeklődéssel várjuk hogy kivel mi történik, vagy inkább mi nem, mert bár apró katarzisélmény fellelhető néhány részben, de nem olyan mértékű hogy a többi felé emelné. Mint minden epizodikus szerkesztésű alkotásban, itt is lesznek még az átlagtól is kevésbé érdekes részek, de az eseménytelenségek is úgy váltakoznak pörgően, hogy már a legapróbb mozzanat is jelentőssé duzzadhat az adott történet berkein belül. Bár néhány helyen  villanásszerűen fellebbent komolyabb témákat, morális kérdéseket, de szerencsére nem megy bele ezek boncolgatására, és még csak felszínesen sem kapargatja azokat. Megjelennek, mert hozzátartoznak az élethez, a mindennapokhoz, de nincs olyan lényeges szerepük, amely talán más filmeknél még elvárás is lenne.
A lényeg mégis a hangulatkeltés. Zenei, képi világát tekintve is az underground stílust választotta Simon, ami tökéletesen illik a Papírrepülőkre. Hétköznapi cselekményekhez hétköznapi dumák dukálnak, és bár egy-két helyen kilóg a mesterkéltség lólába, minden teljesen hiteles, és aranyköpésekből is válogathatunk ha sikerül ráharapnunk ennek az egésznek az ízére. Emlékezetes jelenetek is akadnak, szóval van mire visszaemlékezni, még ha ezek nem is halványítják el jelentős mértékben a többi történést.
Kötekedni persze lehet. Már magával a koncepcióval kapcsolatban is, de szerintem nem érdemes. A technikai megvalósításnak habár a pénzhiány is jócskán határt szabott, de mint említettem, ez nem jelentős, a filmélményt sem rontja. Mert filmélmény az van bőven. Egy két jelenetnek olyan hangulata van, hogy azt nem lehet tanítani sem, ez a film sajátja. Az amatőr szereplők, az undergroung stílus, az egész hétköznapiság megtölti élettel, ízzel, szaggal az alkotást, ezek pedig a forgatókönyvben, az alakításokban jelenlévő lyukakat is kitöltik. A film vége pedig egyszerűen zseniális, pont így kellett befejezni.
Keveset vállal tehát a Papírrepülők, de azt maradéktalanul teljesíti. Nem áll mögötte milliós reklámszerződés, Csányi Sándor vagy visszajáró nézők, így nem kell elvárásoknak megfelelnie, és a trendekre is fittyet hány. Szabó Simonnak nem voltak problémaboncolgató, kérdésfelvető ambíciói, és én ezt nagyon szépen megköszönöm Neki. Kellett már egy ilyen film, ami nem akarja megmondani a frankót, megmutatni hogy kellene élnem tizenévesként, vagy mit kellene cselekednem. Csak mesélni akar, megmutatni valamit. Ez pedig keresztmetszet mai budapesti fiatalok egy részéről. És már bocsánat, de az én korosztályomat ne 100 milliós produkcióban, dolby digitalban, megvilágítva és pofásra sminkelve akarja megmutogatni egy 60 éves rendező, karján Chio emblémával.

Én is szeretem azt a filmet, nagyon szépen sikerült. Nemcsak Oscarra jelölték, hanem be is került a legjobb 5 közé, de végül nem kapta meg a díjat. Igaz, Bergmannal szemben veszíteni (FANNY ÉS ALEXANDER) nem szégyen.

Gyöngyössyéknek egyébként a YERMA című filmjét is jelölték Oscarra, de az nem került be a legjobb 5 közé. Mondjuk ezt megértem, szépnek szép volt, de valahogy nem az igazi.

A Jób lázadása szerintem remekmű. Oscart érdemelt volna. Nagy hiányosság. Zenthe Ferenc páratlanul játszik benne + a kisfiú is nagyon aranyos, aki egyesíti magában az Indul a bakterház Bendegúzát egy nagyon elveszett szeretetre vágyó kisfiúval..

Márta asszonyt én kifejezetten kedvelem, bár nem annyira hallgatni, mint inkább olvasni, mert nagyon jó gondolatai vannak, ráadásul képes azokat értelmesen, sőt gyakran kifejezetten szórakoztatóan előadni. Filmjei tipikus „női filmek”, semmi világrengető nincs bennük, valahogy mégis rokonszenvesek. Talán azért mert Márta asszonyt az egyszerű női sorsok érdeklik, az, hogy egy nő képes-e önállóan is megállni a lábán, egyáltalán eljut-e odáig, hogy ezzel megpróbálkozzon, illetve foglalkoztatta az anyaság, a gyerekvállalás kérdése. Tetszik, hogy soha nem volt feminista abban az értelemben, hogy soha nem hitte és hirdette, hogy a nőknek át kéne venniük a férfiak szerepét, sokkal inkább azt vallotta, hogy egy nő legyen és lehessen nő, ahogyan egy férfi is legyen és lehessen férfi. Mint nyilatkozta, őt főleg az erős egyéniségek vonzották mindkét nem képviselőiben. Persze vannak kifejezetten gyenge filmjei is (nem mind művét láttam), de végül is örülök, hogy láttam azokat, amiket megnéztem tőle. Mondjuk Monori Lili iránti vonzódását nem igazán értem, hiszen én e művésznőnek tulajdonítom a rossz artikuláció ijesztő elterjedését színészeink körében. A vladys filmjének (ŐK KETTEN) érdekessége, hogy Vlady akkori férje, Vlagyimir Viszockij is játszik benne.

Sajnos nagyon sok jó vagy érdekes magyar film nem jelent meg DVD-n, és félő, hogy nem is fog. Csak néhány, amire várok: MACSKAJÁTÉK, EGY ERKÖLCSÖS ÉJSZAKA, HERKULESFÜRDŐI EMLÉK, SZARVASSÁ VÁLT FIÚK, JÓB LÁZADÁSA, MEGÁLL AZ IDŐ stb. stb.

Anna Karina, Marina Vlady és Delphine Seyrig Mészáros Márta műveiben? Na, ezekre kíváncsi lennék. Ezeket a magyar filmeket miért nem adják ki itthon?Érthetetlen... Ahogy az is, hogy az egyetlen Oscar-díjas magyar játékfilm miért nem kapható itthon DVD-n. Mészárostól csak néhány filmet ismerek: NAPLÓ-opuszok (nem is emlékszem rájuk, nem hagytak bennem mély nyomot), A TEMETETLEN HALOTT (semmi különös), A MAGZAT (rettenetes). Kíváncsi vagyok, a korábban említett neves színészek segítségével miket hozott össze.

Köszi a helyesbítést, így igaz. Mentségemre legyen mondva, hogy egy frissiben látott másik Franco-opusz kapcsán (JUSTINE) épp Howard Vernon neve járt az agyamban. Remélem, ha majd arról írok, nem Maurerként fogom emlegetni a tagot... :))

Éreztem én, hogy exkuzálni kell magam, nem fog sikerülni a képcsatolás! (Persze, ha lenne felküldés előtt előnézeti lehetőség az Xpressen...)

Kevés olyan talányos alkotás született a filmtörténet bő 100 éve alatt, mint Alan Resnais TAVALY MARIENBADBAN (L année dernière à Marienbad, 1961) című opusza. A lassan öt évtizedes film még mindig olyan izgalmasan rejtélyes mű, mint születése idején volt, és éppúgy megosztja a nézőket, mint amikor először bemutatták. A film xpresses adatlapján a francia új hullám szerelmese, Bolond Pierrot teljes joggal sorolja a nouvelle vague legnagyobb művei közé. Ugyanakkor jogos K észrevétele is, hogy Resnais alkotása az évtizedek alatt olyan klasszikussá vált, amelyre többen hivatkoznak, mint ahányan megnézik. Van igazság Pink Floyd meglátásában is, hogy ez a végletekig vitt formai kísérletezés könnyedén átfordulhat önnön paródiájába: „Andrej hegedül!” :))) Természetesen Marokkó barátom kritikájával is mélységesen egyetértek. Távol álljon tőlem, hogy most afféle önjelölt filmguruként megmondjam a tutit, és megfejtsem ezt a filmet, melyet annyian próbáltak már értelmezni. Csupán a magam gondolatait adom közre Resnais mesterműve ürügyén.



Az értelmezés kulcsát tulajdonképpen maga az előzetes adja meg, amely azzal kecsegtet, hogy a néző társszerzője lehet a filmnek, saját múltja, érzés- és gondolatvilága alapján építheti fel a filmet, amely valószínűleg nem ugyanaz lesz, mint egy másik nézőé. A TAVALY MARIENBADBAN nagy újítása és legnagyobb értéke pontosan ez a szemlélet, a néző aktívvá tételének szándéka. Ez napjainkban, a látványcentrikus, a mondanivalót a szánkba rágó, ezért a gondolkodásról akarva-akaratlan leszoktató mozgóképes alkotások korszakában különösen becsülni való hozzáállás. Ha mostanság megveszünk egy igényes kiadású DVD-t, gyakran találhatunk rajta alternatív és törölt jeleneteket, amelyek esetenként egész más megvilágításba helyezik az adott filmet. Azt is mondhatnám, mindezt Resnais már 1961-ben megcsinálta: a TAVALY MARIENBADBAN többféleképpen értelmezhető, attól függően, hogy mit tekintek benne kiindulási pontnak. Mindegyik jelenete fontos, ám rajtam múlik, hogy melyiket mennyire tartom annak.



Állítólag Godard mondott egyszer valami olyasmit, hogy minden filmes történetnek kell, hogy legyen eleje, közepe és vége, csak nem biztos, hogy ilyen sorrendben. A TAVALY MARIENBADBAN mintha ezt a godard-i gondolatot illusztrálná, és lényegében arra tesz kísérletet, hogy kiszabadítsa a filmet (és a néző gondolatvilágát) a tér és az idő (a vetítési idő is!) korlátai közül. Meghatározhatatlan, mikor és mennyi idő alatt játszódik a történet, miként az is, hogy múltról, jelenről vagy jövőről van-e szó. Egy férfi találkozik egy nővel, és azt állítja, már ismerik egymást, tavaly találkoztak, és akkor beszélték meg ezt az új találkozást, hiszen a nő azt ígérte, egy év múlva el fog menni a férfival. A nő eleinte elutasítja a férfit, nem hajlandó emlékezni semmire, később mégis a maga szemszögéből idézi fel a múltat. Felidézi? A film egyik talánya, hogy vajon ez a múlt valóban létezik-e, találkozott-e a két szereplő annak idején, vagy csak elképzelnek egy közös múltat? Persze az sem kizárt, hogy valójában a múlt felidézett képei jelentik a tulajdonképpeni jelent, és az újbóli találkozás az elképzelt jövő. Resnais tér és idő korlátain túllépve váltogatja a történéseket, ahogyan az emberi emlékezet (vagy akár az emberi fantázia) sem logikusan építkezik, hanem szabadon csapong. (Érdemes megjegyezni, hogy az idővel és térrel való kísérletezés egy évtizeddel később egy magyar filmben is termékeny módon jelent meg, méghozzá Huszárik Zoltán SZINDBÁD című 1971-es mesterművében.) A barokk kastély a végeláthatatlan, labirintusszerű folyosókkal és kerttel tulajdonképpen az emberi elme szimbóluma, ahol a barokk gazdagsága a fantázia gazdagságával helyettesíthető be, míg a labirintus annak jelképe, hogy bár gondolataink (emlékezetünk és fantáziánk) útjai látszólag végtelenek, valójában zárt térben mozognak, lényegében gondolataink, vágyaink rabjai vagyunk. Az ebből való kimozdulásra-kimozdításra tesz kísérletet ez a film. Az időtlenséget nem csupán a történések síkjainak önkényes változtatásával éri el, hanem a kameramozgással, a beállításokkal is. A kamera lassan mozog, a képek olykor megállnak, a szereplők mozdulatlanná merevednek, és ilyenkor egy tekintet, egy apró zaj vagy egyetlen személy mozdulata kiemelt jelentőséget kap.



Érdemes megfigyelni, hogy ebben a panoptikumszerű álomvilágban a legtöbbet a férfi és a nő mozog. És mi mozgatja őket? Az érzelem, a vágy és a szerelem. Resnais-t annak idején azzal vádolták, hogy a TAVALY MARIENBADBAN látványos elfordulás az aktuális társadalmi problémáktól egy álvilág álproblémái felé. Pedig ez csupán a látszat, és itt Godard helyett inkább Antonionira érdemes utalni, aki akkoriban készült filmjeivel az emberi kapcsolatokra fokuszált, az érzelmek betegségéről vagy éppen hiányáról szólt. Ha Resnais filmjének kastélyát a jelen kori társadalom szimbólumának tekintem, akkor a mondanivaló teljesen egyértelmű: a sivárságból (fekete-fehér a film!), a jelképes mozdulatlanságból az őszinte emberi érzelmek jelentik az elmozdulást a valódi élet irányába. Érdemes megfigyelni, hogy Resnais visszahelyezi jogaiba a plátói szerelem fogalmát, hiszen hőseink kapcsolatából száműzi a testiséget. Ennek ellenére az, amit a két főszereplő megél, olyasfajta szenvedélyes szerelem, amelyet a féltékeny férj jogosan érez megcsalásnak. Napjainkban, amikor az emberi kapcsolatokban egyszerre figyelhető meg a testiség fel- és leértékelése, különösen rokonszenves Resnais szemléletmódja, amely a lelki összhangra helyezi a hangsúlyt. A TAVALY MARIENBADBAN jelentőségét azonban meglátásom szerint mégis elsősorban a formai értékei jelentik: Resnais látványosan bizonyította, hogy a film valóban művészet, ahol a színhasználattal (micsoda fekete-fehérek vannak!), a kameramozgással, a vágással, a szerkesztéssel, a színészi játékkal stb. ugyanolyan komplex gondolatok fejezhetők ki, mint az irodalomban, és a néző fantáziája, gondolkodása éppúgy aktivizálható a filmnézés során, miként olvasás közben.



Külön kell szólni a női főszerepet játszó Delphine Seyrigről, hiszen mint Marokkó is megjegyezte, ez a csodálatos színésznő sajnos kevésbé ismert hazánkban, noha pályájának vannak magyar vonatkozásai. Delphine Claire Belriane Seyrig 1932. április 10-én született Bejrútban. Édesapja Henry Seírig archeológus, fivére Francis Seyrig, többek között a TAVALY MARIENBADBAN zeneszerzője. Delphine Párizsban végezte iskolai tanulmányait, majd New Yorkban tanult az Actors Studióban. A Broadway-n is feladatokat kapott, ekkor figyelt fel rá Alain Resnais. Tőle kapta első fontos filmszerepeit, a TAVALY MARIENBADBAN mellett a MURIEL (1963) című filmben is. (Egy ideig együtt éltek.) Seyrig később sem adta alább, és mindig nagyon megválogatta, hogy kikkel és miben forgasson. Dolgozott Joseph Losey-val (BALESET, BABAHÁZ), Truffaut-val (LOPOTT CSÓKOK), Bunuellel (TEJÚT, A BURZSOÁZIA DISZKRÉT BÁJA), valamint visszatérő szereplője volt a legendás írónő, Marguerite Duras kísérleti filmjeinek is. Pályájának egyik legérdekesebb darabja Harry Kümel VÉR AZ AJKON (1971) című alkotása, amelyben Báthory Erzsébetet alakította. A film azonban nem a Báthory-legenda sokadszori elmesélése, hanem egy modern vámpírhistória gyönyörűen és rendkívül szuggesztíven fényképezve: szebb és tartalmasabb, mint napjaink agyondicsért, látványosan tartalmatlan „modern” vámpírfilmjei. Delphine játszotta a naiv Madame de Montpellier-t is Fred Zinnemann klasszikusában, A SAKÁL NAPJÁ-ban (1973). Én ebben láttam őt legelőször, és azonnal a szívembe zártam. Nemcsak azért, mert e kis szerepet is kiválóan játszotta, hanem azért is, mert a nőiesség olyan légkörét árasztotta magából, amire csak az igazi nők képesek: nem csupán erotikus vonzereje van, hanem intellektusa is, vagyis nem egyszerűen nőstény, hanem igazi Nő. 1979-ben Mészáros Márta ÚTKÖZBEN (1979) című filmjének főszerepét játszotta. Ez is jellemző volt rá, hogy nevével és tehetségével szűkebb érdeklődésre számot tartó, de szerinte érdekes és értékes művészeket és alkotásokat pártfogolt. A magyar rendezőnő később azt nyilatkozta, hogy azon francia színésznők közül, akikkel együtt dolgozott (Marina Vlady! Anna Karina! Marie-José Nat!) , Delphine-nel sikerült a legőszintébb baráti kapcsolatba kerülnie. Seyrig igényességének a magyar mozinézők látták kárát, hiszen filmjeinek javát nem mutatták be nálunk, mondván, hogy csak keveseket érdekelne. 1990. október 15-én hunyt el Párizsban, tüdőrákban. Jack Youngerman amerikai festővel kötött házasságából (később elváltak) 1956-ban született fia, Duncan Youngerman zenész és zeneszerző.



P. S.: Az esetleges fogalmazási és képcsatolási hibákért scusi.

Jess Franco hatalmas kedvencem, ő az aki az exploitationt képes művészi szintre emelni, ráadásul még a legfurább, összecsapottnak tűnő filmjeiben is akadnak lenyűgöző megoldások. Talán ő a bolygó egyetlen direktora, aki minden műfajban alkotott már, és mindegyikben produkált valami maradandót (legyen szó szex- avyg pornófilmről, művészfilmről, politikai drámáról vagy musicalről). Életművének rengeteg csúcspontja van, az én személyes kedvenceim a gyönyörű erotikus dráma, az EUGENIE... THE STORY OF HER JOURNEY INTO PERVERSION és a bármelyik francia újhullámos művészfilmet maga mögé utasító egzisztencialista, álomszerű remekmű, a VENUS IN FURS. Érdemes megjegyezni, hogy Orson Welles, miután látta Franco korai fekete-fehér művész-horrorjait (és az akkor még viszonylag ifjú spanyolt egyszerűen csak zseninek titulálta), őt választotta maga mellé "second unit director"-nak FALSTAFF (CHIMES AT MIDNIGHT) című 1965-ös filmjéhez (amely a színész- és rendezőóriás legjobbja az ARANYPOLGÁR és A PER mellett, mégsem adták ki eddig soha normális minőségben DVD-n).

Kénytelen vagyok helyesbíteni Field kolléga téves információját. Dyanne Thorne férjét Howard Maurernek hívják, ma is együtt élnek. A 100%-osan meleg Howard Vernon remek színész volt, Jess Franco számos filmjében játszott (valamint kapott főszerepet például Jean-Pierre Melville-től is), és ő alakította Godard ALPHAVILLE-jében Leonard Nosferatu (azaz von Braun) professzort.

Franci-filmeket = Franco-filmeket

Az általad említett Franci-filmeket én nem láttam, viszont láttam néhány egyéb alkotását, illetve vár is még néhány filmje a néznivalók között. A már megtekintettek között egyébként voltak olyanok, amelyekben Kinski és Lee szerepelt, de nem az általad említett művek. A közeljövőben beszámolok egy szolidabb és igényesebb Franco-műről is. Egyébként a videokorszakban én is mindent megnéztem, ami elém került, sőt így teszek most is. Ha nagyon nem jön be, amibe belekezdtem, 15-20 perc után csere van.

Jesus Francoval úgy találkoztam, hogy annak idején mikor kevés film keringett videon közkézen nagyszüleim is felhalmoztak párat. Általában bármit ami jött műfajtól függetlenül. Így láttam nálunk a Kincs, ami nincset, Mad MAx 1-3, Ütközetben eltűnt, Időszámításunk előtt egymillió évvel, Rémálom az Elm utcában , Péntek 13 meg hasonló klasszikusokat. És Jesus Franco Szadománia című filmjét. Érdekes film volt. Exploitation mintapéldány. Jesus Francotol szívesebben nézném meg a Jack The rippert Klaus Kinskivel és a Christopher Lees Drakula filmjét. Asszem Count Dracula a címe.

Jesus (Jess) Franco, akárcsak olasz kollégája, Joe d Amato, a művészi igényű erotikus filmektől jutott el a pornókig. A különbség csak annyi, hogy Franco pályája fénykorában tisztességes költségvetésből, elismert színészekkel dolgozhatott, míg d Amato mindig szerény büdzsével gazdálkodhatott, amelyből inkább csak a másod-harmadvonal képviselőire futotta. Jess Franco GRETA, AVAGY A FÉRFIAK NÉLKÜLI HÁZ (Greta - Haus ohne Männer, 1977) című filmje a rendező munkásságának kevésbé dicső szakaszához tartozik. A cselekmény egy dél-amerikai diktatúrában játszódik, főleg egy speciális intézetben, ahol fiatal nőket tartanak fogva. Nemcsak megkínozzák, hanem prostitúcióra is kényszerítik őket. Abbie, egy fiatal nő önként vonul be ide, hogy megtudja, mi lett a testvérével, akit korábban szintén itt „kezeltek”. Az intézet nagy mellű (állítólag nem szilikon), szadista vezetőjét Dyanne Thorne alakítja, aki a hírhedt Ilsa-filmek főszerepét játszotta. Mivel Francónál is hasonló figurát formál meg, egyes külföldi forgalmazók az Ilsa-sorozat részeként reklámozták Franco opuszát. Ez az információ valótlan, ráadásul a GRETA, AVAGY A FÉRFIAK NÉLKÜLI HÁZ – bár nem nélkülözi a „keményebb” részeket – messze nem olyan brutális és aberrált, mint az Ilsa-filmek. Arról persze szó nincs, hogy „must see” alkotás lenne, még Franco életművéből sem, mindazonáltal nézhető darab, ha esetleg a kezünkbe kerülne.

Smasszerek



A már említett amerikai Dyanne Thorne 1932-ben született a Connecticut állambeli Greenwichben. Gyermekkora javát Új-Zélandon töltötte. New Yorkban Stella Adler és Lee Strasberg híres színiiskolájában tanult, ám akkoriban valószínűleg maga sem gondolta, hogy meglehetősen kétes értékű filmekben fogja kamatoztatni a tudását. Leghíresebb szerepe Ilsa, a szadista női smasszer, akit 1975-ben játszott először az ILSA, SHE WOLF OF THE SS (1975) című filmben. Természetesen a folytatásokban is igényt tartottak a közreműködésére. Noha ezt megelőzően, és ezt követően is játszott más filmekben, sőt még a Broadway és Las Vegas színpadain is megfordult, neve elválaszthatatlanul összeforrt Ilsa figurájával. Ugyanakkor tagadta, hogy bármiféle azonosság lenne közte és híres szerepe között. Mint mondotta, Ilsa csupán egy eljátszandó szerep volt számára, nem akarta egysíkúan bemutatni, ugyanakkor nem hiszi, hogy rokonszenvesre formálta volna. Az esetleges antiszemitizmusát firtató kérdéseket azzal hárította el, hogy zsidó barátai szívesen megnézték őt az Ilsa-filmekben, ráadásul férje, Howard Vernon zsidó származású. A házaspár barátai megerősítették, hogy Dyanne a magánéletben valóban egészen más, mint a filmjeiben: rokonszenves, barátságos és segítőkész asszony.

Greta fürdik (Dyanne Thorne)



A címmel ellentétben Greta házában vannak férfiak, például első számú segítője, akit Eric Falk alakít. Ő szerintem úgy néz ki, mintha balkézről a néhai Dean Reeddel és Richard Tysonnal állna rokonságban. Körülbelül egy évtizedes filmes pályafutása (1973-tól 1982-ig) lényegében szexfilmekre korlátozódott. Az IMDB szemérmesen hallgat egy 1975-ös keltezésű pornójáról (MANNEQUIN PARADISO), amely ugyan még 10 perc sincs, ám igen sok szereplőt vonultat fel. Mivel magam is láttam ezt az opuszt, megerősíthetem, hogy a közreműködők egyike kétségtelenül a derék Erik, ám azt én se tudom, hogy a mű vajon egyszeri kitérő volt-e a pornóvilágba, vagy Falk máskor is elkalandozott ebbe a műfajba. Főleg Erwin C. Dietrich foglalkoztatta, aki Franco egyik munkatársa volt, ezért Eric értelemszerűen a spanyol rendező néhány filmjében is felbukkant. Dietrich rendezésében készült filmjei közül említést érdemel a ROLLS-ROYCE BABY (1975), amelyben a címszereplő hölgy sofőrjét alakítja, az izmos karatést, aki úrnője szexfantáziáiban olykor meztelenül végzi az edzéseket. Azt talán mondani sem kéne, hogy a hősnőnek nem kell beérnie a fantáziájával, hiszen a délceg sofőr készségesen áll a rendelkezésére. A szőke svéd lányok szexkalandjait bemutató erotikus vígjátékokban Eric szintén visszatérően felbukkan, mint a bővérű leányzók egyik partnere. A ROLLS_ROYCE BABY-ben és Franco mostani filmjében Lina Romay az egyik női főszereplő, aki máig aktívan filmez. Róla majd egy másik alkalommal szólok bővebben.

A szürke eminenciás (Eric Falk)

Woody Allen két egymást követő filmjében bőven használja a kézikamerát

Férjek és feleségek
Rejtélyes manhattani haláleset

Néha már zavaró...

Talán azért jutott pont ő az eszembe,hiszen forgatott egy kiváló "áldokumentum filmet".
Zelig!Valahogy így kell csinálni.

SPOILER több filmből:

Számomra a Körben a pont a végére jött el a "leszarunk mindent és mindenkit". A riporter igazából nem csinált mást attól, hogy megtudta, meg fog halni. Nem figyelt jobban az emberekre, Samarrát is csak azért "kellett" megértenie, mert így gondolta megmenteni a fiát. Csak azt tette, amit eddig: nyomozott; a motivációja más, mert az nem a hétvégi fizetési csekk, hanem elvben az élete. Amikor egy ember veszélyben érzi az életét, inkább akkor hajlamos befelé fordulni, a biztonság elvesztésének félelme az életet leszűkíti a túlélésre, vagy éppen "most már mindegy" elven kezd viselkedni, vagy jön a "mennyi mindent kell helyrehoznom". Mindháromra kicsit komolytalan példa, de én szeretem az "Élet, vagy valami ahhoz hasonló"-t.
A kifelé fordulás akkor szokott megjelenni, ha az okokat próbálja felderíteni valaki. "Miért pont én?", "Mit rontottam el, hogy ezt érdemlem?". Erre meg a Felvonót láttam legutóbb jó példának. Ott is az van, amit írtál: "a halál bármikor beköszönthet.". Shit happens.

Az IDEGLELÉS azért IS szar, mert ráng a kamera, miközben erre semmi szükség nem lenne. (Egy operatőr szereplő nem bír egy normális képet csinálni még akkor sem, amikor a sztori még nem „félelmetes”, még csak a bevezetésnél vagyunk?) De már annyiszor, annyifelé leírtam részletesen, hogy miért nem jó ez a film, hogy a magam számára önismétlés lenne ezt újra és újra megtenni. De ha tényleg érdekel, alkalmasint szívesen kifejtem újra.

Mint írtam, a kézikamerás filmek azért idegesítenek, mert valójában sokkal manipulatívabbak, mint azok, amelyek nem élnek ezzel a módszerrel. Az alkotók úgy tesznek a kézikamerázással, mintha a nyers valóságot közvetítenék hitelesen és vágatlanul, a néző úgy tesz, mintha ezt beszopná (az IDEGLELÉS-t sokan be is szopták, gratula, nyilván Isaura felszabadítására is adakoztak), pedig az alkotók is, az értelmesebb nézők is tudják, hogy valójában fikciót látnak. Ennél számomra mindenképpen őszintébbek azok a filmek, amelyek bevállalják, hogy fikciók, és úgy próbálnak hatni. Ez azért nem reménytelen feladat, a bő 100 éves filmtörténet produkált jó néhány fikciós klasszikust. Lehet persze kézikamerázni, akár remekmű is kisülhet belőle, de egyelőre szerintem ez még nem történt meg.

Ahogy írtam, becsmérelni óriási hiba lenne, nem pedig óriási hiba, azaz nem becsmérelted, mindössze sajnálom, hogy amikor ezek a kézikamerás filmek szóba kerülnek, el van intézve a dolog azzal, hogy "az Ideglelés szar, mert ráng a kamera", holott a keletkezés okáról sosem esik szó - mely témában sokkal több izgalom rejlik a kész mozgóképnél.

Ezt a mindenkori hagyományt törtem meg azzal, hogy most szóba hoztam, akár beszélhetünk is róla. :)

SPOILER A KÖR (THE RING, 2002) c. filmhez!

Az információ- (vagy fájl-)terjesztés ötletét és következményeit imádtam A kör c. filmben is: ahogy a Brian Cox-karakter, Richard Morgan becsméreli az oknyomozó riporternő munkáját azzal, hogy "szaglásznak ott, ahol semmi keresnivalójuk, más nyomorának történetét úgy terjesztik, mint a kórt", az felejthetetlen és egyben az egész film mondanivalója számomra. Ahogy fenomenális megoldásnak érzem azt, hogy egy ismeretlen ember üzenetét végignézni és megérteni saját személyes érdekünkké válik a túlélés érdekében.
Mindez (és rengeteg esemény, ábrázolás a filmben) azt jelezte számomra, hogy olyan világot élünk, ahol egyre kevésbé figyelünk embertársainkra, csak rohanunk a dolgunkra, majd elég egy óvatlan pillanat, melyre szintén nem figyelnünk, és egyszer csak meghalunk. Egy hetünk van arra, hogy elkezdjünk élni. És milyen fura, nem? Ha úgy gondoljuk, "mennyi időnk van még!", leszarunk mindent és mindenkit, köztünk saját magunkat is... pedig a halál bármikor beköszönthet. Bezzeg ha csupán hét napunk van, hol keressük a megoldást? A világban. Elkezdünk kifelé figyelni, a világ működésében elrejtett jelekből szedjük össze az életünkhöz, a túléléshez szükséges információt. Bizarr. Emberi.

„Azt elfogadom, hogy valakinek nem tetszett ez az "alibifilm", vagy az ezen koncepció alapján készült sikerfilmek, de e kor és jelenség fontosságát becsmérelni óriási hiba lenne, túl komoly ehhez a téma.”

Nem hiszem, hogy becsméreltem volna a téma komolyságát, csupán arra utaltam, hogy szerintem az amatőr felvételek sem feltétlenül hitelesebbek, őszintébbek vagy éppen fontosabbak, mint a sokat (és nem mindig jogosan) szidott médiáé, hiszen végső soron azokban is a szubjektum érvényesül. Én azzal a szemlélettel egyáltalán nem tudok azonosulni, hogy mivel manapság kamerát elvileg bárki a kezébe vehet, sokan hajlamosak azt hinni, hogy máris művészek lettek attól, mert tudják, hol kell ki- és bekapcsolni a masinát. (Ráadásul ezt a hamis érzést olykor még a média, a filmesek is erősítik.) Nem akarom lebecsülni az amatőr felvételek fontosságát, hiszen olykor nagy horderejű eseményekről is egyetlen forrásként tudósítanak, de nem tetszik, amikor túlmisztifikálják a jelentőségüket, mint teszi azt szerintem az IDEGLELÉS vagy A HOLTAK NAPLÓJA. Pedig az én értékrendemben ezek sem érnek sokkal többet, mint a részeg haver idiótaságainak megörökítése és publikálása. A művészet oldaláról közelítve a dolgot, én egy ilyen filmet sokkal manipulatívabbnak tartok, mint egy olyat, amely nem kérkedik ezzel a „kézikamerát használok, tehát hiteles vagyok (szeretnék lenni)” módszerrel, ami ilyen formában, mint az említett művekben, modoros, idegesítő és unalmas. Szerintem.

Az eredeti szinkron nálam az eredeti magyar szinkront jelenti. Én elvárom, hogy legyen rajta eredeti német hang is, de az eredeti szinkront én elvárom, mert én azzal nézném.
Helyey László, Blaskó Péter, Szabó Gyula (Peter Falknál örök), Für Anikó stb.
Ezért kell rá mindkettő. Te nézheted eredeti szép német nyelven én meg a számomra kiváló szinkronnal:)