A Sors szeszélye (és persze az enyém) úgy hozta, hogy a napokban két olyan olasz filmet is láttam, amelyek 1977-ben készültek. Mindkét mű az akkori jelenben játszódik, de más a téma, a műfaj és persze a rendezői stílus is. Damiano Damiani politikai krimijei, amelyek az olasz államapparátus és társadalom visszásságait leplezték le, az 1970-es években különösen szívesen látott darabok voltak a magyar mozikban: némelyiket talán érdemein felül is méltatták a kritikusok. A közelmúltban emlékeztem meg a GOODBYE ÉS ÁMEN-ről, a minap pedig a FÉLEK című opuszt láttam. Az előbbi a maga korában sem volt igazán több, mint egy ügyesen elkészített esti krimi, az utóbbi viszont elsősorban pesszimista szemlélete miatt ma is figyelemre méltó alkotás. Ludovico, az egykori rendőr (Gian Maria Volontè) biztonságosnak látszó állásba került: egy teljesen hétköznapi ügyekkel foglalkozó bíró sofőrje és testőre lett. Cancedda bíró (Erland Josephson) egyik ügye azonban túlságosan szövevényesnek bizonyul, amelynek szálai elit körökbe vezetnek. A bűnösök természetesen a gyilkosságtól sem riadnak vissza, hogy elkerüljék a leleplezést. Ludovicót az különbözteti meg például a korábbi Damiani-filmek Franco Nero játszotta hőseitől, hogy ő egyáltalán nem akar hős lenni, sem pedig az igazság bajnoka, egyszerűen csak élve szeretne kikerülni abból a veszélyes helyzetből, amelybe belekeveredett. És ennek érdekében ő is sok mindenre hajlandó... Damiani ebben a filmjében igazán elemében volt, a sztori mindvégig hihető és izgalmas, anélkül, hogy túlkomplikálttá válna. Az államapparátus disznóságairól ugyan semmi olyat nem tudunk meg, amelyet részben épp a rendező korábbi alkotásaiból ne tudnánk, ám ezért bőven kárpótol a színészi játék. Volontè és Josephson a tőlük megszokott magas színvonalat hozzák. Méltó partnerük a kitűnő svájci karakterszínész, a jövőre 80 éves Mario Adorf, akinek közel kétszáz filmje a legszélesebb műfaji skálát képviseli. Egy villanásnyi szerepben egy ismerős arc tűnik fel: Aldo Valletti, egyike a négy perverz úrnak Pasolini SALO-jából.
Sorsdöntő percek egy moziban (Gian Maria Volontè és Mario Adorf)
Paolo Pietrangeli édesapja a tragikus autóbalesetben elhunyt rendező, az ADUA ÉS TÁRSNŐI világhírű alkotója, Antonio Pietrangeli volt. A Magyarországon ismeretlennek mondható Paolo Olaszországban népszerű énekesnek számít, aki a rendezői szakmát olyan hírességek mellett tanulta, mint Mauro Bolognini, Luchino Visconti, Federico Fellini és Paul Morrissey, de neve olvasható Jancsó Miklós A PACIFISTA című alkotásának stáblistáján is. SZÁRNYAS DISZNÓK című filmje Marco Lombardo Radice és Lidia Ravera 1976-ban kiadott bestsellere alapján készült. A mű egyfajta látlelet az olasz ifjúságról, túl a forradalmi hatvanas éveken, amikor az Olaszországban (is) tomboló terrorhullám jelent új kihívásokat az emberek, különösen a mindig – és többnyire radikálisan – újat akaró fiatalok számára, akik számára a szabadság olykor a (szexuális) szabadossággal egyenlő. Pietrangeli filmjét inkább mondanám érdekesnek, mint jónak, talán nem teljesen véletlen, hogy a bemutató óta eltelt évtizedek alatt kissé feledésbe merült. (Magyarországon nem mutatták be.) Ami viszont egészen biztos, hogy nem a turisták Rómáját látjuk benne viszont.
