Filmes eszmefuttatások

Azért én mégis csak elolvasnám.:)

Szerintem legalább két éve, hogy baráti társaságban láttam Lucio Fulci két horrorját, A POKOL HÉT KAPUJÁ-t és a ZOMBIK VÁROSÁ-t. Ha annyit mondok, hogy egyiktől sem voltam elragadtatva, akkor még tapintatosan fogalmaztam. Hol az unalom, hol a hányinger, hol a röhögés kerülgetett. Szerencsére nem írtam le végleg a rendezőt, és a minap látott két filmje arról győzött meg, hogy akadnak azért a fentebb említetteknél jóval nívósabb darabok is az életművében.

A PERVERZ TÖRTÉNET (Una sull’altra, 1969) a francia és spanyol (no meg az általam kreált magyar) címnek ellentmondva egyáltalán nem perverz, inkább különös, vagy ha úgy tetszik: bizarr. Főszereplője George Dumurrier, a jól menő orvos, akinek súlyosan asztmás a felesége, Susan. A házasság kihűlőben van, George szeretőt tart, aki viszont szakítani akar. A férfi az általa vezetett klinika egyik új ápolónőjére bízza Susant, hogy szeretője, Jane után menjen, és rendezze vele a viszonyukat. Sikerrel jár, ám váratlan telefonhívás érkezik: Susan meghalt. George-nak lelkifurdalása támad, és zavarodottsága növekszik, amikor egyik este egy búfelejtőként meglátogatott sztriptízbár sztárjának arcán felesége vonásait véli felfedezni. Megismerkedik a nővel, és kapcsolatuk bizalmasra fordul. Susan halálának körülményeit azonban a biztosítótársaság és a rendőrség is gyanúsnak találja. George gyászoló férjből rövidesen gyanúsítottá lép elő, hiszen bőven volt indoka eltenni láb alól a feleségét. Úgy tűnik, valamilyen módon a sztriptíztáncosnőnek is köze van az ügyhöz. Fulci élvezetes thrillert hozott össze, amely itt-ott Hitchcock tíz évvel korábbi SZÉDÜLÉS-ének (1959) emlékét idézi fel a nézőben. Nincs semmi fölösleges művészkedés, semmi misztikum és ködös utalások, „csupán” egy érdekes bűnügyi história pereg a szemünk előtt. A rendező sajnos a végét kissé elrontja. Filmje attól lett volna igazán különös, sőt bizonyos értelemben akár perverz is, ha az ártatlanok bűnhődnek, a bűnösök pedig megússzák. Ám Fulci nem élt ezzel a Patricia Highsmith-i (A tehetséges Mr. Ripley) megoldással, hanem egy kissé melodramatikus fordulattal eleget tesz a néző ösztönös igazságérzetének. Az operatőrnek (Alejandro Ulloa) köszönhetően időnként kifejezetten látványos és mindvégig hangulatos képeket látunk San Franciscóról, ahol a cselekmény jelentős része játszódik. Riz Ortolani kísérőzenéje szintén kitűnő hangulatot fest, és jók a színészek is, akik között maga Fulci is megjelenik a grafológus kicsiny szerepében.

George a sztriptízbárban (Jean Sorel)



George szerepét az 1960-as évek egyik szépfiújának tartott Jean Sorel alakítja, aki szerintem igazán kitűnő választás volt, hiszen általam látott filmjei alapján civilben is hasonló személyiségnek gondolom. Hűséges típus, hiszen 1963 óta Anna-Maria Ferrero színésznő a felesége, aki házasságkötése után feladta sikeres művészi pályáját. Sorel forgatott például Sidney Lumet, Luchino Visconti, Luis Bunuel és Fred Zinnemann irányítása alatt, sőt játszott a magyar–francia koprodukcióban készült GERMINAL-ban is. Színészi képességeiről megoszlanak a vélemények, ám amikor tipikus középosztálybeli átlagférjet kellett alakítani, akkor nagyon is a helyén volt. (lásd még: A NAP SZÉPE) A Jane-t alakító Elsa Martinelli modellből lett színésznő, aki az 1960-as évek keresett szexbombájának számított ugyan, de valahogy nem azt a típust testesítette meg, akit én kedvelek. Nem úgy a kulcsszerepet játszó osztrák Marisa Mell, aki a nőiesség és az erotika olyasfajta koncentrátumát képviselte, mint például Ursula Andress, Sylvia Kristel vagy Laura Antonelli, akik esetében kevésbé fontos, hogy a plasztikus jellemábrázolás esetleg nem annyira erős oldaluk, mert puszta jelenlétükkel, kisugárzásukkal hatnak. Marisa élete egyébként bővelkedett a fordulatokban. Egy 1963-as autóbalesetben egyik szemére kis híján megvakult, és két éven át gyakran látogatta a plasztikai sebészetet, hogy sérülésének látható nyomait eltüntessék. Notórius kábítószer-élvező volt, és hogy elkerülje a börtönt, 1971-ben inkább elhagyta Olaszországot. Kihívó szépsége Hollywood filmcézárjainak figyelmét sem kerülte el. Marisa azonban visszautasította a felajánlott szerződést, amely állítása szerint „kész regény” volt, amelyben annyira részletesen szabályozták a mozgásterét, hogy szinte még WC-re se mehetett volna engedély nélkül. A művésznő 53 éves korában torokrákban hunyt el. Az egykori szexszimbólum temetésén csupán néhány barátja vett részt.

A titokzatos sztriptíztáncosnő (Marisa Mell)



A MÉDIUM (Sette note in nero, 1977) ha úgy tetszik, egy másfajta „perverz történet”, amely néhány képi motívumával a későbbi, „véresebb” Fulcit előlegezi meg. A történet főszereplője a gyönyörű Virginia, akinek férje, Francesco üzleti útra utazik. A repülőtérről hazafelé vezető autóúton az asszony szeme előtt különös képek jelennek meg, melyek a történet során többször felidéződnek: például egy vérző női fej, egy lépcsőn lefelé siető férfi (a gyilkos?), egy sántítva közeledő férfi (a felsőteste nem látható), egy felborított mellszobor, egy kék hamutál szélére helyezett sárga cigaretta, egy összetört falitükör és egy fiatal nőt ábrázoló magazin borítója. Virginia a barátjának, egy jóképű pszichiáternek beszámol különös látomásairól. Ezek újra rátörnek, amikor elmegy férjének abba a nemrég felújított házába, ahol majd nemsoká együtt fognak élni. Víziói hatására csákánnyal esik a frissen meszelt fal egy bizonyos részének, ahol egy titkos üregben egy csontvázat talál. A rendőrségi nyomozás kideríti, hogy az áldozat azzal a fiatal nővel azonos, akit Virginia a látomásaiban megjelenő magazincímlapról ismer. Fény derül arra is, hogy férje ismerte azt a lányt, ezért Francesco gyanúsított lesz, akit őrizetbe vesznek. Virginia szeretné felderíteni a teljes igazságot, értelmet találni víziója mindegyik részletének, ám hamarosan rádöbben arra, hogy e rémképek nemcsak a múltat idézik fel, hanem a jövőt is megelőlegezik. Bár a történet középpontjában egy paranormális képességekkel megáldott nő áll, Fulci szerencsére nem merül el a zagyva misztikában, és csak annyira használja ezt a motívumot, amennyire a cselekmény szövése indokolttá teszi A történet fokozatosan válik egyre izgalmasabbá és rejtélyesebbé. A rendező egy olyan fordulatot helyezett el slusszpoén gyanánt, amelyet később más produkciók is lekoppintottak. Mindennek és mindenkinek megvan a maga szerepe, s az a tárgy, amely egyszer halálos veszélybe sodorja Virginiát, máskor éppen hogy megmenti abból.

A titokzatos férfi (Gabriele Ferzetti)



A színészek közül a pszichiátert játszó Marc Porelről tegnap már írtam néhány sort, Gabriele Ferzettit pedig talán nem kell bemutatni senkinek, hiszen például a VOLT EGYSZER EGY VADNYUGAT-ból is jól ismerjük őt. A produkció fénypontja, akiért majdhogynem halálra izgultam magamat, az nem más, mint az amerikai Jennifer O’Neill, aki Julie Newmar után és Faye Dunaway előtt kamaszkorom legnagyobb színésznő szerelme volt. Mellesleg az egyik leggyönyörűbb nő, akit valaha filmvásznon láttam. Modellként került a színészi pályára, és meglepően tehetségesnek bizonyult. A veterán John Wayne például ragaszkodott ahhoz, hogy az akkor még pályakezdő Jennifer legyen a partnernője a RIO LOBO (1970) című westernben. A nemzetközi hírnevet a KAMASZKOROM LEGSZEBB NYARA (1971) hozta meg Jennifer számára, amelyben ő volt a kamaszfiúk vágyainak szépséges tárgya, a bájos és rokonszenves Dorothy, akinek kedvese az 1942-ben játszódó cselekmény idején a fronton harcol. Játszott a GYÉMÁNT LADY (1973) című elegáns krimiben (ebben láttam először), majd az 1970-es évek közepén három filmet forgatott Olaszországban. Luigi Zampa rosszul fogadott bűnügyi-társadalmi drámája, a TISZTES HONPOLGÁROK (1975) egyike régi gyermekkori filmélményeimnek, és ebben Jennifer ragyogó alakítást nyújtott mint a fiatal tanítónő, aki egy szicíliai kisvárosban különös bűnügy kulcsfigurájává válik. Forgatott Luchino Visconti irányítása alatt is, méghozzá AZ ÁRTATLAN-ban, amelyben Marc Porel is játszott, de akkor nem volt közös jelenetük. Jennifer élete egyébként kész regény. Érzékeny, neurózisra hajlamos kislány volt, aki kamaszlányként öngyilkosságot kísérelt meg, és korán világra hozott lánya születése után egy ideig idegklinikán is kezelték. Az 1980-as években sikert aratott a COVER UP című tévésorozattal, ám a szériát leállították, amikor a forgatáson a férfi főszereplő, a fiatal és jóképű Jon-Erik Hexum halálos balesetet szenvedett. Jennifer magánélete sem alakult túl szerencsésen. Kilencszer ment férjhez, és ezzel lekörözte Elizabeth Taylort és Gábor Zsazsát. Ötödik férje kiforgatta a vagyonából, a hatodik megcsalta, az egyiket pedig meggyilkolták. A diszkózene klasszikus sztárjaihoz, Gloria Gaynorhoz és Donna Summerhez hasonlóan Jennifer is a keresztény vallásban találta meg lelki békéjét, és napjainkban visszavonultan és kiegyensúlyozottan él egy nashville-i farmon.  

Virginia, a médium (Jennifer O Neill)

Nem kell elsietni. :)) Én azon sem sértődöm meg, ha nem olvasod el őket.

Lehetséges. A popzenei blogomban most egyelőre pihentetem az új szövegek írását, csak régebbieket frissítek fel, ami azért gyorsabban megy, szóval ha emellett futja az időmből, belekezdek Pasolinibe is.

Huh... hát ez el fog tartani egy darabig azt hiszem...:) A helyedben csinálnék egy jó kis filmes blogot.

OFF:

Végül hogyan döntöttél elkezded készíteni a Pasolini-blogodat? :)

OFF vége

Szia!

Az az igazság, hogy mindegyikre ráférne egy kis stilisztikai átfésülés és adatfrissítés, no és persze némelyiket ma már nem így írnám meg. A Wikipédián ugyan bármikor lehetne változtatnom rajta, de ez a projekt végül is számomra nem vált be, ezért kb. fél éve nem is csinálom. A könnyűzenei irományaimat már elkezdtem átmenteni a popzenei blogomba frissítve, átdolgozva és újabb szövegekkel kiegészítve. Ha marad még kedvem, a filmes irományaimat is máshol csiszolgatom és bővítem.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Szerkeszt%C5%91:Filmfan

Ugyan, ne szégyenlősködj.

Meg van valahol összegyűjtve az összes ilyen írásod? Mert így, hogy harapófogóval kell kiszednem belőled egyenként, sok minden érdekesről lemaradok.

Én is utánanéztem egy kicsit a nőnek, és tényleg meglehetősen kellemes jelenség volt.

Szia!

Kicsit kezdem restellni, hogy már megint magamat reklámozom. :)))

http://hu.wikipedia.org/wiki/Onibaba

Nahát, pont ma olvasgattam erről a filmről. Vonzó ez a nő.

Az Onibabáról nem írnál egy kicsit?:)

Nagymamám mozivezető volt régen és ő mesélt nekem róla kiskoromban elalvás előtt. Hát ott nem is lett alvás...

Az URSULA NŐVÉRE (La sorella di Ursula, 1978) című olasz film lényegében egy erekciós thriller, illetve egész pontosan erotikus giallo, de sajnos a rendezőt az erotika jobban érdekelte, mint a bűnügyi izgalmak. A helyszín egy festői szépségű tengerparti szálloda Olaszországban. Ide érkezik pihenésre Dagmar és húga, a neurotikus Ursula, akit édesapjuk tragikus öngyilkossága óta különös rémlátomások gyötörnek. Nincs ez másképp itt sem, hiszen Ursula nyomasztónak találja a helyet, idegenkedik a szálloda vendégeitől, beleértve a szőke dizőzt, Stella Shiningot és szeretőjét, a kábítószeres Filippót. Ursula rémlátomásai testet öltenek, amikor rejtélyes és brutális gyilkosságok történnek. Az áldozatokat szeretkezés közben vagy közvetlen utána támadja meg a tettes, a nőket ráadásul egy dildóval meg is erőszakolja. Vajon ki és mi állhat a gyilkosságok hátterében?

Ursula, a kulcsfigura (Barbara Magnolfi)



Az URSULA NŐVÉRE tagadhatatlan erényei a jól megválasztott helyszínek és a megbízható operatőri munka. Tulajdonképpen az erotikus jelenetekkel sincs különösebb baj, bár olykor erőltetettnek és túlságosan kommersznek tűnnek. Sajnos már megint a sztori a gyenge pont. Enzo Milioni forgatókönyvíró – aki egyben a rendező is – úgy ítélte meg, hogy a kéjgyilkosságok talán nem elég izgalmasak (valóban nem eléggé azok), ezért a kábítószert is belekavarta a szkriptbe, ám szerintem a néző adrenalinszintjét ez sem igazán dobja meg. Azt egyáltalán nem mondanám, hogy a film nézhetetlen, mindazonáltal egy rutinosabb rendező szerintem sokkal többet ki tudott volna hozni belőle. A színészek sem igazán remekelnek, többségükről még életemben nem hallottam. Kuriózum, hogy a két főszereplő, akik olyannyira nem szívlelték egymást, civilben házasfelek voltak: Barbara Magnolfi és Marc Porel közül egyértelműen Porel a jelentékenyebb személyiség, talán azért, mert a szülei is színészek voltak. A magyar közönség először A SZICÍLIAIAK KLÁNJA (1969) című filmben láthatta Jean Gabin egyik fiaként. Tehetségére (és előnyös külsejére) Luchino Visconti is felfigyelt, aki a LUDWIG (1972) és AZ ÁRTATLAN (1976) című munkáiban bízott rá fontos mellékszerepeket. Állítólag a magánéletben is a kábítószer rabja volt. Fiatalon, mindössze 34 éves korában, 1983-ban bekövetkezett halálát azonban nem a drogok, hanem agyhártyagyulladás okozta. 19 évesen lett apa, ám lánya, Bérangère de Lagâtinerie sem volt hosszú életű: ő 23 éves korában, 1991-ben hunyt el. Az URSULA NŐVÉRE szereposztásából még egyvalakit érdemes kiemelni: Antiniska Nemour Pasolini SALO-jában az egyik áldozatot alakította, és egyike volt azon kevés fiatalnak, aki nem kezdőként került a hírhedt produkcióba. Igaz, szerény repertoárját másodvonalbeli szexfilmek alkotják, melyek közül Milioni produkciója volt az utolsó. Ebben egyébként egy leszbikus lányt formált meg.

Filippo, a szenvedélybeteg (Marc Porel)

Sajnos nem tudok vitatkozni. Tényleg ezek a legkevésbé jók a sorozatból. Beleértve a Halálvágtát is. Valamennyire, valamiért mindegyik részt szeretem persze, de nem ezek a kedvenceim.

Hát igen, én is sokkal jobbra számítottam. Régebben arról volt szó, hogy ez a film lényegében az egyik kedvenc Bond-movie-m, a FOR YOUR EYES ONLY remake-je lesz, de ez nem valósult meg. Arról is beszéltek aztán, hogy visszatér majd Eva Green, de annak örülök, hogy erre nem került sor.

Olvastam a Te kritikádat, teljesen egyetértek vele. Jevgenyij kolléga véleményével is, ámbár nekem tetszett a HALÁLVÁGTA. Számomra a széria leggyengébb darabjai: AZ ARANYPISZTOLYOS FÉRFI, MOONRAKER, A MAGÁNYOS ÜGYNÖK, HALJ MEG MÁSKOR és sajnos A QUANTUM CSENDJE.

Lehet, hogy én is megpróbálkozom vele még egyszer, elvégre mégiscsak Bond-film, de túl sok illúzióm nincsen ezzel kapcsolatban. Egyébként cimborám, aki nálam tömörebben és lényeglátóbban fogalmaz, megjegyezte, hogy milyen erős az erkélymotívum ebben a filmben. :))

Kísértetiesen egyezik a véleményünk ezzel a filmmel kapcsolatban. Hasonló terjedelemben kb én is ezeket írtam a filmről. Úgy látszik a Bond filmekhez (is) remek ízlésed van:)

A napokban a japán filmművészet két nagy öregjének egy-egy régebbi filmjét tekintettem meg. A „nagy öreg” szó szerint értendő, hiszen Kaneto Shindô idén volt 97 éves (!!!), Nagisa Ôshima pedig („csak”) 77. Isten éltesse mindkettőjüket!  

A Hiroshimában született Kaneto Shindô művészetére nagymértékben hatott szülővárosa tragédiája. Első jelentős nemzetközi sikerét éppen a HIROSHIMA GYERMEKEI (1952) című alkotásával érte el. A magyar közönség elsősorban a katartikus erejű A KOPÁR SZIGET (1960) és a zseniális, még ma is hatásos ONIBABA (1964) rendezőjeként ismeri Shindôt, noha néhány más munkája (LIBIDÓ, FOJTOGATÁS, EROTIKUS KÉPREGÉNY) is eljutott hozzánk. A FEKETE MACSKA (藪の中の黒猫 / Kuroneko, 1968) nem szerepelt a magyar mozik műsorán, noha egyike Shindô fő műveinek. Az ONIBABÁ-val rokon alkotás, több okból is. Mindkét film a történelmi Japánban játszódik, a sógunátusok háborúi idején. Mindkét film egy-egy ősi történet alapján készült. Az ONIBABA kiindulópontja egy buddhista monda volt, amelyet a rendező gyermekkorában hallott az édesanyjától, a FEKETE MACSKÁ-é pedig egy japán népmese, A macska visszatérése. Mindkét filmben anyós és menye a két női főszerep, és van átfedés a szereposztásban is. Az anyóst mindkét produkcióban Shindô felesége, Nobuko Otowa alakítja, és mindkét filmben szerepel Kei Sato. Ám amíg az ONIBABA a rémisztő motívumok ellenére megmarad a realitás határain belül, addig a FEKETE MACSKA átlép az irrealitásba. Tulajdonképpen egy szellemtörténetről van szó, amely igen népszerű műfaj Japánban. A cselekmény szerint a két női főszereplő kunyhóját szamurájok támadják meg, akik nemcsak megdézsmálják a két nő szegényes élelmiszerkészletét, hanem meg is erőszakolják őket, majd eszméletlen áldozataikra gyújtják a viskót. A két asszony szelleme visszajár a túlvilágról, hogy bosszút álljon a szamurájokon. Egy nap hazaérkezik a háborúból az idősebbik nő fia, aki egyben a fiatalabbik férje is volt. Mit sem tud családja tragédiájáról, de mivel nagy hőstettet hajtott végre, előléptetésben részesül. Sőt új megbízást is kap, mert neki kell kiderítenie, hogy ki és miért csalja tőrbe és gyilkolja meg a szamurájokat. A FEKETE MACSKA talán nem annyira átütő erejű, mint az ONIBABA, mégis gyönyörű és élvezetes film. Bámulatos, ahogyan a rendező a szükségből erényt kovácsolt, és maximálisan kihasználta a fekete-fehér nyersanyag kínálta lehetőségeket. Kitűnő az operatőr, Kiyomi Kuroda, aki most az erdőt fényképezi oly félelmetesnek, mint amilyen a nádas volt az ONIBABÁ-ban. Most is igen hatásos a kísérőzene (Hikaru Hayashi), amely olykor már-már primitív, máskor szinte romantikus hangvételű. A FEKETE MACSKA egyébként nemcsak kísértethistória, hanem egy nagyon szép történet is a szerelem erejéről és a háború értelmetlenségéről. Erről a film utolsó képsora számomra többet és hatásosabban elmondott, mint a háborús szuperprodukciók a dübörgő tankokkal, a ropogó gépfegyverekkel, a robbanó aknákkal és gránátokkal. Őszintén sajnálom, hogy a FEKETE MACSKA magyar kiadása reménytelennek tűnik, hiszen ki néz manapság fekete-fehér filmet, amelyhez se klasszikus, se semmilyen szinkron nem létezik?



Nagisa Ôshima mifelénk is elsősorban a hírhedt ÉRZÉKEK BIRODALMA (1976) révén ismert, noha azt megelőző alkotását, a SZERTARTÁS-t (儀式 / Gishiki, 1971) jóval hamarabb láthattuk. Ez volt életem első japán filmje, 15 évesen volt hozzá szerencsém az Üllői úti Akadémia moziban. (Még arra is emlékszem, hogy nagyon kevesen voltunk, és a közelemben egy nonstop kaholó pasi ült. Az is megfordult a fejemben, hogy miért nem inkább otthon kúrálja magát mozizás helyett, hiszen aki így köhög, talán meg sem éri a vetítés végét.) Amire mostanáig emlékeztem, hogy egy nyomasztó hangvételű, különös filmet láttam, amelyből egy kukkot sem értettem. Nos, a 3 évtizeddel későbbi újranézés után sem lettem sokkal okosabb. A nyomasztó hangulat most is átjött, a képek szépségét talán még jobban élveztem, mint egykoron, ám a történetet illetően nem lettem sokkal okosabb. Azt persze felfogtam, hogy lényegében egy családeposzt látok, amely Japán 1945 utáni történelmét kívánja szimbolizálni, a családi szertartások köré építve a történéseket. „Négy temetés, egy esküvő” – élcelődhetnék, de Ôshima és a film igazán nem szolgált rá a gonoszkodásra. Úgy érzem azonban, hogy olyasfajta tájékozottság kell a japán történelemben és kultúrában e film megértéséhez, amellyel én sajnos nem rendelkezem. Marad tehát továbbra is a hangulat és a képek erejének emléke, valamint a remény, hogy idővel sikerül közelebb férkőznöm ehhez a rejtélyes filmhez is. Kicsit rosszindulatúan azt sejdítem, hogy annak idején maguk a magyar illetékesek sem igazán értették, de azért döntöttek a bemutatása mellett, mert az egyik jelenetben az egyik szereplő az Internacionálét énekli. Ez olyan ziccer volt, amelyet az akkori magyar kultúrpolitika nyilván nem akart kihagyni.

(sajnos) egyetértek veled! én is így látom. nekem 3 szor kellett végigszenvednem mire nagyjából felfogtam a story-t és kinek a milye és miért akar bosszút állni. ez a bond nekem sem jön be és már a casino royale is nagyon a határt súrolta. :(

Nem titok, hogy jómagam azok közé tartozom, akik pár éve bizalmat szavaztak Daniel Craignek, és élvezettel nézték a CASINO ROYALE-t. Sajnos A QUANTUM CSENDJE (Quantum of Solace, 2008) című produkciót nem állt módomban moziban látni, és DVD-n csak tegnap tudtam megtekinteni. Mi tagadás, csalódást okozott. A csalódás oka most sem Craig volt, hiszen ő lényegében azt nyújtotta, amit az előző részben. A gond igazából a sztorival van: természetesen egyik Bond-mozi forgatókönyvének kidolgozottsága sem vetekedhet mondjuk az orosz klasszikus irodalommal, de azért saccperkábé eddig mindig tudtam, hogy miről van szó, még akkor is, ha a szkript időnként átlépte a hihetőség határát. Nos, az új Bond-filmben nem bírtam rájönni, hogy akkor most tulajdonképpen mi is volt ez a titkos szervezet, meg mit akart, és megszűnt-e azzal, hogy az egyik beltagja (a mostani Bond-főgonosz) oly csúfos véget ért? Persze nem kizárt, hogy csupán meszesedő agyam képességeit haladták meg az új történet fordulatai. Apropó, fordulatok. Látványos akciókból most sincs hiány, de ezek egyrészt sajnos a Bourne-filmek túlpörgetett képi világára emlékeztetnek, másrészt éppen azért nem hatottak rám túlságosan, mert azzal sem voltam igazán tisztában, hogy tulajdonképpen mi is a tétjük. No és a színészek! Szegény Giancarlo Gianninit kár volt visszahozni az előző részből csupán azért a kínos melodrámáért, amely a figurájához kapcsolódik. No és a főgonosz! Egy újabb jellegtelen, színtelen figura, amolyan tizenkettő egy tucat, semmi karizmája nincs, amellyel azért a klasszikus Bond-gonoszok mégis csak rendelkeztek! A Bond-lányról se tudok túl sok jót mondani. Egy fokkal jobb választás (külsőre), mint Eva Green, de ez az összes pozitívum, amit mondhatok róla. És egy döbbenetes észrevétel, cáfoljon meg valaki, ha tévednék! Helyesen vontam le a következtetést, hogy Bond ebben a filmben nem töcskölte meg a Bond-lányt?? Könyörgöm, mivé lesz a világ, mivé lesz ez a sorozat, ha már erre sem kerül sor! Bondnak kutyakötelessége meghágni a Bond-lányt, ha egyszer az ott van!! Az aktus elmaradása egy olyan újítás, amellyel én nem tudok egyetérteni. És végül a főcímdal. Személyes véleményem szerint az utolsó jó Bond-dalt Tina Turner prezentálta a Goldeneye-jal. Ami viszont a mostani műben hallható a főcím alatt, az lehet, hogy önmagában kurva jó és tökéletesen harmonizál Alicia Keys repertoárjával, de köze nincs a Bond-produkciók zenei hagyományaihoz, amelyet azért bő 3 évtizeden keresztül (Tina Turnerig számítom az időt!) egymástól stílusban olykor igencsak eltérő előadók reprezentálnak. Remélem, a következő folytatás jobb lesz. Úgy gondolom, ezzel a résszel letudhatnánk már a „becoming Bond” motívumot, és jöhetnének végre a vérbeli Bond-kalandok. A CASINO ROYALE-nál alább nem kéne adni.

A valaha jól menő, most azonban a csőd szélén álló Schechter Productionst az a veszély fenyegeti, hogy bevásárló központot építenek a helyére. A lelkes tulajdonos merész ötlettel próbálja elkerülni a cég összeomlását: el akarja készíteni az első pornófilmmusicalt. A mecénások izgalmasnak találják az elképzelést, ám van két kikötésük: a produkciónak két héten belül el kell készülnie, a rendezést pedig egyikőjük fiatal unokaöccsére kell bízni, aki mellesleg nemcsak a filmkészítésben, hanem a szexben is meglehetősen tapasztalatlan. Forgatás közben a dilettantizmus randevúzik a lelkesedéssel, ám a néző persze tudja, hogy a tervezett pornómusical a nehézségek ellenére el fog készülni, sikere lesz, és a Schechter Productions megmenekül.



Bruce Kimmel író-rendező alighanem úgy gondolta, hogy a meztelenkedést párosítani a hollywoodi musicalhagyományokkal eleve olyan zseniális ötlet, amely önmagában, a részletek különösebb kidolgozása nélkül „elviszi” a filmet. Az csak részletkérdés, hogy AZ ELSŐ PUCÉR MUSICAL (The First Nudie Musical, 1976) a címével ellentétben nem az első volt: már 1963-ban megszületett az első meztelen filmmusical, a GOLDILOCKS AND THE THREE BARES. Az sem komoly probléma, hogy a pornóról csak beszélnek a szereplők, és valójában csupán némi meztelenséget láthatunk, ami 1976-ban talán tényleg merész dolog lehetett egy amerikai mozifilmben, de ma már főműsoridőben is látunk ennyi pucérkodást a tévében. Még azt is megbocsátanám, hogy a dalok – ahogyan szerintem a musicalekkel oly gyakran megesik – szinte megkülönböztethetetlenek: akkor és ott úgy tűnik, a helyükön vannak, ám jómagam már a végefőcím után sem igazán tudtam felidézni egyiket sem. A gond inkább azzal van, hogy a nagy ötletnek gondolt sztori igazából cérnavékony, a szereplők pedig csupán papírmasé figurák, akiket ráadásul a színészek sem túl jól játszanak. Eltúlzott gesztusok, erőltetett hanghordozás és akcentus, a néhai TELEPÓDIUM legrosszabb korszakát idéző gegek és alakítások jellemzik a filmet. A kereskedelmi tévékben borzasztóan idegesítőek, és szerintem egyáltalán nem viccesek a tört magyarsággal beszélő celebek: nos, ebben a filmben az egyik női szereplő angol akcentusán kéne derülni. (Nekem nem sikerült, inkább ideges lettem.) Egyébként a színészi „alakítások” téren is az ötlet szülőatyja, Bruce Kimmel viszi el a pálmát: szemmel láthatóan nagyon mulatságos szeretne lenni, de inkább fárasztó. Tartok tőle, 1976-ban is kissé idejétmúlt lehetett ez a harmincas éveket idéző játékstílus. Még jó, hogy nem kezdtek el tortákat dobálni! Persze nézhetjük mindezt a fonákjáról is, hiszen Ed Wood óta a dilettantizmust is szívesen tekintik művészetnek, ha az alkotói lelkesedés „átjön” a filmből. Ebből a szempontból AZ ELSŐ PUCÉR MUSICAL akár filmtörténeti értékűnek is mondható. Csalódottságom alighanem annak tudható be, hogy Kimmellel ellentétben én már magát az alapötletet sem találom túl jónak: a musicalekben nem szoktam hiányolni a meztelenkedést, a pornókat pedig nehezen tudom elképzelni énekkel és tánccal.

Sergio Martino A KANNIBÁL ISTEN HEGYE (1978) című alkotásáról nemrég számoltam be ebben a topikban. Nos, az öt évvel korábbi TORZÓ (I corpi presentano tracce di violenza carnale, 1973) szerintem igényesebb és sikerültebb filmje, vagy legalábbis nekem jobban bejött. Pedig vérből, erőszakból és szexből jutott azért ebbe a produkcióba is, viszont ezúttal több feszültség érezhető a cselekményben. A cselekmény szerint egy rejtélyes sorozatgyilkos diáklányokat fojt meg. A rendőrség egy helyben toporog, a tettesről csupán annyit lehet tudni, hogy egy piros–fekete sálat használ a bűncselekmények elkövetéséhez. Jane, a Perugiában tanuló amerikai diáklány három barátnőjével együtt egyikőjük nagybátyjának csodaszép villájába utazik vakációra. Természetesen a lányoknak sejtelmük sincs arról, hogy a sálas gyilkos a nyomukban van. Martino ügyesen adagolja a rémségeket, mindvégig képes fenntartani a feszültséget. Egyes jelenetek – ahogy arra előzetesen Marokkó kolléga is felhívta a figyelmem – az évekkel később indult PÉNTEK 13-szériát idézik, de ahogy annak is vannak jó pillanatai, úgy a TORZÓ-ban sem hatástalanok a slasher motívumok. Galamblelkű ember lévén persze nem a véres képsorokat értékeltem a legjobban, hanem azokat, amelyek valóban félelmetesek voltak. Martino becsületére legyen mondva, volt belőlük egy pár. A villában játszódó jelenetek – a gyilkos feltűnése után – valóban idegborzolóak voltak. (Legalábbis számomra.) Hogy a tettes motivációja egy gyerekkori traumáig vezethető vissza, az ma már sablonos megoldásnak mondható, de 1973-ban talán még nem volt annyira az. Persze egy-két baklövést felróhatunk a rendezőnek, így például azt, hogy bizonyos férfiakat túlságosan is gyanúba akar keverni a sál motívummal (talán Hitchcock egy évvel korábbi thrillere, a TÉBOLY hatott ezen a téren Martinóra), ezért számomra teljesen egyértelmű volt, hogy ők ártatlanok.



Az általam eddig látott giallókhoz hasonlóan most is elismeréssel kell szólnom a kísérőzenéről (Guido és Maurizio De Angelis) és az operatőri munkáról, amely Giancarlo Ferrandót dicséri. A szereposztás Magyarországon kevésbé ismert színészekből áll. Tina Aumontról a közelmúltban írtam egy Tinto Brass-film kapcsán, de játszott Fellininél (FELLINI-CASANOVA) és Francesco Rosinál (KIVÁLÓ HOLTTESTEK) is. 2006-ban hunyt el. A Jane-t alakító Suzy Kendall volt „Nagy-Britannia válasza Sharon Tate-re”, ám Suzy szerencsére nem ért olyan tragikus véget, és még ma is jó egészségnek örvend. Filmkarrierje ugyan nem volt túl látványos, de az olasz horrorok és giallók kedvelői nyilván jól ismerik a színésznő nevét és arcát. John Richardson szintén brit színész, aki ugyancsak olasz filmjeinek köszönhetően él a rajongók emlékezetében. Az 1990-es években felhagyott a színjátszással, amely után állítólag semmiféle nosztalgiát sem érez. 1969-ben esélyes volt arra, hogy Sean Connery helyére lépjen mint James Bond, ám a producerek George Lazenbyt választották. Luc Merenda nevét többször emlegettem az elmúlt napokban, mivel több filmjét is volt szerencsém látni. Richardsonhoz hasonlóan Merenda is visszavonult az 1990-es években, bár tavalyelőtt egy kis szerep erejéig újra a felvevőgép elé állt, méghozzá a híres-hírhedt horror, a MOTEL második részében. (Egyik partnernője egy bizonyos Monika Malacova: nem (malac)vicc!) Martino giallójában sincs igazán nagy szerepe, mindazonáltal a figura kulcsfontosságú a történetben. A valaha sármos színész egyébként több éve antikváriusként tengeti napjait Párizs északi részében (annyira azért ne sajnáljuk: nyilván tulajdonos, és nem alkalmazott).

Igen én is így tudom,de egy történelmi filmben is szerepelt ha minden igaz.
Melyik lehet az?

Ez legjobb tudomásom szerint a Vissza a jövőbe harmadik részében hangzott el...

Sziasztok

Aki tud segítsen.
Egy történelmi filmben elhangzott egy mondat ami a következő:
- "Reggeli elött szoktam embert ölni "
Melyik filmben volt???
Aki tudja segítsen !!!!!
Köszönöm!