A minap két olyan filmet is láttam, amelyeket jómagam a lélektani horror kategóriájába sorolok. Sajnos mindkettő alatta maradt a lehetőségeinek, bár rendelkeznek bizonyos részerényekkel. A GONOSZSÁG MAGVAI (Seeds of Evil, 1975 – A KERTÉSZ címmel is ismert) James H. Kay rendező egyetlen filmje, egyébként saját forgatókönyve alapján készült. A misztikus történet főszereplője egy jómódú hölgy, aki felfogad egy ügyes, fiatal kertészt, Carlt. Az izmos fiatalember valóságos csodát visz végbe a kerttel, ám a különleges szépségű növények egyáltalán nem veszélytelenek, és az sem lehet véletlen, hogy Carl korábbi munkaadói azóta mind elhunytak. Sajnos a film sem nem izgalmas, sem nem rejtélyes, inkább csak amolyan szombat esti riogató tévéprogram, amelyet 12 éven felül bárki megtekinthet. Nem feltétlenül a vérengzést hiányolom, elvégre szerintem feszültséget nem csak a véres jelenetek halmozásával lehet elérni. Sokkal inkább a hihetőséget és a színészi játékot tartom gyenge pontnak. Csak egy példa: a hősnőt hiába figyelmezteti a háztartási alkalmazott, hogy valami nincs rendben a nő kezében tartott virágokkal (és a kertésszel), mert az asszony annak ellenére elhárítja a gyanút, hogy a kezében tartott virágok úgy világítanak, mint a leggagyibb körúti neonreklám a 70-es években. Még nagyobb probléma a színészi játék, amelyet a legnagyobb jóindulattal is csak közepesnek mondanék. Katharine Houghtonról mindig gondosan elmondják – most én is megteszem –, hogy Katherine Hepburn unokahúga, és együtt játszottak a TALÁLD KI, KI JÖN VACSORÁRA! (1967) című filmben. Ennél sokkal többet nem is érdemes tudni róla, legalábbis A GONOSZSÁG MAGVAI-ban nyújtott középszerű alakítása láttán. Csak egy fokkal jobb a helyzet a férfi főszerepet játszó Joe Dallesandróval, aki az 1960-as, 1970-es évek egyik ikonja volt Andy Warhol és Paul Morrissey filmjeinek köszönhetően. E produkciókban (FLESH, TRASH, HEAT és a többi) Joe lényegében önmagát játszotta, a fiatal srácot, aki két végén égeti a gyertyát, és semmilyen téren nincsenek gátlásai, a szexben főleg nem. Ő volt a vágy könnyen megkapható tárgya, aki bármikor hajlandó volt arra, hogy teljesen meztelenül, sőt akár álló farokkal jelenjen meg a vásznon. Későbbi filmjeiben is többnyire elvárták tőle a vetkőzést – A GONOSZSÁG MAGVAI sem jelent kivételt –, de becsületére legyen mondva, hogy egy idő után maga is igyekezett szabadulni a Warhol-féle szűk skatulyából. Kay filmje az első, amelyet felfedezői és mentorai nélkül forgatott, és mi tagadás, képességeit meghaladta a feladat. Kétségtelenül van vonzereje, szexuális kisugárzása, már csak azért is, mert gyakorlatilag mindig félmeztelenül látható. A gonoszságot – amely mint tudjuk, gyakran párosul vonzó külsővel – azonban nem igazán képes érzékeltetni; hallgatagsága, zárkózottsága inkább érdektelenséget, közönyt sugall, nem pedig sötét titkokat. Ez azonban lehet a rendező hibája is, hiszen Dallesandro később olyan rendezőkkel is dolgozott, mint Louis Malle, Jacques Rivette, Catherine Breillat vagy Damiano Damiani, de főleg Serge Gainsbourgnál (SZERETLEK, ÉN SE TÉGED) és Walerian Borowczyknál (PERIFÉRIA) nagyon is a helyén volt.
Joe Dallesandro mint kertész, de ezúttal az ANDY WARHOL S DRACULA című filmben
A FÉLELEM PANZIÓJA (Pensione paura, 1977) című film rendezője, Francesco Barilli érzésem szerint ott rontotta el a dolgot, hogy egy seggel egyszerre akart több lovat is megülni. Filmje elvileg egyszerre lenne finom lélekrajz, háborús dráma (a történet a II. világháború idején játszódik) és giallo, ám a különböző műfaji elemek inkább gyengítik, semmint erősítik egymást. A nézőnek végül az az érzése támad, hogy egy kétségtelen műgonddal elkészített „valami”-t látott, amelyet nyilván szimbolikusan kéne értelmeznie, ám ehhez egyrészt sem kedve nincs, sem elegendő fogódzója. Kétségtelenül jó az operatőr (Gualtiero Manozzi), hatásos a kísérőzene (Adolfo Waitzman), és mindezek együtt képesek hangulatot teremteni, ám hogy az folyamatosan magával ragadja-e a nézőt, az szerintem kétséges. Jók a színészek is, Leonora Fani például kellően szép és hamvas, Luc Merenda kellően sármos és elvetemült, és hogy a szex se hiányozzon, adott esetben mindketten neki is vetkőznek. Összegezve annyit mondhatok, hogy nem volt elvesztegetett idő megtekinteni egyik filmet sem, de talán mindkettőből többet is ki lehetett volna hozni. Bár az tagadhatatlan, hogy Barilli ügyesebbnek bizonyult, mint Kay.
Luc Merenda – szintén egy másik filmből (Sergio Martino: TORSO)
Joe Dallesandro mint kertész, de ezúttal az ANDY WARHOL S DRACULA című filmben
A FÉLELEM PANZIÓJA (Pensione paura, 1977) című film rendezője, Francesco Barilli érzésem szerint ott rontotta el a dolgot, hogy egy seggel egyszerre akart több lovat is megülni. Filmje elvileg egyszerre lenne finom lélekrajz, háborús dráma (a történet a II. világháború idején játszódik) és giallo, ám a különböző műfaji elemek inkább gyengítik, semmint erősítik egymást. A nézőnek végül az az érzése támad, hogy egy kétségtelen műgonddal elkészített „valami”-t látott, amelyet nyilván szimbolikusan kéne értelmeznie, ám ehhez egyrészt sem kedve nincs, sem elegendő fogódzója. Kétségtelenül jó az operatőr (Gualtiero Manozzi), hatásos a kísérőzene (Adolfo Waitzman), és mindezek együtt képesek hangulatot teremteni, ám hogy az folyamatosan magával ragadja-e a nézőt, az szerintem kétséges. Jók a színészek is, Leonora Fani például kellően szép és hamvas, Luc Merenda kellően sármos és elvetemült, és hogy a szex se hiányozzon, adott esetben mindketten neki is vetkőznek. Összegezve annyit mondhatok, hogy nem volt elvesztegetett idő megtekinteni egyik filmet sem, de talán mindkettőből többet is ki lehetett volna hozni. Bár az tagadhatatlan, hogy Barilli ügyesebbnek bizonyult, mint Kay.
Luc Merenda – szintén egy másik filmből (Sergio Martino: TORSO)
0
