Filmes eszmefuttatások

Alejandro Jodorowskyval amúgy hogy állsz?:)

Jaja. A holland filmjei jöhetnének végre.

Verhoeven rulez! Én mindegyik filmjét nagyon kedvelem, a hollandokat is, az amcsikat is.

Köszi a segítséget:) Akkor előrébb teszem a megrendelési listámon. Amúgy imádon Verhoeven filmjeit. Az egyik legizgalmasabb rendező. Ezt is szeretem. Annyira benne van a nyers Verhoeven féle szex és erőszak kombináció, hogy fantasztikus.

Hát igen, például a LEGENDÁK KLUBJA-sorozatban megjelent két Verhoeven-filmen feliratos volt a kommentársáv, és mindkét kommentár tartalmas és szórakoztató volt. AZ EMLÉKMÁS kommentárjából rengeteg olyan infót megtudtam, amelyeket be is építettem a filmről szóló on-line enciklopédiás ismertetőmbe.

Igazad van. Szerintem Verhoeven pont az a rendező akinek baromira izgalmasak a kommentárjai, nem önfényezésből és közhelyekből áll, hanem tényleg élvezet hallgatni/olvasni.

Vajon már megint mitől nem lehetett azt a nyomorult kommentárt feliratozni?

szia!
Én már megvettem.Kapott egy szép feknit, a kép rendben van, én angolul néztem, az 2.0. Az említésre is méltó extrákból kettő van: a rendező audiokommentárja(eredeti nyelven), és így készült a film zenéje. Egyébként most tudatosult bennem mennyire frankó is a film zenéje. Szerintem ajánlott vétel, mint minden Verhoeven.

Hús+vér - A FilmKaptár 4. számában (szeptember-október) találsz róla egy cikket.

http://www.filmkaptar.atw.hu

Hús + vért megvette már valaki? Irhatna valaki a DVDről mielőtt megrendelem :) köszi.

"Nem akarom előre elkiabálni a dolgot, de várható, hogy a filmről szóló kritikám hangvétele kicsit más lesz, mint az egyéb Fulci-művekről szóló korábbi írásaimé."


hm. érdeklődéssel várom:)

Szia CV!

Pénteken már majdnem megírtam, de aztán megint inkább elkalandoztam a világháló egyéb részein, hogy előre kipihenjem az írogatás fáradalmait. :)) Akkor döbbentem rá ugyanis, hogy még a könnyűzenei blogomban újra publikált popzenei irományaim is elfogytak, és oda is ezentúl teljesen újakat kell írnom, ha tovább akarom működtetni a blogot.

Nem akarom előre elkiabálni a dolgot, de várható, hogy a filmről szóló kritikám hangvétele kicsit más lesz, mint az egyéb Fulci-művekről szóló korábbi írásaimé.

field mester!

New yorrl ripper kritikát mikor kapunk? szerintem kurvajó film:)

Umberto Lenzi PARANOIA (1970) című alkotása olyasfajta fordulatos bűnügyi történet, mint Lucio Fulci egy évvel korábbi filmje, a PERVERZ TÖRTÉNET, amelyről a közelmúltban számoltam be. Ráadásul a férfi főszereplő is azonos, Jean Sorel, aki Lenzinél egészen más jellemű férfit alakít, mint Fulcinál. Partnernője az amerikai Carroll Baker, akivel korábban már együtt játszott a DEBORAH ÉDES TESTE (1968) című giallóban. A PARANOIA Lenzi trilógiájának befejező darabja, előzményei az ORGAZMUS és a MILYEN ÉDES... MILYEN PERVERZ (mindkettő 1969-ből), melyekben szintén Carroll Baker a női főszereplő. A három film cselekménye azonban teljesen független egymástól. A PARANOIA főszereplője a szép szőke Helen, aki a történet elején balesetet szenved a ralipályán. Nem kis meglepetésére lábadozásra volt férje, Maurice hívja meg tengerparti otthonába. A meghívás valóban különös, hiszen Helen korábban megkísérelte megölni a férfit, aki ráadásul azóta újra megházasodott. Új felesége, a nálánál idősebb Susan kedvesen fogadja elődjét, ám rövidesen kiderül, mi rejlik kedvessége mögött. Susan meggyűlölte jóképű férjét, aki a vagyonáért vette el őt, és Helen segítségével szeretne megszabadulni Maurice-tól. A két asszony szövetséget köt, ám a terv – ahogyan ez a filmekben már csak lenni szokott  – nem egészen az előzetes elképzelések szerint alakul. Hamarosan bizonytalanná válik, hogy tulajdonképpen ki kitől is szeretne megszabadulni. Susan lánya, Constance megérkezésével a helyzet még bonyolultabbá válik...

Bűnös vagy áldozat? (Jean Sorel)



Megvallom, kellemes meglepetés volt a PARANOIA, mert régóta ki vagyok éhezve az olyan bűnügyi filmekre, amelyekben nem a vér és erőszak dominál, hanem egy ügyesen felépített történetre épülnek. Lenzi alkotása a bűnügyi film olyan francia klasszikusait idézi meg, mint Henri-Georges Clouzot ÖRDÖNGÖSÖK (1955) című opusza, illetve René Clément kitűnő krimije, a RAGYOGÓ NAPFÉNY (1960). A PARANOIA kiindulópontja (két nő szeretne megszabadulni a valaha szeretett zsarnoki férfitól, ám a fejlemények nem a terv szerint alakulnak) Clouzot-ra utal, a gyilkossági jelenet a tengeren, illetve a végső megoldás pedig főhajtás Clément mesterműve előtt. A magamfajta szexmániás számára külön öröm, hogy Lenzi több alkalommal is megmutatja Carroll Baker bájait. Az 1931-ben született színésznő showgirlként kezdte a pályát, majd bekerült a tévébe, ahol többnyire időjárás-jelentéseket olvasott fel. Szabadidejében (táncosnői fizetéséből) a legendás Actors Stúdió óráit látogatta. Az 1950-es évek második felében fedezte fel a filmvilág. AZ ÓRIÁS (1956) című filmeposzban olyan partnerei voltak, mint James Dean, Rock Hudson és Elizabeth Taylor. Stúdióbeli tanára, Elia Kazan BABY DOLL (1956) című drámája – amely Tennessee Williams egyik műve alapján készült – avatta sztárrá, ám ez a szerep rögtön be is skatulyázta. A filmmogulok ettől kezdve egy új Marilyn Monroe-t láttak benne, és ennek megfelelő szerepeket ajánlottak neki, ám egyik sem hozott újabb sikert. Sőt a HARLOW (1965), amelyben a legendás filmszínésznőt, Jean Harlow-t alakította, akkora bukás lett, hogy Hollywood leírta Bakert. A szőkeség ekkor ment Európába, ahol elsősorban különböző erotikus töltetű filmekben (főleg olasz giallókban) szerepelt. 1980-ban tért vissza Hollywoodba. Bob Fosse SZTÁR  80 (1980) című drámájának egyik epizódszerepéért igen jó kritikákat kapott. Ennek ellenére sem sikerült visszaküzdenie magát a hollywoodi élvonalba. Kései szerepei közül a magyar közönség az OVIZSARU-t (1990) ismerheti a legjobban, amelyben Baker volt a Richard Tyson játszotta veszélyes bűnöző nem kevésbé veszélyes anyukája. Lánya, Blanche Baker édesanyja foglalkozását választotta, filmjei közül nálunk A SZOLGÁLÓLÁNY MESÉJE (1990) a legismertebb, amelyben Ofglent alakította.

Helen összezavarodott (Carroll Baker)

ez a kép/link beszúrás csak nem akar összejönni

Megjelent a FilmKaptár Magazin 5. száma (November 20.)!
Benne: Terminátor - Megváltás; Transformers 2.; Zombi; Éjféli expressz; Harcosok klubja; és még sok minden más...


Az egész újság letölthető a weblapról: http://www.filmkaptar.atw.hu
Véleményeket várjuk a fórumon: http://sgforum.hu/forum.php3?azonosito=filmkaptar

Ha már remake-ek: jövőre egy klasszikus Bronson-film is áldozatul esik az újrázásoknak, mégpedig az 1972-es Mestergyilkos / The Mechanic. Az újban Jason Statham fog Arthur Bishop bőrébe bújni...

Tegnapelőtt több filmet is megtekinthettem, és egyáltalán nem meglepő módon végül az jelentette a legjobb szórakozást, amelytől tulajdonképpen a legkevesebbet vártam. No, de haladjunk sorrendben. Sam Mendes A KÁRHOZAT ÚTJA (Road to Perdition, 2002) című alkotása szemmel láthatóan más, mint egy hagyományos gengszterfilm, de ez nem jelenti automatikusan azt is, hogy jó. A történet az 1930-as években játszódik, Al Capone idején, ám aki egy Brian De Palma-féle gengszterfilmet vár (például én), az nagyot csalódik. Mendest ugyanis nem igazán érdeklik a műfaj hagyományai és a néző erre vonatkozó elvárásai. Ő apa és fia kapcsolatát helyezi a fókuszba: a tisztes családapa valójában bérgyilkos, amire a kíváncsi fiú egy ízben igencsak egyértelmű módon döbben rá. Ez a felfedezés rövidesen a család többi tagjának életébe kerül. Máris adott tehát a konfliktus magva, vagyis hogy ki a hibás a történtekért: a nem éppen nyugdíjas foglalkozást űző édesapa vagy a túl kíváncsi gyerek? Egy gengszterfilmet elvinni a lélektani dráma irányába szerintem egyáltalán nem szerencsés dolog, főleg, hogy az apa-fiú kapcsolatról sem tudunk meg semmi igazán különlegeset, ráadásul a nagy csattanónak szánt végkifejlet minden fordulata előre kiszámítható. Mendes szemmel láthatóan nagy hangsúlyt fektetett a korhangulat megteremtésére, pedig talán jobb lett volna, ha a forgatókönyvnek, vagyis a cselekménynek szentel kiemelt figyelmet. A KÁRHOZAT ÚTJA legidegesítőbb vonása az a minden képkockából áradó erőlködés, hogy a rendező igazi Nagy Filmet alkosson, meglátásom szerint azonban ez a tiszteletre méltó szándék mintha nem párosulna igazán nagy és eredeti tehetséggel. A film képi világa ordítóan művészkedő módon hangsúlyozza a fekete, a zöld, a kék és a barna szín sötétebb árnyalatait, ahogyan a kísérőzene, a jelmezek és a díszletek is a filmszerűséget hangsúlyozzák az életszerűség helyett. Nem a 30-as évek hangulata jött át nekem, hanem az, ahogyan az új évezredből láttatni igyekeznek ezt a korszakot. Egy ilyen műteremszagú világ életre keltésében különösen nagy feladat hárul a színészekre, ám meglátásom szerint egyikük sem nyújt igazán kiemelkedőt. Paul Newmanről már korábban is tudtuk, hogy nemcsak rokonszenves sztár volt, hanem jó színész is: ezt a tényt Mendes alkotása sem cáfolja, ám A KÁRHOZAT ÚTJA semmiképpen nem tekinthető a newmani életmű megkoronázásának. A többiek  teljesítménye a korrekt és a felejthető közötti területen mozog. A leggyengébb alakítást az általam egyébként kifejezetten kedvelt Jude Law nyújtja. Mentségére legyen mondva, hogy egy ennyire íróasztal mellett kitalált figurából valószínűleg más se tudott volna ennél többet kihozni.

A KÁRHOZAT ÚTJA



Walter Hill egyik leghíresebb filmje, a HARCOSOK (1979) nem jutott el a magyar mozikba, feltehetően azért, mert a hazai forgalmazás számára túl erőszakosnak minősült. Mi tagadás, az azóta eltelt évtizedek nem tettek jót az egyébként is hullámzó teljesítményt nyújtó rendező alkotásának. Míg a közelmúltban a GENGSZTEREK SOFŐRJE (1978) kellemes meglepetést, az újrafelfedezés örömét jelentette számomra, addig a HARCOSOK inkább csalódást okozott. Nem egyszerűen arról van szó, hogy ma már leginkább mosolyt fakaszt a 70-es évek amerikai nagyvárosi bandáinak látványa. (Micsoda figurák, micsoda frizurák!) Nem is a tempó jelenti a gondot, hiszen én például kifejezetten nem kedvelem napjaink amerikai akciófilmjeinek túlpörgetett, túlságosan a látványra koncentráló stílusát. A problémát inkább maga a cselekmény jelenti. A kiindulópont, hogy egy nagyszabású bandatalálkozón lelövik a vezérszónokot, az elkövetők pedig a Harcosok nevű bandára terelik a gyanút. A banda tagjai ezért kénytelenek menekülőre fogni az éjszakai nagyvárosban, miközben mindenki őket akarja levadászni. És itt van az eb elhantolva: ez a motívum ugyanis annyira nyilvánvaló, hogy az ember rögtön tudja, minden váratlanul megjelenő figura valójában egy-egy újabb csapda, és emiatt a helyzetekből adódó feszültség jelentős része mindjárt az elején elvész. Ami viszont még ma is él és hat a filmben, az elsősorban az éjszakai nagyváros nyomasztó világa, ahol minden megtörténhet és megtörténik: a HARCOSOK ebből a szempontból egyszerre utal egy korábbi és egy későbbi Martin Scorsese-filmre (TAXISOFŐR, LIDÉRCES ÓRÁK). A színészek között felbukkan a HAIR színes bőrű szereplője, Dorsey Wright, illetve az amerikai filmgyártás később gyakran foglalkoztatott epizodistája, James Remar. Amerikában egyébként már kultuszfilmnek számít a HARCOSOK: 2005-ben videojáték készült belőle, jövőre pedig jön a remake Tony Scott rendezésében, vagyis a sztorit alighanem túlpörgetett, látványcentrikus akciófilmként is módunkban lesz megtekinteni.

HARCOSOK



A legkevesebbet a FOLYTASSA, AMIKOR ÖNNEK MEGFELEL (Carry on at Your Convenience, 1971) című filmtől vártam, hiszen mi tagadás, az effajta humor felett mintha kissé elszállt volna az idő, ráadásul a sikeres szériának ez az epizód nem annyira híres és népszerű darabja. Szinte hihetetlen, hogy annak idején a Folytassa-sorozat filmjei minősültek kissé harsány humorúaknak, hiszen napjainkban már sokkal közönségesebb, alpáribb hangvétel jellemzi a vígjátékokat. A harsányság e filmben kimerül abban, hogy a szereplők egy WC-csészéket gyártó üzemben dolgoznak ilyen-olyan beosztásban, és persze sokat humorizálnak a szex témájában. Ha az ember egy kis nosztalgiázásra vágyik, régi idők poénjain szeretne kacagni, akkor nyugodtan megnézheti ezt a filmet. Garantált a retróhangulat és a vidámság, még akkor is, ha néhány poénbomba ma már csak pukkan, és nem robban. Olyan ez a film és az egész Folytassa-sorozat, mint a Televízió gyakran előszedett klasszikus kabaréi: előre tudjuk a poénokat, szinte már csak megszokásból röhögünk, mégis mindig szívesen megnézzük őket, ha úgy adódik.

FOLYTASSA, AMIKOR ÖNNEK MEGFELEL



A JOHN RAMBO (2008) című akciófilmet moziban láttam először, ráadásul akkor még tetszett is, hiszen mint látványfilm kétségtelenül profi munka, és a kínos harmadik résszel ellentétben nem rombolta, hanem inkább építette a címadó mozihős mítoszát. Talán jobb lett volna azonban, ha nem akarom megismételni az élményt, mert az újranézés nem igazán tett jót a film megítélésének. Az erények helyett most inkább a hibák domborodtak ki, és nemigen tudtam másként látni az opuszt, mint a RAMBO 2 egyfajta remake-jét más miliőben, felpörgetett stílusban, több akcióval és vérrel. Az kétségtelen, hogy a JOHN RAMBO még mindig a széria második legjobb filmje, de mi tagadás, maga a sorozat sem tartozik a legnagyobb kedvenceim közé. No és miben hasonlít egymásra Sam Mendes és Sylvester Stallone? Nos, abban, hogy időnként mindketten képesek voltak kifejezetten kínosan hangzó mondatokat adni főszereplőik szájába, olyanokat, amilyeneket szerintem egyetlen valamirevaló forgatókönyvíró sem merne jó lelkiismerettel leírni. Mint hallom, a sikernek köszönhetően várható a RAMBO 5 is, és félő, hogy Stallone addig nem is hagyja abba, amíg a harmadik rész nívóját újfent el nem éri.

JOHN RAMBO

Szia Marokkó!

Laura Gemser egy istennő, örömmel nézem bármikor, bármekkora trashben is játszik. Az EMANUELLE NŐVÉR sem volt rossz a maga műfajában, de tényleg sajnálom, hogy inkább Mónica dominált benne, mert ő viszont nagyon nem jön be.

A SHORT NIGHT OF GLASS DOLLS várhatóan nemsoká befut DVD-n is (erről Te értesülsz majd legelőször), és majd akkor írok róla. Egyébként nekem az a film jobban bejött, mint a NIGHT TRAIN MURDERS, bár azt is azért jó volt látni. Ingrid Thulin nagyszerű színésznő volt, nálam megelőzi Liv Ullmannt. Barbara Bach bájos és vonzó teremtés volt fiatal korában, Jean Soreltől pedig éppen egy Umberto Lenzi-filmet fogyasztok, PARANOIA vagy mi a címe, eddig ígéretes volt.

A Laura Gemser főszereplésével készült FEKETE EMANUELLE-filmek egytől egyig a trash kategóriába tartoznak: némeliykük kifejezetten szórakoztató, mások viszont eléggé összecsapottak. Aldo Lado a NIGHT TRAIN MURDERS előtt rendezett két nagyon igényes giallo-t, a SHORT NIGHT OF GLASS DOLLS-t (kitűnő szereposztás: Jean Sorel, Barbara Bach, Mario Adorf és a Bergman-filmekből, valamint Visconti ElÁTKOZOTTAK-jából és Tinto Brass SALON KITTY-jéből ismerős Ingrid Thulin) és a WHO SAW HER DIE?-t (utóbbiban a szó szerint egyszeri James Bond, George Lazenby alakította főhőst), amelyek szintén megérdemelnének egy Field-féle recenziót.

Egyébként ha valakinek pont Field kolléga írásai hozták meg a kedvét ahhoz, hogy kissé a felszín alá merüljön, és a magyar dvd-piacon kívül kutakodjon elfeledett vagy itthon kevésbé ismert remekművek után, nyugodtan írja meg a tapasztalatait ide a fórumra. Jómagam pont azért nem árasztom el a honlapot az agymenéseimmel, mert hajlamos vagyok azt hinni, úgyis mindenki tojna a fejemre... Fieldet becsülöm és csodálom a kitartásáért, alaposságáért: biztosan örömmel olvasná a lelkesítő szavaitokat, tehát hajrá!

A NÉGY TESTŐR című filmben a derék muskétások felajánlják d’Artagnan barátjuknak, hogy kiszabadítják kedvesét, a szépséges Constance-t, és biztonságba helyezik egy távoli zárdában, az apácák között. „Sokat tanulhatnak majd egymástól” – jegyzi meg Porthos a maga csipkelődő stílusában. E filmjelenet jutott eszembe a Fekete Emanuelle-széria egyik legsikeresebb darabja, az EMANUELLE NŐVÉR (Suor Emanuelle, 1977) láttán. Ismét Laura Gemser domborítja sokat megélt hősnőnket, akit ezúttal apácaként látunk viszont. Feltehetően azért, mert az európai trashfilmgyártásban épp akkoriban tetőzött az ún. „nunsploitation” (lényege: apácák mint szexuális objektumok) filmek divatja. Ki tudja, Emanuelle talán vezekelni szeretne mozgalmas magánélete miatt, vagy ideig-óráig az önmegtartóztatás érdekesebb kihívást jelent számára, mint egy újabb szexuális kaland. A történet elején egy éltesebb, de jó kedélyű társnőjével együtt azt a megbízást kapja, hogy egy tizenéves lányt kísérjenek a zárdába. Mint később megtudjuk, a bővérű tinit az apja rajtakapta új feleségével, aki a jelek szerint túl sok mindent hajlandó volt megtenni azért, hogy megkedveltesse magát a mostohalányával. A fiatal Monicát persze nem könnyű megrendszabályozni, hiszen a zárdába vezető vonatúton is azonnal megragadja az alkalmat, hogy orális örömökben részesítsen egy daliásnak nem igazán mondható urat. A zárdában sem éppen szűzies életvitelével tűnik ki társnői közül. Ráadásul egy kirándulás alkalmával összeakad egy fegyveres bűnözővel, aki remek szeretőnek bizonyul. Monica éppen ezért becsempészi a férfit a zárdába, hogy rejtekhelyet biztosítson számára. Emanuelle nővérről persze jól tudjuk, hogy korábban gazdag tapasztalatokat szerzett a világinak mondható életvitelben, ezért leleplezi Monica üzelmeit. Persze mindent megtesz, hogy megmentse a fiatal lány lelki üdvét, ezért hajlandó ő is odaadni magát a bűnözőnek (Gabriele Tinti, Gemser valódi férje alakítja), sőt rájön arra, hogy ez kiváló fegyelmezési eszköz a renitens lány számára. Mielőtt a néző elveszítené a türelmét a mind zagyvább történet láttán, kiderül, hogy valójában még mindig a vonaton vagyunk, útban a zárda felé, és mindaz, amit láttunk, az csupán Emanuelle álma volt. Alighanem ő maga is tudja, hogy talán nem teljesen rendjén való egy apáca részéről, ha ilyesmiket álmodik egy ártatlan kamaszlányról, ezért miután teljesítette feladatát, Emanuelle megválik a fityulától, és visszatér a világi életbe. Sajnos az EMANUELLE NŐVÉR-nek nem csupán a sztori a gyenge pontja, hanem a szereposztás is. A hangsúly ezúttal nem Gemseren van (aki itt nincs is annyira jó formában), hanem a kamaszlányt alakító svájci Mónica Zanchin. Ritkán láttam ennyire ellenszenves szexszínésznőt, aki ugyan gyakran megválik a ruhadarabjaitól, ám ennek ellenére nincsen semmilyen erotikus kisugárzása. Olyan, mintha az akkoriban igen népszerű, ám sokkal bájosabb és tehetségesebb Teresa Ann Savoy gyenge paródiája lenne.

Emanuelle nővér (Laura Gemser)



Monica megbűnhődik (Gabriele Tinti, Laura Gemser és Mónica Zanchi)

Mi a hasonlóság a svéd Ingmar Bergman és az olasz Aldo Lado filmrendezők között? Tájékozott filmbarát természetesen rögtön tudja a választ: Bergman SZŰZFORRÁS (1960) és Lado AZ UTOLSÓ ÉJSZAKAI VONAT (L’ultimo treno della notte, 1975) című filmjének lényegében ugyanaz a történet az alapja. Ezen kívül azonban semmi közös vonás nincs a két produkcióban, hiszen más korban játszódnak, más műfajt és persze más művészi színvonalat képviselnek. SZÁGULDÁS GYILKOSSÁGOKKAL lehetett volna Lado alkotásának magyar címe, de ezt egyrészt lefoglalta Arthur Hiller bűnügyi vígjátéka, másrészt Lado opusza nem jutott el a magyar mozikba. Ezen persze kár csodálkozni, hiszen a mű annak idején Angliában sem kapott vetítési engedélyt, sőt a videokorszakban még a „videoszemetek”-ből összeállított tiltólistán is szerepelt. 2008-ban a Shameless Kiadó jóvoltából vágatlan DVD-n került forgalomba az angol nyelvterületen. A Bergman-filmre egyébként már csak azért is érdemes volt utalni, mert aki valamiféle vonaton játszódó sorozatgyilkosos filmet vár, az némileg csalódni fog. Gyilkosságok persze vannak, a hangsúly azonban inkább a bűn és bűnhődés motívumán van. A történet szerint két tizenéves lány száll fel egy vonatra, hogy karácsonyra hazautazzanak. A vonaton azonban két huligán garázdálkodik, ezért a lányokra a legsúlyosabb testi-lelki megpróbáltatások várnak. A bűnözőknek bűntársuk is akad egy jól szituáltnak tűnő, ám valójában beteges lelkivilágú nő személyében, ám a hátborzongató események nem érnek véget az utazással.

Az egyik rossz arcú (Flavio Bucci)



Megítélésem szerint Lado két szék között a pad alá esett. Filmje ugyanis giallónak nem elég izgalmas, drámának nem elég mély, bár kétségtelenül rendelkezik bizonyos részerényekkel. Ilyen például a vonatutazás atmoszférájának érzékletes megteremtése. Jó a kísérőzene és korrekt a színészi játék. Meglehetősen elnagyoltnak éreztem azonban a bűnhődés bemutatását, mivel meglátásom szerint Lado nem aknázta ki a helyzetben rejlő lehetőségeket sem a feszültségteremtés, sem a pszichológiai motívumok szempontjából. A mű lelkes méltatói erős társadalomkritikát véltek kihallani a filmből, mondván, hogy a két lány és szüleik a gazdag társadalmi réteget képviselik, míg a huligánok az alsóbb osztályokat, a titokzatos hölgy pedig Mefisztó módjára manipulálja mindkét társadalmi csoport képviselőit. A történet elején egyébként a nőt lefátyolozva látjuk, ami szimbolikus értelmet nyer: mintha nemcsak az arcát, hanem valódi énjét is eltakarná vele. A huligánok jelenlétében lekerül a fátyol, szimbolikus értelemben felszínre tör a nő valódi személyisége, hogy aztán a történet végén visszabújjon a képmutatás álarca mögé, és ismét feltegye a fátylat. Jómagam úgy vélem, Lado a társadalomkritikára vonatkozó értelmezési lehetőséget inkább csak megcsillantja, semmint elmélyedne benne. Összességében AZ UTOLSÓ ÉJSZAKAI VONAT számomra az elszalasztott lehetőségek filmje: jobb annál, mint amilyennek korabeli fogadtatása alapján gondolnánk, ám a kultstátust szerintem inkább rossz hírének, semmint szakmai erényeinek köszönheti.

Egy női Mefisztó (Macha Méril)

hmm.. érdekes módon Qt -t a filművészetin is alapnak kezelik usa-ban, meg ott ül egy két "zsűriben" és sztem nálunk is tanítani kéne, nem csinálnának annyi fostalicska szemetet itthon...  a zene,ötlet,vágás, lopkodás alap, pont ez Ő :D nem?  ezt a pecstelen brigantikat meg nem értem hogy szülte, szerintem pont most lett divat ez a hollókosztozás megint, biztos valami prodci rádumálta ;) ez egy baromság, de nem QT-s baromság....

Írásom Bong Joon-ho Mother c. filmjéről a Prizma Online-on.

„Engem még fenyegetéssel sem tudnának rávenni, hogy ilyesmiből akár egy percet is megnézzek.”

Mivel én fenyegetés nélkül, önként néztem meg a közel 90 perces filmet (kb. az egyharmadát teszik ki a naturista jelenetek), most határozottan sandán kezdtem el nézni saját magamra, pedig erősen győzködöm magam, hogy csak az objektivitás miatt néztem végig a filmet, hogy ne írjak olyasmiről, amit egyáltalán nem vagy nem végig láttam. A biztonság kedvéért, a gyanú elaltatása érdekében A KÉK LAGÚNÁ-ról, a SIVATAGI PARADICSOM-ról meg a LOLITÁ-ról szóló beszámolóimat egyelőre elnapolom. :))