Filmes eszmefuttatások

Már összedobtam, csak nem az Xpressen, hanem itt:

http://hu.wikipedia.org/wiki/A_cs%C3%B3r%C3%B3

A csóróról nem akarsz összedobni valamit? A héten lehet, hogy magamra erőltetem :)

"holocaust can be fuckin cool, man"
Szerintem rajtad kívül senki nem szűrt le még csak hasonlót sem :)

A Brigantyk-ban pl. hány A-kategóriás színész van Pitt-en kívül? A "legutóbbi történelemhamisítási próbálkozás" meg már annyira megmosolyogtató, hogy inkább nem is mondok rá semmit :) Abban azért biztos vagyok, hogy QT nagyon max is csak tizedannyira görcsöl, hogy menő legyen, mint amennyire te görcsölsz, hogy lefikázd.

Csak ezek középkori dolgok. Náluk ez sokkal tovább tartott.

A szívemből beszéltél.
Tarantino gyakorlatilag a "Hogyan csináljunk sorozatban filmet a nagy semmiről" és a "Hogyan csináljunk mozit a humoros/primitív párbeszédekre, és b kategóriás távolkeleti direct-to-videotéka filmekből összelopkodott nevetségesen együgyű jelenetek felhasználásával" mottók összeházasításának megvalósítója, ami érthetetlen kultuszt teremtett, és amely sokkal inkább az elrajzolt karikatúra ábrázatú rendező személye köré, semmint filmjei köré fúvódott. Tarantino egy rendkívül jó PR-marketing szakember, aki képes megnyerni az összes A kategóriás, és néhány néhai A-listás színészt, aki bármire hajlandó, csak hogy újra vászonra kerüljön. Erős túlzással a szegény ember Michael Mann-jének is hívhatnánk, mert annyira görcsösen igyekszik menő lenni, és filmtörténeti jeleneteket megalkotni, ami Mann-nak becsukott szemmel, két szellentés között is könnyedén sikerül, csak éppen 10-szer mesteribb fokon és kivitelezésben.
Q.T. legutóbbi történelemhamisítási próbálkozása még fel is háborítana, ha egy kicsit is komolyan venném a fickót. De mivel képtelen felmutatni bármi, legalább megközelítőleg eredetit, ezért könnyen el lehet nézni a marháskodását. Kár, hogy ehhez legutóbb egy Brad Pitt-szinvonalú nagyágyú asszisztált. Meg az, hogy ez az ember "neveli" a ma fiataljait és hiteti el velük, hogy a "holocaust can be fuckin  cool, man". Hát, kérem...

Ami azt illeti, én soha nem voltam Tarantino-rajongó, és nem is hiszem, hogy valaha is az lennék. Szerintem az ő munkássága egy nagy blöff, egy filmes Möbius-szalag, amelyen elindulva az ember végül ugyanoda jut vissza, ahonnan startolt. Engem egyáltalán nem maguk a Tarantino-művek szórakoztatnak, hanem inkább a filmesztéták (túl)buzgó igyekezete, hogy megfejtsék a rendező alkotásainak ilyen-olyan filmes utalásait, hogy a teljesen szimpla történetekben mély- és sokértelműségeket fedezzenek fel, és eljussanak az értelmezés magasabb szintjére, miközben szerintem egy helyben toporognak. Fernando Di Leo számomra azért sokkal szimpatikusabb alkotó, mert egyáltalán nem igyekszik többnek láttatni a filmjeit, mint amik valójában, magyarán szólva: nem akarja orránál fogva vezetni a nézőit, nem tetszeleg a filmművészet, a filmnyelv megújítójának szerepében. De ez természetesen csak az én véleményem, elfogadom, hogy másnak más az álláspontja Tarantinóról is, Di Leóról is.

A Vikingek meg olajban főzték meg az embereket,de beszélhetnék VIII. Henrik udvarának változatos kegyetlenségeiről is,vagy a nálunk jellemző megvakítás+ ólom a fülbe dologról.

Szerintem ez a történelmükből és a társadalmukból fakad. Évszázadokig olyan rendszerben éltek, ahol ha egy paraszt nem hajolt meg kellő mértékben az úton haladó szamuráj előtt, az ott azon nyomban levághatta a fejét. Legjobb harcosok voltak a hősök. Míg nálunk az öngyilkosság bűnnek számított, ott a szép seppuku (harakiri) még dicsőségnek is.   Meg még rengeteg egyéb dolog, ami miatt szerintem ők máshogy viszonyulnak ezekhez a dolgokhoz. Évszázadokon, évezredeken keresztül más rendszerben, erkölcsi normák szerint éltek. Azt hiszem a pedofília is csak nemzetközi nyomásra lett náluk büntetve pár évvel 2000 után.

A japán filmek (a kortársak főleg) gyakran oly mértékben csak az embertelenségről, kegyetlenkedésről szólnak, hogy szerintem csak az tudja befogadni és élvezni őket, akiben szintén ott lappanganak az alkotók beteges hajlamai.

Nem túl erős spoilerekkel:
Épp most néztem meg Takashi Miikétől az IZO-t. Mit mondjak nem könnyen emészthető film. Röviden a története: egy Izo nevű lélek bolyong a világban és az időben és szinte mindenkit megöl akivel találkozik. Nem tudják megölni csak megsebesíteni. Keres valamit a világban de nem tudja mit. Mindenre erőszakkal reagál.
Történetről nem akarok sokat írni. Szerintem Miike két legjobb filmje az Ichi the killer és az Audition. Ezek mesterművek.
Az Izoról nem tudom még, hogy mit gondoljak. A kevés mondatok többsége igencsak filozofikus, nem csodálkoznék, ha filozófusoktól vették volna. A történet nagyon megvan keverve. A szereplő és a film ugrál az időben, sokszor pedig bevág képeket háborús állapotokról. Egy idő után rájövünk, hogy Izo (aki a valóságban is létező szamuráj volt egy igazi egyszemélyes halálosztag) egy szimbolika. Illetve több dolog szimbolikus megtestesülése. Minden nézőnek a maga feladata eldönteni ő mit gondol róla. De valószínűleg az emberi erőszak, háború és gyilkolás megtestesítője. Közösül az emberiség ősanyjával is, akitől ő maga még emberként származott. De mivel akár egy laza időcsavarral visszamehetett elképzelhető, hogy ez az erőszakos tökéletlen szellem nemzette az emberiséget, akinek vérében van az erőszak és kegyetlenség. De egyben az út keresés is. De még a változások is vérrel vannak kikövezve. A film végén emgjelenik egy személy, aki egy személyben lehet az Isten, de akár a Sátán is (időnként kígyó tekergőzik a vállain)vagy akár mindkettő egyszerre, erre nemkapunk egyértelmű magyarázatot. A filmben van egy érdekes jelenet, amikor Izo szinte az űrben egy fordított 8-ason a végtelen jelén rohangál körbe-körbe, amíg át nem vágja azt.
Igazából elég friss az élmény még agyalnom kell a filmen. Nem volt rossz, de fő hibája abban rejlik, mint amiről szólni akar. Az emberi történelmet nagyrészt véres háborúkon keresztül tanuljuk. Minden nagy változáshoz véren át vezetett az út. És a folytonos kegyetlenség, amiről szól a film és bemutat igencsak monotonná teszi a cselekmény. Több, mint 2 órában kaszabolásokat látunk különböző korokban, különböző fegyverekkel. Felüdülés, amikor épp más is van benne főleg, amikor igen fontos mondatok is elhangzanak a filmben. Aki meg ismeri Miikét tudja, hogy Miike itt is a néző meghökkentését, meglepését szintén műveli. Sok szimbólumot és utalást még nem sikerült megfejtenem, de aki fogékony a japán filmekre és az igazán elvont kemény művekre annak érdemes próbát tennie vele. Mivel Miikének a kevés remek filmje igen sok vacak is található ez mindenképpen a jobbak között foglal helyet. De Miike két mesterműve az Ichi the Killer és az Audition. Ami még szintén nagyon megdöbbentő és lehengerlő az az Imprint (Masters of Horror első évadának utolsó része).

Izo előzetese:

http://www.youtube.com/watch?v=1I2k4r9YAMg

"Aki azt hiszi, hogy Quentin Tarantino valami nagyon újat és nagyon eredetit talált ki a filmjeivel, annak érdemes lenne elmélyednie például az 1970-es évek olasz B-filmjei között"

Senki sem hisz ilyet aki kicsit is ismeri a rendező filmjeit! Mindenki tudja hogy összelopja a filmjeit, és saját ízvilágú dialógusaival fűszerezi azt, amik általában a semmiről nem szólnak barokk körmondatokba ágyazva! De ettől olyan cool! :-)

Henry Silva úgy tudta alakítani a kemény és kíméletlen fickókat, hogy az ember ereiben megfagyott a vér egy pillantásától is. És most képzeljük el hasonló szerepkörben Chevy Chase-t, aki legtöbbször még a bugyuta vígjátékokban is elég gyengén teljesített... Fizimiska szempontjából tényleg van némi hasonlóság a két úriember között, de ha színészként kell helytállni, egyértelmű, hogy Chase vérzik el a végén (amihez Silvának még a tárat sem kell beleengednie...)

Nekem is ez volt az első észrevételem, de tényleg... :)))

biztosan :))))

Lehet, hogy a kedves mama félrepolkázott kicsit... :))

ez a Henry Silva, annyira hasonlít Chevy Chase-re... :)

Fernando Di Leo (1932–2003) olasz rendező nevét mind ez idáig csak hírből ismertem, a közelmúltban azonban módomban állt két filmjét is megtekinteni. Mindkettő felülmúlta a várakozásaimat, így jelenleg a néhai rendező további négy alkotása várja, hogy DVD-lejátszómba kerüljön. Erre hamarosan sort is kerítek, annak ellenére, hogy a Di Leo forgatókönyvéből Ruggero Deodato által rendezett ZSARUKÉNT ÉLNI, FÉRFIKÉNT MEGHALNI (1976) némi csalódást okozott. Nemrég beszámoltam erről a filmről, és megemlítettem, hogy Di Leo eredeti elképzelése az volt, hogy a két főszereplő között homoszexuális kapcsolat legyen. Deodato végül nem élt ezzel a motívummal, amely azonban az IMDB szerint korábban is foglalkoztatta Di Leót: IL PEDERASTA címmel egy meleg témájú filmet tervezett Barbara Bouchet, Margaret Lee és Gianni Macchia főszereplésével. Lee betegsége miatt a projektet elnapolták, ám mire a színésznő felépült, addigra a producerek lemondtak a kényes és rizikós témájú mű finanszírozásáról. Di Leo egy másik, meg nem valósult filmterve Alberto Moravia egyik műve alapján Szophoklész OIDIPUSZ KIRÁLY című drámájának cselekményét egy koncentrációs táborba helyezte volna. Henry Fonda és Charlotte Rampling lett volna a két főszereplő, ám a producerek ezt az ötletet is megvétózták. (Rampling egyébként AZ ÉJSZAKAI PORTÁS című híres-hírhedt Liliana Cavani-filmben egy volt lágerlakót játszott, aki a háború után, egy véletlen találkozást követően újrakezdi különös, szadomazochisztikus viszonyát egykori náci kínzójával.) Talán azért is érdemes volt beszámolni e meg nem született filmekről, mert arra utalnak, hogy Di Leo művészi elképzelései sokkal szélesebb skálán mozogtak, mint ahogyan azt megvalósult alkotásai alapján gondolnánk.

A FŐNÖK (Antonia Santilli és Henry Silva)



Aki azt hiszi, hogy Quentin Tarantino valami nagyon újat és nagyon eredetit talált ki a filmjeivel, annak érdemes lenne elmélyednie például az 1970-es évek olasz B-filmjei között, amelyek Tarantinóra különösen nagy hatást gyakoroltak. (Legutóbbi alkotása, a BECSTELEN BRIGANTIK például egy 30 évvel ezelőtti olasz film „újragondolása”.) Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Di Leo és társai sem egészen a semmiből bukkantak elő. A Mester általam látott két filmje közül például A FŐNÖK (Il boss, 1973) itt-ott kétségtelenül A KERESZTAPA (1972) emlékét idézi fel, míg AZ ŐRÜLT VÁROS (La città sconvolta: caccia spietata ai rapitori, 1975) a BOSSZÚVÁGY (1974) egyfajta variációjaként is felfogható. Di Leo természetesen tehetségesebb rendező volt annál, hogy egyszerűen csak híres kollégáit másolja. Coppola A KERESZTAPÁ-ja egy igazi gengsztereposz, az „erőszak operája”, amelynek – minden tiszteletem és nagyrabecsülésem ellenére is – szerintem sokkal több köze van a mozi világához, mint a hétköznapi valósághoz. Di Leo gengszterfilmje, A FŐNÖK viszont annak ellenére a nyers valóság érzetét közvetíti, hogy bőségesen vannak benne „filmszerű” fordulatok és megoldások. A mű egyébként Di Leo trilógiájának befejező része, ám az egyes alkotásokat csupán a rendezői látásmód kapcsolja össze, a történetek azonban függetlenek egymástól. A FŐNÖK főszereplője, a rezzenéstelen arcú, hidegvérű bérgyilkos (Henry Silva szuggesztív alakítása), aki felettese megbízásából mindjárt a cselekmény elején végez néhány konkurens maffiavezérrel. Ami más kemény akciófilmben a csúcspont lenne, Di Leónál csak a kezdet, és a direktor mindvégig bírja szusszal és persze fordulatokkal. Bőségesen adagolja a B-filmek minden megszokott kellékét és sablonját: kemény, marcona férfiak, könnyűvérű nők, sok lövöldözés, robbanás, vér és erőszak. A végeredmény azonban mégsem olyan, mint egy amerikai B-film, hanem egy biztos mesterségbeli tudással elkészített, mozgalmas és méltatlanul elfeledett (sőt, Magyarországon szinte teljesen ismeretlen) akciófilm.

A FŐNÖK (Leszámolás egy moziban)



AZ ŐRÜLT VÁROS az akkori olasz valóságból indul ki, amikor az emberrablás nemcsak hogy hozzátartozott a mindennapokhoz, hanem jól jövedelmező üzletág vált belőle. A történet legelején álarcos fegyveresek egy gazdag építési vállalkozó kamasz fiát rabolják el az iskola elől. Az egyik srác, egy autószerelő fia veszélybe került barátja védelmére kel, ezért az emberrablók őt is magukkal viszik. Igen tekintélyes összeget követelnek váltságdíj gyanánt. A szerény körülmények között élő autószerelő édesapa mindenét hajlandó lenne pénzzé tenni, hogy visszakapja a fiát, a gazdag vállalkozó azonban sokallja a kért váltságdíjat, és nem akar fizetni. Mivel lehetne jobb belátásra bírni egy jómódú, ám makacs apát, és egyúttal megszabadulni a koloncként elrabolt másik fiútól? Az emberrablók csak egyvalakivel nem számolnak: az autószerelő édesapával, aki bosszút esküszik. A korszak európai B-filmjeinek méltán népszerű sztárja, Luc Merenda megállíthatatlanul ered a bűnösök nyomába. Di Leo nem csinál belőle olyasfajta igazságosztót, mint Charles Bronson a BOSSZÚVÁGY-ban: Merenda nem általában a rosszfiúkra pályázik, hanem konkrétan azokra, akik elrabolták a fiát. Mondhatnánk persze, hogy a filmben a gazdag ember – szegény ember ellentéte kissé közhelyes, hogy a műnek vannak gyenge pontjai, de ugyanakkor tempója és érzelmi tartalma magával ragadja a nézőt. Engem mindenesetre sokkal jobban felkavart és elszórakoztatott, mint a Mel Gibsonnal jóval később készült, számomra teljesen sablonos és érdektelen VÁLTSÁGDÍJ. Még a közhelyes befejezést is megbocsátottam Di Leónak, hogy a film végén természetesen csak a nagy leszámolást követően, akkor viszont szinte azonnal halljuk megszólalni a távolban a rendőrautók szirénáit. Természetesen nem kell azt hinni, hogy a rendező e két filmje valamiféle nem kellően méltányolt „művészfilm”, éppen ellenkezőleg: Di Leo kerüli a művészfilmes megoldásokat, nem akar „üzenni” a nézőnek, egyszerűen csak elmondja az adott történetet lényegre törően, fordulatosan, érdekfeszítően. Ez is művészet, főleg ha arra gondolunk, hány meg hány magasan jegyzett rendező nem képes ugyanerre.

AZ ŐRÜLT VÁROS: a bűnösök nyomában (balra: Marino Masé, jobbra: Luc Merenda)



AZ ŐRÜLT VÁROS: egy „magyar bűnöző” (Tom Felleghy)

Az Á l´intérieur esetén szerintem pont átlendült a pólus - túl sok szórakoztatásra hajlandóság került a rettenetes sokkolás koncepciójába, ezáltal az egész egy groteszk módon komolytalan, "na meddig menjek el, elszakad a húr már most, vagy bírod még negyedóra múlva is?"-tipusú megközelítést kapott.

Persze vannak jó pillanatai - pl. amikor "a betolakodó"-karakter ül a fürdőszoba előtt, rágyújt, és egyértelműen látjuk rajta, érezzük, hogy hajjajjajjaj. Ez a jelenet rendkívül tetszett, a fura képtechnikai megoldásai, a megfelelő színészi teljesítmény, valamint nem utolsó sorban a szokatlan hangzású elektronikus hangeffektek miatt.

Szerintem nagyon faintos volt a kacsahang. Nekem nagyon bejött.
(egyébként mikor láttam a Don t torture ducklingot abban is feltűnt egy Donald kacsa figura).


Nekem  a francia horrorokból eddig csak a Betolakodó tetszett. Az nagyon jó volt.

Most megfogalmaztad, miért volt ellenérzésem ezzel a sorozatgyilkos-filmmel kapcsolatban. Tegyük hozzá, nem tudtam elmélyülni a hangulatában, mert ez a kacsahang folyamatos derülést váltott ki belőlem, és igazság szerint sokszor jobban lekötött, én tudom-e utánozni a hangot, mint hogy mi történik a filmben.

Nem is az, hogy úgy érzem, meg kell védenem a Martyrs c. filmet, helyette egyenesen azt írom, ki kell tépnem ebből a szövegkörnyezetből. :)

Abban egyetértünk, hogy a Mayrtrs valóban szinte nézhetetlen. Csak szerintem azért, mert annyira ellentmondást nem tűrő, annyira brutális, oly tabumentes, és a végletekig lélekromboló, hogy az embernek felmegy a vérnyomása, nem jut oxigénhez, előtör a hányinger, és... mégsem lehet megállni, hogy ne nézzük tovább és tovább, ne süllyedjünk mélyebbre és mélyebbre, le a lélektelen mocsokba, ahová a film könnyedén lerántja az óvatlan nézőt.

Rettenetesen borzongató, amikor kiderül, mi az oka és célja, az apropója a messze szörnyűséges kínzásoknak, mi áll az egész történet háta mögött, vagy éppen mit is kell néznünk "a szemükben". Amit pedig az utolsó másodpercek mutatnak, attól leesett az állam, és ezáltal a haverjaimmal legalább négy értelmezési módot találtunk a befejezéshez és a teljes történethez.

Számomra ez a francia őrjöngés maximálisan kiemelkedik az utóbbi években elterjedt trancsírmozijai közül, és talán azért, mert amíg a legtöbben sokkolni és ezáltal szórakoztatni szeretnének, addig a Martyrs abszolúte nem akar szórakoztatni, csak és kizárólag sokkolni és a végletekig megdöbbenteni. És akár vevők vagyunk erre nem (ez már más kérdés), azt el kell ismerni, hogy tökéletesen csinálja.

SPOILERVESZÉLY!!

Egy elmaradott dél-olasz faluban és környékén játszódik Lucio Fulci NE KÍNOZZ EGY KISKACSÁT! (Non si sevizia un paperino, 1972) című filmje, életművének talán legjelentősebb – bennfentesek szerint általa is legjobban kedvelt – darabja. Az idillinek tűnő környezetben kegyetlen gyilkosságok történnek, amelyeknek kamasz fiúk esnek áldozatául. A rendőri nyomozás nem vezet eredményre, a feszültség fokozódik, és az indulatok végül egy magát bűnösnek valló, ám igazából ártatlan asszony ellen fordulnak. Végül egy újságíró segítségével sikerül kideríteni, hogy ki és miért gyilkolja meg a gyermekeket. Fulci filmje szerencsés csillagzat alatt született (sajnos korabeli fogadtatása ezt a megállapítást egyáltalán nem igazolja), hiszen egy minden szempontból jól megírt történet elevenedik meg (forgatókönyv: Fulci, Gianfranco Clerici és Roberto Gianviti) kitűnő szereposztással, első osztályú operatőri munkával (Sergio D’Offizi) és Riz Ortolani hatásos kísérőzenéjével. (Ortolani a soundtrack egyes motívumait később a hírhedt CANNIBAL HOLOCAUST-ban is elsütötte.) Bár a film nem okoz csalódást a bűnügyi izgalmakat keresőknek, a giallók rajongóinak sem, számomra mégis sokkal érdekesebbek a mű társadalmi-emberi vonatkozásai. A sztori ugyanis éppen azért izgalmas, drámai, – sőt merjük kimondani – katartikus hatású, mert hiteles figurákat, igazi emberi sorsokat mutat be rendkívül érzékletesen. Bizonyos vonatkozásaiban a nyugatnémet filmes új hullám egyik alapműveként számon tartott VADÁSZJELENETEK ALSÓ-BAJORORSZÁGBÓL (1969) című Peter Fleischmann-opusszal állítható párhuzamba. A német rendező alkotása is rendkívül érzékletes képet fest egy (bajor) faluról, ahol a békésnek látszó felszín alatt fortyognak az indulatok, és nem kétséges, hogy meglesz hozzájuk a célszemély is, hogy aztán a megfelelő ürügy hatására a tisztes polgárok lincselésbe fogjanak. A német filmben egy könnyűvérű lány meggyilkolását követően egy homoszexuálisnak tartott fiatalember válik a gyűlölet céltáblájává, míg Fulci filmjében egy primitív asszony, aki dacos vakmerőséggel vállalja magára a gyerekgyilkosságokat, és ezzel akaratlanul megpecsételi saját sorsát. Kár lenne tagadni, hogy Fulci alkotása Magyarországon talán soha nem lett volna aktuálisabb, mint mostanság. Hazánkban ugyanis egy ideje egymást érik a közvéleményt joggal felzaklató bűncselekmények (gyerekgyilkosság is akad közöttük), az emberek pedig érthető módon a bűnösök mielőbbi kézre kerítését és méltó megbüntetését várják, ám a tehetetlen hivatalos szervek miatt nemegyszer a félinformációk által gerjesztett indulatok és előítéletek dominálnak. Pedig ami azt illeti, Fulcinál sem az a tettes, akinek „az arcára van írva a bűnössége”. Érdemes egyébként megemlíteni, hogy a gyilkos végül meglakol, méghozzá egy olyan képsorban, amelyet a direktor gyakorlatilag egy az egyben lekoppintott 5 évvel későbbi filmje, A MÉDIUM (1977) nyitójelenetéhez. A NE KÍNOZZ EGY KISKACSÁT! – akárcsak a BEATRICE CENCI – heves bírálatokban részesült az egyház illetékesei részéről, és ennek köszönhetően a film feketelistára került. Európában szűk körben forgalmazták, az Egyesült Államokban pedig be sem mutatták: a művel csak 2000-ben ismerkedhetett meg az amerikai közönség DVD-ről.

A fiatal pap a védenceivel (Marc Porel)



A szereposztásban feltűnik a BEATRICE CENCI két férfi főszereplője, Georges Wilson és Tomas Milian. Egy fontos szerepet az általam mostanság gyakran látott Marc Porel alakít, aki A MÉDIUM-ban is játszott. Egy rendőrtiszt kicsiny szerepében egy idegenbe szakadt hazánkfiát láthatjuk: nem, most nem Tom Felleghyt, hanem jó barátját, John Barthát. A nőkről bővebben szólnék. A könnyűvérű Patricia megformálója az érzéki szépségű Barbara Bouchet, akit szívesen vetkőztettek a rendezők (Fulci is megteszi), pedig több alkalommal is bebizonyította, képes arra, hogy ne csak dekoratív díszítőeleme legyen egy-egy filmnek. Mint oly sok pályatársnője, ő is modellként került a filmvilágba. Negyvenes évei elején saját produkciós céget alapított, és afféle olasz Jane Fondaként fitneszkönyveket és –videókat jelentetett meg. Állítása szerint azért szeret Olaszországban dolgozni (egyébként német származású), mert sokkal emberközelibb az ottani filmvilág, mint Hollywood. 32 év házasság után, 2006-ban vált el a férjétől, Luigi Borghese producertől, akinek két fiút szült. A brazil származású Florinda Bolkan szintén modellként került a showbusiness világába. Mindjárt pályája elején egy óriási buktában szerepelt, a CANDY (1968) című sztárparádéban. Szerencsére voltak, akik e produkció után is bíztak a tehetségében. Luchino Visconti kis szerepet ajánlott neki az ELÁTKOZOTTAK (1969) című történelmi drámájában, amely nagy nemzetközi sikert ért el, noha a művész egyik legvitatottabb alkotásának számít. Elio Petri VIZSGÁLAT EGY MINDEN GYANÚ FELETT ÁLLÓ POLGÁR ÜGYÉBEN (1970) című társadalmi drámájában ugyancsak figyelemre méltó színészi képességeit csillogtatta meg. A Totem Kiadó filmlexikonja szerint e két filmet követően válogatás nélkül mindent elvállalt, és ezzel „eljátszotta a renoméját”, a továbbiakban leginkább csupán a külseje miatt foglalkoztatták. Kissé igazságtalan (vagy tájékozatlanságra valló) sommás megállapítás ez, hiszen Bolkan az 1970-es évek elején például két, merőben eltérő nőalakot formált meg Fulcinál (a másik filmről is majd írok később), illetve szerepelt a Rimbaud afrikai éveiről szóló EGY ÉVAD A POKOLBAN (1971) című drámában is. Talán nem futott be annyira fényes karriert, mint amilyet megérdemelt volna, mindazonáltal nem ő az egyetlen színésznő, aki az évek múlásával sajnos egyre kevesebb igazán jó szerep közül válogathatott. Irene Papas az idén töltötte be a 83. életévét: a néhai Melina Mercouri mellett alighanem ő a legismertebb görög színésznő a világon. Akárcsak honfitársnője, Irene is készített néhány lemezfelvételt, az egyiket például Vangelisszel. Nem kisebb személyiség, mint Katharine Hepburn mondta Papasról, hogy „egyike a filmtörténet legjobb színésznőinek.” (A két asszony a TRÓJAI NŐK című 1971-es filmben játszott együtt.) Rajongója volt Federico Fellini is, a filmvilág számára azonban nem ő, hanem Elia Kazan fedezte fel. Főleg drámai szerepekben nyújtott kiemelkedőt, de repertoárján a könnyedebb műfaj képviselői is szerepelnek. Fulci alkotásában viszonylag kis szerepe van, alig néhány percig látható csupán, tekintete, mozdulatai és szavai mögött azonban ott érezzük a teljes emberi sorsot. Hát ilyesmiket (is) tud egy valóban jó színésznő.

Bűnös vagy áldozat? (Florinda Bolkan)



Patricia, a laza erkölcsű nő (Barbara Bouchet)

Szerintem is a DON T TORTURE A DUCKLING az életmű legkiemelkedőbb darabja. Ahogy Marokkó kolléga összefoglalója is utalt rá, ez egy olyan film, amely kielégíti a felületesebb izgalmakra vágyó nézőket, ugyanakkor azoknak sem okoz csalódást, akik az árnyalt környezet- és jellemábrázolást is elvárják.

Igen, ez is egy igen jó filmje, és mondanom sem kell, hogy szétizgultam magam a gyönyörű Jenniferért. Nem győzöm eleget mondani, hogy a hölgy egyike volt azon modelleknek, aki ugyan a szépsége miatt került a filmvilágba, de meglepően tehetségesnek bizonyult, akárcsak például Florinda Bolkan. Kedvenc filmem vele a TISZTES HONPOLGÁROK, amelyben Franco Nero partnereként játszik. Visconti AZ ÁRTATLAN-jában is levett a lábamról. Igaz, ezt a szerepet a direktor állítólag Jacqueline Bisset-nek ajánlotta fel, de a korabeli filmsajtó szerint a színésznő állítólag valami olyan külön kívánsággal állt elő nevének főcímen való feltüntetését illetően, amelybe Visconti nem ment bele.
Ez a Fulci egyébként perverz őrült volt, hát hogy lehet egy ilyen gyönyörű nőt, mint Jennifer, ennyi halálos veszedelemnek kitenni? :))

Még három Fulciról be fogok számolni, az egyikről talán még ma este.
A THE EROTICIST sanszos, hogy esetleg beérkezik hozzám még az idén, és szó esett még két, általam eddig ismeretlen filmjéről.

Jó, hogy említed: a FEHÉR AGYAR VISSZATÉR! Basszus, én azt gyerekkoromban láttam, és nagyon szerettem is! Számomra Nero mindig frankó volt, Virna Lisi filmbeli sorsa pedig nagyon meghatott. (Ki tudja, miért, de az első részt nem játszották a magyar mozik.) No, pedig azt hittem, zombifilmet láttam először Fulcitól. :))