Filmes eszmefuttatások

A TEREMTÉS GYERMEKEI igazi szégyenfoltja a mainstream film világának (mivel nem pornográf alkotásról van szó, hanem olyanról, amiben szimplán folyamatosan meztelen kiskorúak futkároznak). A rendező filmográfiája erre az egy műre korlátozódik, tehát valószínűleg álnévről van szó. A film mögött álló produkciós iroda (Lyric Productions) a neten fellelhető információk szerint meztelen (nem pornó, hanem akt) fiúképeket forgalmazott, amelyeket a pedofil fantáziájukat kiélni vágyó férfiak vásároltak az 50-es és 60-as években. A 70-es évek elején tettek némi kitérőt a film világába is a Field kolléga által ismertetett, művészkedésnek álcázott alkotással, amelyben a modelljeiket szerepeltették, akik mind szerencsétlen gyerekprostituáltak voltak. Szerintem már csak emiatt is be kellene szüntetni a film forgalmazását, amelyenek egyértelműen a süllyesztőben van a helye. Engem még fenyegetéssel sem tudnának rávenni, hogy ilyesmiből akár egy percet is megnézzek.

Anthony Aikman A TEREMTÉS GYERMEKEI (The Genesis Children, 1972) című filmje alighanem minden meleg pedofil számára alapmű, kötelező vétel. (Magyarországon nem került hivatalos forgalomba semmilyen formában sem.)  A kb. 6–16 éves korú szereplők ugyanis a mű jelentős részében teljesen meztelenül láthatók az olasz tengerpart egy néptelen szakaszán, ráadásul az operatőr időnként kifejezetten gyanút ébresztő beállításokból, néha például alulnézetből filmezi őket. A csupasz fiúcskák gyakran futnak vagy éppen ugrándoznak, amellyel talán valamiféle boldog, „paradicsomi” önfeledtséget, a szabadság kötetlen érzését kívánja közvetíteni a rendező (aki egyben az egyik forgatókönyvíró is), de nem kizárt, hogy csupán a himbálózó  hímvesszők látványa ragadja magával, hiszen a fiúk többsége szemmel láthatóan a pubertáskor különböző fázisában van. Az éber nézők gyanújának elaltatására a képek olykor művésziesen egymásba úsznak, e lapulevélként használt szakmai fogás azonban még inkább felhívja a figyelmet arra, hogy amit látunk, abban talán több az öncélúság, mint a tényleges tartalom. Hogy nemcsak én vagyok ilyen gyanakvó és prűd, annak bizonyítéka, hogy a filmet annak idején az amerikai cenzúrabizottság X kategóriába sorolta a meztelenség miatt, mellesleg a gyártó cég, a Lyric Films International kifejezetten a tinédzser erotikára specializálta magát. (A mű azóta is viszonylag szűk körben hozzáférhető csupán.) Persze ne gondoljuk azt, hogy valamiféle művészetnek álcázott homoerotikus szoftszexfilmet látunk kamaszokkal, elvégre van itt cselekmény is. A film címe a Bibliára utal, de találhatunk utalásokat A legyek urára, nem beszélve arról, hogy a visszatérő római képsorok szintén különféle magyarázatokra (belemagyarázásokra?) adnak lehetőséget, végtére is Róma a keresztény világ központja és egyben az antik kultúra egyik fellegvára. A felnőtt főszereplőt hol papként, hol egy Hitlerjugend-vezérre emlékeztető egyenruhában látjuk, ami szintén mindenféle értelmezési lehetőségeknek ad talán túlságosan is tág teret.  Nem lehet persze elvitatni egyfajta vizuális igényességet sem a filmtől, és bár nyugodtan kijelenthetjük, hogy a meztelenség még nem jelent bűnt, akármilyen korú és nemű ember látható csupaszon, ám jómagam képtelen voltam szabadulni attól a gondolattól, hogy az alkotók a művészet leple alatt valójában kevésbé nemes igényeket is szerettek volna kielégíteni.

elküldöm megint!

Kedves freddy krueger!

Lehet, hogy az én e-mailemmel van a gond, de nem kaptam meg a válaszodat.

Üdv:
John Williams

Én is hozzászólnék a Tarantino "vitához":

Bevallom, én elég elfogult vagyok vele szemben, mert nagyon szeretem a munkáit, és nem szívesen fogalmaznék meg semmiféle negatív kritikát.

Tarantino filmjeit bizonyos szempontból talán egy irodalmi műfajhoz tudnám leginkább hasonlítani, ez pedig a verses regény. A verses regény, aminek egyik legfontosabb kelléke, hogy hemzsegjen a nyílt vagy rejtett irodalmi utalásoktól, idézetektől, áthallásoktól. Minél többet ismer az ember az előcitált művek közül, annál élvezetesebb számára az olvasmány. Így van ez Tarantinoval is: egyszerűen tobzódik a minél furfangosabb utalásokban, amiket nem ordít bele a néző arcába, hanem jóformán csak a saját szórakoztatására tesz be a filmekbe. Nekem például fel nem tűnt a Grindhouse-ban Kurt Russel pólója, amire az egyik fórumban hívta fel valaki a figyelmet.
Ezek a filmek nem akarják magukat komolyan venni, így valóban hiba lenne művészi szempontból értékelni. A Halálbiztost is ilyen indokkal szokták leszólni. Csak mert Kurt Russel sokat beszél egyhuzamban, nem kell azt hinni, hogy Tarantino életfilozófiájának szócsöveként funkcionál. :)

Annyian vannak itt az Xpressen, akikkel lehet vitatkozni, minek súlyosbítanánk a kapcsolatunkat parttalan irkálással. ;)

már írtam is vissza, egyáltalán nem haragszom, nem erősségem :P :)

Fellinit én is nagyon szeretem, és Tornatore mesterhármasa, a Cinema Paradiso, az Ócenjáró zongorista legendája és a Maléna közül én a CP-t tartom a legtöbbre. Ennek a filmnek a megfelelő élvezetéhez valóban szerelmesnek kell lenni a moziba, annak is a puritán, ősi, pőre, végletekig leegyszerűsített formájába, Amikor egy ósdi, poros vetítőgép egy kisváros főterén az egyik házfalra varázsolja a mozgókép csodáját, és a film sokkal többet jelentett egy közösség számára, mint az egymás mellett való popcorn rágcsálást. A Cinema Paradiso véleményem szerint a mozihoz írott egyik legszebb hősköltemény. A mozi, ami meghatározhatja és örökre megváltoztathatja az egyén és a közösség életét. Úgyhogy én semmikképp sem tartanám nyálasnak vagy giccsesnek, ez csupán a szentimentalizmus rosszindulatú megnevezése, amit túl gyakran, és túl könnyen aggatunk olyasmire, ami mögött valójában egy letűnt kor, érzés és létállapot szeretete rejlik.

Teljesen egyetértek. Az általad említett forgatókönyveket én nem említettem meg, mert bár az ő agyszüleményei, más, nála jobb rendezők irányítása által valósultak meg, ezért lettek sokkal értékelhetőbbek, persze ez is csak az én magánvéleményem.
Tarantinot egy percig sem szabad komolyan venni, és úgy valóban élvezhető, vagy inkább szórakoztató filmeket kapunk. A "baj" csak az, hogy sokan akarják őt művészként, valódi mondanivalót, mélyenszántó, magvas gondolatokat bemutató zseniként megmutatni. Szerintem ez elhibázott megközelítése ennek az író-rendezőnek, mert ez olyasmi, mint a kólát a díjnyertes borokkal egy kategóriába helyezni. Holott a kóla is jó ital tud lenni nagy ritkán, whiskyvel elegyítve pedig egyenesen szórakoztató élményt jelenthet.
Egyébként úgy tudom, hogy a Becstelen brigantyk egy 1978-as film, Enzo G. Castellari Quel maledetto treno blindato című filmjének feldolgozása. Szóval a mi Quentin barátunk ismét hozott anyagból dolgozott.

Kedves freddy krueger!

Ne haragudj a késlekedésem miatt, nem azért nem reagáltam a kérésedre, mert nem akartam,  egyszerűen azért nem, mert mostanáig nem voltam internet-közelben.
Mindjárt küldök neked egy e-mailt.
Üdvözlettel:
John Williams

A napokban számoltam be Fernando Di Leo olasz rendező két filmjéről, most pedig jöjjön egy harmadik. A HÚSZÉVESNEK LENNI (Avere vent anni, 1978) a Mester egyik leghíresebb alkotása, de nyugodtan nevezhetjük hírhedtnek is, hiszen a cenzúra 13 perccel rövidítette meg. A 81 percesre csonkított verzió nem csupán rövidebb, mint a 94 perces eredeti, hanem bizonyos jelenetek sorrendjében is eltér, gyakorlatilag egy másik film. A következő néhány sorban jómagam az eredeti változatról számolnék be, amelyet egyes kritikusok a THELMA ÉS LOUISE (1991) egyfajta előfutárának tekintenek. A történet főszereplője két csinos, fiatal, húszéves lány, Lia és Tina, akik egy kisebb társasággal átmulatott éjszakát követően ismerkednek meg egymással a tengerparton, hogy aztán közösen folytassák útjukat. Úti céljuk egy római kommuna, ahol reményeik szerint majd szabadon élhetnek és élvezhetik a szerelmet, amely életüknek igen fontos része. Mindkettőjüknek jócskán felvágták a nyelvét, és mivel pénzzel nincsenek túl jól ellátva, nem riadnak vissza kisebb csalásoktól sem, vagy attól, hogy bájaikat kilátásba helyezve kopasszák meg a pénzesebb polgártársakat. Di Leo – akárcsak a korábban méltatott két filmjében – most sem művészkedik, egyszerűen csak elmond egy történetet, amely eleinte talán kicsit könnyednek, felszínesnek és súlytalannak tűnik, ám a tragikus és brutális finálé váratlanul erőteljes nyomatékot ad neki. A direktor mintha csak kóstolgatná a műfajokat, megcsillantja egy vígjáték, egy szociodráma és egy szoftszexfilm lehetőségét is. Az elhamarkodott ítéletekre hajlamos néző magában már-már korholja őt azért, hogy nem ragad le egyiknél sem, nem hatol a szituációk mélyére, hogy kihasználja a bennük rejlő lehetőségeket. Az utolsó percekben azonban minden a helyére kerül, és a néző egy felkavaró film élményével lesz gazdagabb. Számomra az egyik leghatásosabb filmes befejezés, amikor a kamera utoljára mutatja a két hősnőt, miközben egyikőjük véletlenül működésbe hozott magnetofonjából újra felcsendül a csacska főcímdal, amely alakjukat végigkísérte a történet folyamán. Szinte hihetetlen, hogy a cenzorok éppen a film megdöbbentő befejezését vágatták ki a rendezővel, miként a cenzorok ollójának esett áldozatául egy lightos leszbikus jelenet is.

Brutális finálé (középen: Lilli Carati)



Lia szerepét a szőke Gloria Guida alakítja, aki 1974-ben Olaszország tinédzser szépségkirálynője volt. Szépségére természetesen a filmesek is hamar felfigyeltek, de rögtön be is skatulyázták, és szexvígjátékokban, erotikus filmekben osztottak rá szerepeket. A HÚSZÉVESNEK LENNI ritka kivételként arra nyújtott lehetőséget, hogy Gloria színésznői képességeit is megcsillogtassa. Igazán illúziókeltő alakítást nyújtott, ráadásul ő énekli a címadó dalt is. 1981-ben, a később Magyarországon is bemutatott PAJZÁN KÍSÉRTETEK című vígjáték forgatásán ismerkedett meg a népszerű színész-énekessel, Johnny Dorellivel, akihez 10 évvel később feleségül ment. Az 1980-as évek végén felhagyott a filmezéssel, hogy a családjának szentelje magát. Dorellitől egy kislánya született, Guendalina. A barna hajú Lilli Carati (eredeti neve: Ileana Caravati) karrierje kezdetben hasonlóan indult, mint Gloriáé. Ő az 1975-ös Miss Olaszország szépségversenyen tűnt fel, ahol második helyezett lett. Ezt követően szintén a szexvígjátékok és erotikus filmek világába vezetett az útja, egyik leghíresebb filmjéről (CANDIDO EROTICO, 1977) alkalmasint szintén beszámolok majd ebben a topikban. Az 1980-as évek elején ismerkedett meg Joe D Amato rendezővel, akinek négy filmjében vállalt szerepet: kettőben az általam gyakran és szívesen emlegetett Laura Gemser volt a partnernője. Az erotikus filmek után a pornóvilágba tett kitérőt, ahol 1987-ben és 1988-ban öt hardcore filmben domborított a műfaj egyik csődörének számító Rocco Siffredi partnereként. Hosszabb hallgatás után tavaly újra feltűnt az olasz médiában, és hazája közönsége a régi sztároknak kijáró ovációval fogadta.

Tina és Lia szexjelenete (Lilli Carati és Gloria Guida. Utóbbi nem úgy néz ki, mint a fiatal Olivia Newton John?)

Ámbár nem teljesen egyezünk Fellinit és a CINEMA PARADISO-t illetően, az egészen biztos, hogy mindketten rajongunk a filmekért és azokért a rendezőkért és színészekért, akik szerintünk e műfajt a legjobban művelték és művelik. Hogy értékítéleteink olykor megegyeznek, olykor nagyon eltérnek, az határozottan felpezsdítő hatású, hiszen egyrészt nem kell mindig mindenben egyetérteni, másrészt mindig érdekes dolog más szemével vetni egy pillantást ugyanarra.

Szintén Mimsy játszotta a főszerepet Armando Crispino AUTOPSZIA (Macchie solari, 1975) című filmjében. A görög eredetű autopszia szó a Pallas lexikon szerint „látás, észlelés a magunk szemével, a dolgoknak saját tapasztalatunk útján való észrevevése. Mint orvosi műkifejezést a tetemvizsgálat, hullaboncolás helyett használják, ritkábban jelzik e szóval a betegvizsgálat ama részét is, amely a betegnek vagy a beteg részeknek puszta megszemlélésében áll.” A Mimsy által játszott Simona egy fiatal medikus, akit a történet legelején furcsa látomás kerít hatalmába: a proszektúrán kiterítve fekvő meztelen néger férfi előbb ránéz, később felkel a tepsiből, példáját pedig a többi halott is követi. E különös képsor különös filmet sejtet, amely azonban nem igazolja az előzetes várakozásokat, ámbár nem annyira rossz, mint ahogy egyes netes kritikákban olvasható. A történetben fontos szerepet játszanak a napkitörések (ezekre utal az eredeti olasz cím) hatására elkövetett öngyilkosságok, amelyekhez persze gyilkosságok is társulnak, és mondani sem kell, hogy Simona élete is veszélybe kerül. Sajnos Crispino nem bizonyul igazán ügyes mesterembernek, hiszen ugyanebből az alapanyagból egy jobb rendező jóval többet is ki tudott volna hozni. A direktor nem jeleskedik a színészvezetésben sem. Az alant méltatott Mimsy Farmer e műben bizony elég harmatos alakítást nyújt, és leginkább egy szőkére festett Sylvia Kristelre emlékeztet, annak aurája nélkül. Egyik partnere, a szintén szőke Ray Lovelock viszont a fiatal Michael Biehnre emlékeztet, aki csak néhány évvel később bukkant fel a filmvilágban. A kulcsszerepet játszó Barry Primus valószínűleg csak azért nem kapott Arany Málna-díjat, mert ez az „elismerés” akkoriban még nem létezett. Összegezve tehát: az AUTOPSZIA nézhető film, de ha a Sors nem sodorja az utunkba, nem érdemes vadászni rá.

Simona a proszektúrán (jobbra: Mimsy Farmer)

Emlékszem, kb. 20 éve a MATADOR (1987) volt az első Pedro Almodóvar-film, amelyet láttam. A nyitójelenetben a címszereplő matyizik, miközben különféle erőszakos jeleneteket néz videón. Rögtön arra gondoltam, hogy „köszönöm szépen, ez nekem már kurvára magas művészet”, és bár a folytatás szolidabb hangvételben zajlott, első reakcióm a vetítés után sem változott meg. Szerencsére nem „írtam le” a rendezőt, később megnéztem más filmjeit is, és összeállt a kép, hogy mi érdekli őt, miről akar a maga extravagáns módján szólni. Azóta a MATADOR is a helyére került bennem, Almodóvar pedig kedvenceim sorába lépett. Mindezt azért írtam meg, hogy azt példázzam, felesleges dolog egy-egy rendezőt egyetlen filmje alapján beskatulyázni. A közelmúltban például e topikban számoltam be Francesco Barilli A FÉLELEM PANZIÓJA (1977) című alkotásáról, és inkább a kifogásaimat hangsúlyoztam. A közelmúltban viszont láttam a rendező korábbi filmjét is, amely A FEKETE RUHÁS HÖLGY ILLATA (Il profumo della signora in nero, 1974) címet kapta. A két opusz tökéletesen kiegészíti és felerősíti egymást, hiszen mindkettő témája valójában ugyanaz: egy fiatal nő lélekrajza, őrületbe vezető útja. Ne gondoljuk azonban, hogy ezt unalmas és üres művészkedés szintjén látjuk. Jó színészek, első osztályú operatőri munka, hangulatos kísérőzene teremti meg az atmoszférát, és ha sikerül ráhangolódnunk, az élmény semmivel sem lesz kisebb, mintha egy harsány hatáselemekkel dolgozó lélektani horrort látnánk. A FEKETE RUHÁS HÖLGY ILLATA fiatal hősnője, Silvia egyedül él egy bérház lakásában, ahol rendre megkísértik a múlt emlékképei. Egyre különösebb és furcsább események történnek körülötte, mintha valaki vagy valakik az őrületbe akarnák hajszolni. A magyarázat a múltba vezet vissza, a gyermekkor egyszerre idilli és nyomasztó világába, amely mindannyiunk életét döntő módon meghatározza. Barilli alkotásán erősen érződik Roman Polanski hatása, különösen az ISZONYAT-é (1965). Azonban számos helyen A BÉRLŐ (1976) is a néző eszébe ötlik, ami azért figyelemre méltó, mert Barilli filmje viszont két évvel megelőzte ezt a Polanski-művet. Szinte természetes, hogy Hitchcock hatása szintén kimutatható, hiszen Silvia traumájának magyarázata a MARNIE (1964) hősnőjének történetére emlékeztet. Érdemes megjegyezni, hogy A FEKETE RUHÁS HÖLGY ILLATá-ban felbukkan a kannibalizmus motívuma. Ez látszólag stílustörést sejtet a szinte éteri finomságú, visszafogott mű eszköztárában, ám Barilli érdeme, hogy valójában tökéletesen beleillik a mű hangulatvilágába, mondhatni, szimbolikussá emeli Silvia történetét.

Kísért a múlt (Orazio Orlando és Mimsy Farmer)



Silvia szerepét az amerikai Mimsy Farmer alakítja, aki Európában csinált karriert, ahol az 1970-es, 1980-as évek egyik legfoglalkoztatottabb színésznőjének számított. Dario Argento NÉGY LÉGY A SZÜRKE BÁRSONYON (1971) című giallójával vált igazán ismertté, és ennek köszönhetően a műfaj többi mestere is felfedezte: forgatott Ruggero Deodatóval, Lucio Fulcival és persze Barillival. A magyar közönség e műveket annak idején nem láthatta, de azért nem maradt le a művésznőről, hiszen szolidabb filmjeit a magyar mozik is vetítették. Így például a SZTROGOFF MIHÁLY 1970-es filmváltozatát, amelyet Eriprando Visconti, a nagy Luchino unokaöccse rendezett. A KÉT FÉRFI A VÁROSBAN (1973) című melodrámában Alain Delon és Jean Gabin partnere volt. Fontos szerepet alakított a Taviani fivérek ALLONSANFAN (1974) című történelmi drámájában. A HAJTÓVADÁSZAT (1975) című filmben csoportos nemi erőszak áldozatául esik, ráadásul a leleplezéstől rettegő férfiak üldözőbe veszik, hogy örökre elhallgattassák. Szerepei közül említést érdemel még A MESTER ÉS MARGARITA 1972-es filmváltozata, illetve Marco Ferreri egyébként nem túl jó filmje, az 1978-as SZIA, MAJOM! Az 1980-as években Mimsy Franciaországban telepedett le, és második házasságát követően visszavonult a filmvilágból.

Silvia a látnoknál (Mimsy Farmer)

Tarantino számomra részben pont az úgy nevezett "cool" dumák miatt nem igazán szimpatikus, amikkel telerakja a filmjeit. Tapasztalatom szerint a "cool" duma általában álbölcsesség és marhaság keveréke, végső soron laza semmitmondás nem túl komolyan, de nem is igazan viccesen. Vagyis se nem forró, se nem hideg, csak langyos... Mellesleg azok a filmek, amelyekből előszeretettel merít ihletet, szintén nem tartoznak a mozgóképes művészet legnagyobb alkotásai közé (értsd: trash filmek, a Becstelen brigantik eredetije talán egyenesen a legtrashebb). Tarantino pont ott rontja el nagyon a dolgot, hogy meg akarja teremteni a trash művészetét, ami bizony iszonyatosan nem megy neki, ettől lesznek a filmjei kifejezetten erőltetettek. Valóban lehet művészi trasht létrehozni, de az ösztönösen (avagy véletlenül) keletkezik, ha valaki szándékosan fog neki összehozni egyet, az nem jár sikerrel. Arról már ne is beszéljünk, hogy az a fajta trash, amelyet a rendező maga is kedvel az 1960-as és az 1970-es években élte a fénykorát, és olyannyira kötődik hangulatilag e két évtizedhez, hogy ha valaki manapság próbálkozik hasonlóval, az legfeljebb közepes utánzattal fog előrukkolni. Vagyis "olyan" lesz a mű, de nem "az"...

Field kollegának (akit egyébként imádok és tisztelek):

Fellini egyes filmjeit kedvelem, más filmjeit csupán elviselem de a Tornatore-féle CINEMA PARADISO-nak életem egyik legrosszabb élményét köszönhetem. Rettenetesen túlértékelt, unalmas és (most aki akar, nyugodtan kövezzen meg...) nyálas. Viszont a MALENA remek, egyértelműen ez volt a klasszikus olasz mozi hattyúdala (készült hasonló kaliberű alkotás a spagetti hazájában azóta?).

Számomra nagy pozitívum, ha egy rendező filmjein érződik a mozi szeretete, hiszen ez az én nagy szenvedélyem is. Mellesleg mondjuk Fellini vagy Giuseppe Tornatore moziszeretete csodálatos filmeket eredményezett, gondoljunk csak a FELLINI-RÓMA, az AMARCORD, a GINGER ÉS FRED vagy a CINEMA PARADISO című alkotásokra. De nem kell folyton a filmművészet nagyjaiban gondolkodni, hiszen például maga Fellini sem tagadta, milyen nagy hatással voltak rá a mozgóképes csacskaságok, miként Bergman sem titkolta, hogy szívesen nézte a DALLAS-t, még ha ő maga nem is olyan filmeket csinált. A különbség szerintem a nézőpontban van. Fellini moziszeretetéből számomra az emberek iránti szeretet jön át, míg Tarantino filmimádatából inkább a külsőségek, a „technika” iránti vonzódást érzem. Az sem lebecsülendő, de számomra kissé személytelen megközelítési mód. Amikor Tarantino párbeszédeinek filmszerűségéről beszélek, akkor pontosan erre gondolok. Hogy az ő figurái egytől egyig „cool” karakterek, akik mindig minden helyzetben tudnak valami frappánsat és vagányat mondani, ami aztán szállóigévé válik a frappáns bemondásokra áhítozó közönség körében. Ezek a Tarantino-figurák viszont számomra legfeljebb csak a filmvásznon élnek, miként a Supermanek, a Terminátorok és a hozzájuk hasonlók, ezért igazán mélyen nem fog meg a történetük. A szememhez szólnak, nem a szívemhez. Nem állítom, hogy én mindig savanyú pofával ülök, amikor cool dumákat hallok, és mindig minden egyes film esetében világmegváltó gondolatokat várok. Néha ugyanis kell egy kis l art pour l art szórakozás is. Mindazonáltal ahogy Te is mondod, a világmegváltó gondolatokat végül is megkapja az ember Tarantinótól is, de csak amolyan kocsmai filozofálgatás szintjén. Nagyon jó dolognak tartom, hogy van Tarantino, már csak azért is, hiszen mint az Xpressen is látható, filmjei számos ember számára jelentenek örömet és kikapcsolódást. A problémát ott érzem, amikor többet akarnak belelátni a műveibe, mint ami bennük van, amikor olyan szintre akarják emelni a rendezőt, amely szintet szerintem még nem érte el. Én például nagyon kedvelem a Boney M.-et, mert szerintem jól csinálták, amit csinálták, és azt csinálták, amit tudtak, ám eszembe se jutna, hogy Mozarttal együtt emlegessem őket.

Na meg Tarantino javára legyen írva a színészvezetői képessége: lehet nem szeretni, vagy az életidegensége miatt kritizálni a filmjeit, de az tény, hogy olyan természetességet hoz ki a színészeiből, hogy még a leghülyébb helyzetben a szájukba adott legiétlenebb csacsogás sem "esik le" a szájukról (arcukról, satöbbijükről).
És pl. ki várta volna ezt mondjuk Kurt Russeltől, Pam Griertől, David Carradine-tól? Vagy láttunk-e a Tarantino-filmeken túl jó alakítást John Travoltától azóta, vagy Samuel L. Jacksontól bármikor is?
Középszerű, vagy kifáradt, leeresztett színészeket fedez fel (újra), és lendíti őket a legjobb formájukba, és ez sem kis eredmény, ráadásul ezekhez a választásokhoz nem kis bátprság is kell szerintem.

S amit még mindenképpen javára írnék, az az, hogy a különböző műfajokba tett kirándulásaival mint egy jó tékás, szinte ajánlja, hogy az adott témában található eredeti alkotásokat nézzék meg, hiszen soha nem sunyi módon merít, mindig kihangsúlyozza, hogy a kedvencei előtt tiszteleg, s végülis a zenei összeállítások sem feldolgozások, hanem mind az originál előadók felvételei, a rendező sajátos összeállításában. Nem tartom károsnak azt amit csinál. Hogy mennyire értékes, vagy időtálló mindez, az meg igazán nem foglalkoztat, ahogy semmi másra sem gondolok ilyen hosszútávúlag. Lehet, hogy egyszer még kidobálom az összes filmjét, most viszont még nem gondolom így.

Riszájklingolni sem mindenki tud, úgyhogy ezt a képességet a pozitív sarokba kell fölírni. Na meg ott van a Született gyilkosok és a Tiszta románc forgatókönyve is, ami szintén a tehetségét mutatja. De a Kutyaszorítóbant sem mondanám rossznak. Még a Kill Bill-filmekkel is elvoltam. A grindhouse-stílust viszont nem igazán nekem találták ki, max Russ Meyer csöcsös macáit bámulom el egy darabig, míg a primitivéria le nem lankasztja az érdeklődésemet, így aztán a semmiből gyúrt semmit valóban nem tudtam csípni, hiába kúloskodott benne Kurt. Vártam, hogy majd valahová eljut a történet, aztán egyszercsak vége lett. Ehhez képest a Brigantyk istenkirály, elsősorban a zseniális Waltz miatt, aki mindenkit lejátszik a színről. Viszont most nem mondhatják, hogy máshonnan nyúlt a filmjéhez, legalábbis én nem ismerek ahhoz hasonló sztorit, mint amit legutóbb forgatókönybe öntött, így aztán számomra eléggé eredetinek hat. A nívóját meg mindenki egyénien ítéli meg. Nekem ez is popcorn-mozi, méghozzá a hibbantabb fajtából. :)

John Williams!
Lenne egy kérdésem, nyugi semmi dvd kereséssel kapcsolatos.
írnál ide? : csende.kristof@freemail.hu

Én ugyan még nem láttam a Becstelen brygantikat (vagy hogyan is kell helytelenül írni), de nem is nagyon várom egy szerepe szerint bugyuta álbunkó brad pitt dialektusos álkeménykedését és a második világháborús nyíltan vállalt borgőzös és kábítószeres hatás alatt született átiratát.
Amit a túlbeszéltségről említesz negatívumként, a legtöbben éppen ezt tartják tarantino filmjeiben különlegesnek. Amikor egy vagy több szereplő ül valahol és nem történik más 10 percen keresztül, csak elmélkednek a világról amolyan flaszterfilozófia szinten. Néha úgy érzem, hogy ezek Tarantino vidotékás korszaka éjjeli műszakának kefelevonatai, amiket mintha beleépített volna a forgatókönyvbe. Az, hogy mindez filmszerűen cseng, szerintem még nem lenne baj önmagában, elvégre mégis csak filmekről van szó, nem az életről. Tarantino az életet igyekszik imitálni, és a maga filmes élményeit próbálja átszűrni saját intellektusán, hogy az általa rajongásig szeretett műveket újrahasznosítva kreáljon valami eredetinek kikiáltott egyveleget. A baj csak az, hogy ez többször inkább hat erőltetettnek, mint eredetinek. Itt kezdődik az elvontság, amikor kultuszt kiáltanak, hiszen Tarantinoról van szó, aki szellent egyet, és a vájtfülűek szerint annak is más szaga van, mint az összes többinek. Az én véleményem pedig az, hogy Tarantino nem több, mint egy héliummal felfújt lufi, ami egyre enged, és ő egyre nehezebben tud újabb mennyiségű héliumot szerezni, hogy újra feltöltse a léggömbjét. Egyszer majd elszáll a léggömb, és akkor kiderül, hogy már nem tud több ötletet elbitorolva eltarantinosítani. Nem mondom, hogy nem tud jó párbeszédeket írni, mert határozottan van hozzá érzéke, de számomra mindig is egy mások által felfújt alibirendező lesz, aki mások műveit lovagolja meg, és újrahasznosítva eladja sajátjaként. Ügyes iparos, de nem művész. Inkább művészi kisiparos. Én így látom.

Valahogy én is így vagyok vele. A PONYVAREGÉNY tetszett, ámbár inkább formailag tartottam érdekesnek, tartalmilag (= „mondanivaló”) számomra gyakorlatilag semmit nem nyújtott, ahogyan a többi alkotása sem. A BECSTELEN BRIGANTIK szintén tetszett, mert jobb volt annál, mint amire számítottam a KILL BILL után, viszont meg sem közelítette azt a szintet, amelyet a róla írt hozsannák alapján várhattam volna. (Még jó, hogy azokat utólag olvastam. Hamarosan egyébként megtekintem az Enzo G. Castellari által rendezett eredeti filmet is.) Tudom, hogy sokan éppen a párbeszédeket tartják a Tarantino-filmek egyik nagy erényének, pedig nekem épp azokkal van a legtöbb bajom. Szerintem éppen hogy túlbeszéltek a rendező filmjei, ráadásul inkább filmszerűek, semmint életszerűek a párbeszédek, amelyek az esetek többségében alig haladják meg a locsogás szintjét. Ahogy egy nálamnál nagyobb ember mondta (bár nem Tarantino filmjeiről): „Fecseg a felszín, hallgat a mély.” A félreértések elkerülése végett zárszóként azért ide írom: az én véleményem szerint.

Szerintem Tarantino simán szórakoztatni akar, s ehhez nem rest kedvenc műfajainak, filmjeinek, zenéinek, színészeinek tárházából meríteni, hogy összelegózzon valami újat. Az idősíkok, meg a dialógusok tényleg visszatérő játékszerei, de ő ilyen, ehhez ért, illetve ezt szereti csinálni. El tudom képzelni, hogy jókat nevet otthon a műveiben magasztos tartalmat kereső ítészeken. Vannak filmek, amikről nem dumálni kell, csak megnézni, oszt annyi. Tarantino nálam ilyen, nem borulok le előtte, de élvezem, amit csinál, s ez pont elég. Olyan sűrűn nem nézem a filmjeit, hogy kiszeressek belőlük. Kis dózisban meg a Bud Spencer is örökzöld. :)

Tarantinóval kapcsolatban én is hasonlóan érzek.
A Ponyvaregény még elment,de utána...Egyszerűen meguntam.

Köszi, megbúkmárkoltam.