Filmes eszmefuttatások

polanski bíróság előtt is beismerte bűnösségét... aztán lécelt le amerikából. tettéért felelnie kell, de remélhetőleg enyhe elbírásban részesül.

Valószínűleg azért , mert ő is pontosan tudta, micsoda hazug, képmutató ország tud lenni az USA, például ha ilyen ügyről van szó. Lám, még 30 évvel később is rágják a teljesen elvékonyodott csontot. Csoda, hogy eddig nem kommandózták le a rendezőt a titkosszolgálattal.

Nincs itt elfogultság, csak öreg iszapszemű rájaként láttunk mi már karón varjút. A smink nélküli, tankönyveket tartó gyerekre persze könnyen lehet mondani, hogy "szegényke!" gyanítom, hogy pöttyet más dizájnnal indult el felnőttesdit játszani.

A magam részéről csak helyeselni tudom Polanski letartóztatását. Ha valóban ártatlan, miért menekült villámsebességgel az Egyesült Államokból? De tegyük fel, tényleg ártatlan. Ez esetben védje meg magát a bíróságon, mint bárki más tenné a helyében. Nem hiszem, hogy az lenne a döntő kérdés, hogy miként került oda a lány. Ne kivételezzünk a művészekkel! Bíróság elé Polanskival!

Elképeszttően elfogultak az itt hozzászolók! Ha egy jó, nagyon jó rendező követi el ezt a bűnt, akkor mindenki mennyire elnéző lesz, nem ismerve a tényeket, azonnal állást foglal, hogy biztos nem Polanski volt a hibás.
A lányt Samantha Gaime-nek hívják. Me lehet nézni a fényképét, fényképeit, hogyan nézett ki akkor, és hogyan most. Hogy ő már megbocsátott, meg a szokásos ilyen dumákat.
Egy tizenhárom éves kiscsajt el lehet csábítani. Sokkal könnyebben, mint gondolnánk. Az erőszaknak különböző fázisai vannak. A félénk lányka, amint lassan beadja a derekát, éppen beleeshet ebbe a kategóriába. Mert egy 13 éves félelemből sem védekezhet, amikor egy férfi nem a filmekből megismert sablonos vad és kegyetlen erőszakra készül ellene, hanem jó beszélőkével megáldva, sármosan karizmatikus aurával húzza le a lányka bugyiját.
Polanski nem vállalta a felelősséget egy 13 éves lánnyal létesített szexuális kapcsolatért. Még azt sem vállalta, hogy enyhítő körülmények szóba jöhessenek.
A fényképek alapján Samantha nehezen volt összetéveszthető egy 18-19 éves lánnyal...

Most olvasom, hogy Nicholson pecójában történt az állítólagos erőszak. Most már csak az a furcsa, hogy nem az isteni Jack vitte el a skalpot. :) Komolyra fordítva a szót, ha már a fene nagy prüdériában fulladozó Államokban egy sok(k) vihart megélt rendezőt akarnak mindenáron meghurcolni, akkor tán azt is vizsgálhatnák -ták volna, hogy hogyan került egy 13 éves lány ilyen közegbe, ilyen felnőttek közé. Gondolom, a csaj sem úgy nézett ki, mint a Táncdalfesztiválon bátyjának egy dalt író tejfogú Ulmann Mónika, bár lehet, hogy esze nem sokkal volt több, amennyiben az ő dicsekvése által szivárgott ki a "nagy aktus". Nem ismerem a részleteket, de ha tényleg így volt, később bizonyára próbálta menteni magát, hogy elkábították, leitatták, tán még a gyerekszobájából rabolták el létráról, zsákban...
Undorító.

Hogy szexuális kapcsolat volt közte és a lány között, azt maga Polanski is megírta a Roman by Polanski című önéletrajzi regényében, amely még az 1980-as években jelent meg külföldön. Az esetnek az a része vitatott, hogy a rendező az ominózus időpontban tudott-e arról, hogy a koránál idősebbnek tűnő lány kiskorú volt, illetve valóban erőszak történt-e.

Különben én sem hiszem, hogy ezt tette volna.

Az ellen is védekeznie kellett hogy nincs benne a keze a felesége meggyilkolásában.Röhej.

Számomra hihetetlen, hogy Polanski ezt tette volna, de persze meglepetések mindig érhetik a rajongót.

Vádalkut kötött anno, hogy ebben az egy pontban elismeri a bűnösségét ha a másik hatot ejtik, legalábbis én így tudom, de aztán lehet hogy rosszul tudom.

...megerőszakolásának vádja miatt.

Ma meg letartóztatták Roman Polanskit, akit még 1978-ban ítéltek el egy 13 éves kislány megerőszakolása miatt.

a koraiak is jók?
a BÖRTÖN meg ezek is?

Mindet. :)

Csütörtök éjjel egy amerikai börtönben meghalt Susan Atkins, a Tate-gyilkosságok egyik aktív résztvevője, aki korabeli vallomása szerint személyesen végzett a nyolc és fél hónapos terhes színésznővel, akit Atkins egyik bűntársa, Charles Watson fogott le. 61 éves volt. 2008-ban diagnosztizáltak nála agytumort, amelynek következtében megbénult, és egyik lábát amputálni kellett. Állapotára való tekintettel idén kérvényezte a szabadon bocsátását, de az illetékes szervek ezt ismét megtagadták. Atkins volt a leghosszabb ideig börtönben ülő nő az Egyesült Államokban. A rekordot immár a Manson-banda másik nőtagja, Patricia Krenwinkel tartja.

Svájcban őrizetbe vették az Oscar-díjas Roman Polanski filmrendezőt, a néhai Sharon Tate férjét, az ellene még mindig érvényben lévő elfogatóparancs alapján. A rendező egy életműdíj átvételére érkezett Zürichbe, de már a repülőtéren lekapcsolták. A tervek szerint kiadják az Egyesült Államoknak, bár lehetősége van ez ellen fellebbezni. Az amerikai illetékes szervek 2008-ban elutasították a rendező azon kérelmét, hogy zárják le a kiskorú megerőszakolásának vádja miatt ellene indított ügyet. A bíróság ragaszkodott ahhoz, hogy az ügy esetleges újratárgyalásán a rendező személyesen jelenjen meg. Az egykori sértett egyébként már régen nyilvánosan is megbocsátott a rendezőnek, sőt azóta dokumentumfilm is készült arról, hogy a Polanski elleni eljárás során az ügyész elfogultan járt el. A rendező 76 éves. A zürichi filmfesztivál igazgatósága megdöbbent a letartóztatás hírének hallatán, és elhalasztotta a díjátadót, ám a Polanski-életműbemutatót az előzetes terveknek megfelelően a mai nappal megkezdik.

akkor teszek vele egy próbát.

A szkeccsfilm műfaja az 1960-as években virágzott, de a későbbi évtizedekben is született néhány figyelemre méltó darab. Az 1979-es MAGÁNGYŰJTEMÉNYEK (Collections Privées, 1979) az erotika kedvelőinek szól. A cím olyasfajta sikamlós anyagot sejtet, amelyet az erényes honpolgár a fiókja legmélyén, titokban őrizget, pedig ellentétben az alant taglalt műveknél, a MAGÁNGYŰJTEMÉNYEK az erotika mozgóképes megjelenítésének egyik igényes példája. Erre már a három rendező neve is garancia: Just Jaeckin az EMANUELLE (1974) első részével tette le a névjegyét, a nálunk gyakorlatilag ismeretlen Shuji Terayama íróként és költőként is jelentős, az animációs film egyik megújítójának számító Walerian Borowczyk pedig az ERKÖLCSTELEN MESÉK (1974) című világhírű alkotásával kötelezte el magát végérvényesen az erotikának. Egyébként az a műve szintén 3 epizódból áll (mindegyiket ő rendezte), akárcsak az ugyancsak 1979-es A ROMLÁS DÉMONAI: a két film közül jómagam az utóbbit tartom jobbnak. (Mellesleg az 1980-as években Boro rendezte az EMANUELLE ötödik részét, de a végeredménnyel nem nagyon dicsekedhetett.)

A MAGÁNGYŰJTEMÉNYEK Jaeckin epizódjával kezdődik. Benoit, az átlagos külsejű férfiú egy trópusi vitorlázás során viharba kerül, és partra vetődik egy csodálatos szigeten. Rövidesen kiderül, hogy a sziget nem néptelen: feltűnik egy gyönyörű és hiányosan öltözött hölgy. (Az indonéz Laura Gemser alakítja, aki mellesleg a konkurens Emanuelle-széria, a BLACK EMANUELLE hősnője lett, miután kis szerepet játszott a hivatalos EMANUELLE-sorozat második részében.) A szépség egyáltalán nem kéreti magát, és az alkalmi pár kellemes órákat tölt a trópusi környezetben. Benoit rövidesen felfedezi, hogy a hölgy nem egyedül tengeti napjait a szigeten, hanem két másik, hasonlóan készséges szépség társaságában. Hősünk élvezi, hogy ő az egyetlen kakas a tyúkok között, esze ágában sincs már a hazatéréssel foglalkozni. A hölgyek viselkedése azonban egyszer csak megváltozik, és Benoit döbbenten fedezi fel, hogy nem ő az első, aki a szépségek vendégszeretetét élvezte a szigeten, és soha többé nem távozott el onnan...
Jaeckin epizódja kétségtelenül hangulatos indítás, igényesen elkészített darab, de akárcsak az EMANUELLE (a zeneszerző mellesleg ismét Pierre Bachelet), ez is inkább csak sejteti a téma mélyebb rétegeit, és megelégszik a felszín tetszetős ábrázolásával. A csattanós befejezés sajnos kifejezetten sablonos lett, bár nem mondom, hogy teljesen hatástalan.

A középső epizód a leghosszabb, Terayama szülőhazájában, Japánban önálló filmként is vetítették. (Pedig azért annyira nem hosszú.) Múlt, jelen és jövő emlék- és fantáziaképei keverednek a különös hangulatú történetben, amelynek főszereplője, Akira annak a gyerekdalnak a szövegét szeretné felidézni, amelyet gyerekkorában édesanyjától hallott. Terayama képi világában – miként Borowczyknál – kiemelt szerep jut egy-egy tárgynak, legyen az az édesanya kimonója, egy színes labda vagy éppen egy hajfonat. Érdekes a mű színdramaturgiája is. Azt is mondhatnám, Terayama epizódja azt a folyamatot próbálja vizuális eszközökkel érzékeltetni, amelynek során a kamaszfiú férfivá érik, átlép a felnőtt világba anélkül, hogy a gyerekvilágot teljesen maga mögött hagyná, és a nőiség fogalmához immár nem csak az anyaság fogalmát kapcsolja. Különös film, „keletiesen rejtélyes” alkotás, szerintem az összeállítás legerősebb darabja.

Borowczyk epizódja Maupassant egyik írása nyomán készült, akárcsak a rendező egyik legjelentősebb korai rövidfilmje, a ROSALIE. A film főszereplője egy magányos, jómódú férfi, aki egyik este ellátogat egy színházba. Hogy ne egyedül térjen nyugovóra, felszed egy prostituáltat, de nem a szokásos félórácskára fizeti meg, hanem egész éjszakára. Az együttlétet követően azonban különféle neszek arról árulkodnak, hogy nem kettesben vannak a nő lakásában. Ez a rövidfilm pontosan azt nyújtja, amit Borowczyk erotikus filmjeiben megszokott a néző, éppen ezért most sem éri csalódás. Igaz, a felfedezés, az újszerűség izgalma is elmarad. Ez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen a szkeccsfilmek mindig is csak afféle „ujjgyakorlatok” voltak a rendezők számára, előkészület egy-egy nagyobb lélegzetű műhöz. A MAGÁNGYŰJTEMÉNYEK sem több ennél, de 3 évtizeddel a bemutatása után ma már igazi kuriózumnak számít, tudósításnak egy olyan korból, amikor nemcsak igény, hanem tehetség is volt az erotika témájának színvonalas filmes feldolgozására.

Lehet.

hát, ha a CALIGULA tetszett, akkor lehet hogy ez is fog? :))

Semmit nem érdemes látatlanban megvenni, főleg ha mód van arra, hogy az ember előzetesen megnézze. Persze aki szeret bizonyos rendezőket, színészeket, műfajokat, az mindig kockáztat – olykor szerencséje lesz, máskor csalódik. A SALON KITTY Brass elegyes színvonalú életművében szerintem a jobb darabok közé tartozik, de aki eleve nem kedveli ezt a témát és a direktor stílusát, annak ezzel a filmmel sem érdemes kísérleteznie.

érdemes ezt a SALON KITTY-t megvenni látatlangban?

Az olasz trash műfajában nem csak Joe D Amato serénykedett jobb ügyhöz méltó buzgalommal, hanem például Bruno Mattei is. (Közös projektjeik is voltak.) Ő volt az egyik rendezője a lentebb említett CALIGULA ÉS MESSALINA című filmnek, de a „szex és erőszak az ókori Rómában” témáját variálta a NÉRÓ ÉS POPPEA (1982)  című munkájában is. Kevésbé köztudott érdekesség, hogy Mattei hamarabb csinált „folytatás”-t a TERMINÁTOR-hoz, mint maga James Cameron, bár természetesen filmecskéjének a címen kívül nem sok köze volt sem az eredetihez, sem a hivatalos folytatáshoz. Mellesleg honfitársát, Tinto Brasst már a CALIGULA ÉS MESSALINA előtt is koppintotta. Egyik korai filmje, a CASA PRIVATA PER LE SS (1977) ugyanis nem más, mint Brass egy évvel korábbi SALON KITTY-jének „újragondolása”. Nem kerülgetem a forró kását: Mattei munkája fércmű a javából – rossz színészek, rossz rendezés, agyonhasznált dramaturgiai és operatőri klisék. Semmi baj nem lenne azzal, ha csak egy szimpla szexfilmről lenne szó, amely a náci időkben játszódik. Az erotikus film műfaja manapság legalább annyira lenézett, mint egykoron a horror volt, pedig jó szexfilmet csinálni nem könnyű feladat: aki erre adja a fejét, annak a látszat ellenére sincs könnyű dolga. Matteivel az a baj, hogy nem érte be annyival, hogy szexfilmet készít, hanem szemmel láthatóan azt akarta volna bizonygatni, hogy márpedig itt művészetről van szó. Ennek jegyében például az idegesítően tehetségtelen főszereplő – a SALON KITTY sztárja, Helmut Berger gyenge paródiájának sem elég jó – időnként orgonán játszik, hogy „szimbolikusan” is érezzük a kirívó ellentétet: a velejéig gonosz ember a művészet (= a szépség) nagy rajongója. Már csak egy macska kellett volna a kezébe, hogy simogassa, és máris kipipálhattuk volna a rossz emberek mozgóképes ábrázolásának másik kliséjét is. Amikor az események „drámai”-ra fordulnak, akkor ennek szimbólumaként odakint tombol a vihar; a bordélyt látogató nácik természetesen egytől egyig a szado-mazo szex hívei etc. etc. Nem állítom, hogy ezt a filmet nem lehet végignézni, hiszen én is megtettem, de akit a téma igényesebb tálalásban érdekel, az tényleg inkább a SALON KITTY-t válassza: ha teheti, a Director s Cut változatot.

Nem nagyon ismerem Jason Statham munkásságát, mindenesetre nekem kifejezetten tetszett a FELPÖRÖGVE című filmje: nem szól semmiről, de azt viszont számomra szórakoztatóan tette. Valami hasonlóra számítottam, amikor A SZÁLLÍTÓ 3 című filmjét kezdtem el nézni. Nem láttam ugyan az első két részt, cimborám azonban azzal oszlatta el az aggályaimat, hogy nem összefüggő sztorikról van szó. Nos, eleinte láttam esélyt arra, hogy előzetes várakozásaim teljesülnek majd, de ezek az illúziók akkor kezdtek szélsebesen szétfoszlani, amikor egyre inkább előtérbe került a Natalya Rudakova által játszott figura. Hölgyek külsejéről vagy jót vagy semmit: Natalya esetében az utóbbit választanám. De egyébként is úgy gondolom, nem a külső a legnagyobb probléma, hanem inkább az, hogy a figurát egyszerűen nem igazán jól találták ki. Érződik az erőlködés, hogy mindenáron valami modern és dögös csajt szerettek volna, de nem egy Pamela Anderson-féle szőke szilikoncicát, hanem a kordivatnak megfelelően valamilyen „alternatív”, „uniszex” hölgyeményt. A hősnő jeleneteinek többsége kifejezetten kínos, különös tekintettel arra az epizódra, amikor mindenáron vetkőzésre és kamatyolásra próbálja rábírni a főhőst. Ha a külsőről udvariasságból nem is, de a színészi kvalitásokról már lehetne beszélni – ha lennének. Natalya magyar szinkronhangja ráadásul még rádob egy lapáttal a csalódásra: nem cifrázom, ez a film a szememben javarészt éppen a női főszereplő miatt bukott meg. Honfiúi keblemet persze eleinte dagasztotta, hogy Budapest annyiszor szóba kerül, vártam is, hogy mikor jutnak el végre a szereplők mihozzánk, de amikor türelmetlenségemben rákérdeztem erre, barátom felvilágosított, hogy hőseink időközben már el is hagyták szép fővárosunkat. Gondolom, nagyjából ennyire lehet komolyan venni és hitelesnek tekinteni a tőlünk keletebbre játszódó részeket is.

Tinto Brass CALIGULA (1979) című híres-hírhedt alkotásának világsikere nyomán az utánzásra mindig kész olasz filmesek ráálltak a témára, és összehoztak (összecsaptak?) még néhány hasonló témájú filmecskét. Bruno Corbucci MESSALINA, MESSALINA! (1977) című produkciójának érdekessége, hogy lényegében egy időben készült Tinto Brass filmjével, méghozzá ugyanazon díszletek és jelmezek felhasználásával. Sőt, Corbucci még a statisztéria egy részét is alkalmazta, így például kölcsönvette a két Penthouse-cicát is, Anneka Di Lorenzót és Lori Wagnert, akik a CALIGULA hírhedt leszbikus jelenetét produkálták. (Nem Tinto Brass, hanem a producer Bob Guccione irányította őket, de ez egy másik történet.) Mondani sem kell, hogy Messalina és Agrippina ebben a filmben sem Titus Livius történeti munkáinak vagy Ovidius költészetének tanulmányozásával múlatják az időt, hanem mozgalmas szexuális életükbe engednek bepillantást, így természetesen a mű fókuszába az a női testrész kerül, amely egyikük nevében is szerepel. Érdemes megemlíteni, hogy a Brass filmje körül kialakult pereskedések miatt Corbucci műve jóval hamarabb a mozikba került – a cenzúra által megkívánt rövidítések után.  

Az olasz trash produkciók első számú iparosa, Joe D Amato számos alkalommal dolgozott híres filmek (CANTERBURY MESÉK, EMANUELLE, EGY KOLOSTOR BELSEJÉBEN, CONAN, A BARBÁR stb.) ihletésére, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy 1982-ben ő is előállt a maga Caligula-filmjével. Lényegesen szűkebb költségvetésből dolgozott, mint Tinto Brass, tehát nem futotta sem pazar díszletekre és jelmezekre, sem világhírű főszereplőkre. A történelmi hűség D Amatót sem érdekelte különösebben, kizárólag a szex és erőszak terén próbálta állni a versenyt Brass produkciójával. Tekintve, hogy szinte egész életműve e két motívum variálására épül, tulajdonképpen elismerésre méltó, hogy erre a filmre is futotta a fantáziájából. Nála is vannak hardcore jelenetek, ráadásul az egyik képsorban például egy nem igazán dekoratív hölgy szorgoskodik egy csődör hímtagja körül, egy másikban egy férfi szereplőt karóba húznak stb. stb. Gyakorlatilag minden a néző szeme elé kerül, ami akkoriban átcsúszhatott a cenzúrán, és utólag megállapíthatjuk, hogy a cenzorok igazán elnézőek voltak. Persze épeszű néző nyilván eleve nem számít arra, hogy történelmi ismeretei D Amato által fognak elmélyülni. A CALIGOLA – LA STORIA MAI RACCONTATA tehát nem tesz egyebet, mint tovább erősíti „az ókori Róma = erkölcsi fertő” szlogennel összefoglalható sematikus gondolkodást. A film angol címe (THE UNTOLD STORY) magyarul: Az el nem mondott történet. Ki tudja, talán jobb lett volna, ha tényleg nem mondják el. (Mellesleg ez az egyetlen Caligula-film, amely hivatalosan eljutott Magyarországra: a MOKÉP videokazettán adta ki az 1990-es évek elején, erősen vágott változatban.)

Olasz–francia összefogással valósult meg a CALIGULA ÉS MESSALINA (1981) című film, ám aki azt gondolná, hogy a koprodukció magasabb költségvetéssel és ennek vonzataként magasabb színvonallal járt együtt, az nagyon téved. Neve nincs szereplők, jelzésszerű díszletek és jelmezek, szex és erőszak ebben a műben is. Utóbbi kettő terén a rendezők (többen voltak!) visszafogottabbak voltak, mint D Amato vagy Brass. Ebben a filmben például nincsenek hardcore jelenetek. Azaz helyesbítek: emberek közötti hardcore jelenetek nincsenek, nyilván az állatokkal még olcsóbban megúszta a stáb. A jelmezekkel sem vesződtek túl sokat: a hitelesség kérdését letudták a tógákkal és a diadémokkal, hiszen az előbbiektől úgyis igen gyorsan megválnak a szereplők. Ami a díszleteket illeti: nos, végig az volt az érzésem, hogy e művet nemcsak hogy műteremben forgatták (ez még nem lenne baj), de mintha még ott is csak egy félreeső sarkot rendeztek volna be a stáb számára. Szemmel láthatóan ugyanaz volt a helyszíne például az orgiajeleneteknek és Messalina fürdőjeleneteinek, noha a „cselekmény” szerint ezek máshol játszódnának. A „tömegjelenetek” esetében sem nehéz észrevenni, hogy valójában milyen kis teret fog be az operatőr kamerája, mennyire kisstílű és pitiáner ez a Róma. Amikor valóban tömegjeleneteket látunk egy-két alkalommal, azok annyira kilógnak a minimálmiliőből, hogy én arra gyanakodtam, talán más filmekből emelték át őket, hiszen ezekben a képsorokban jelen mű egyetlen szereplője sem látható. Történelmi hűségről ne is beszéljünk, ez már fölösleges kekeckedés lenne, főleg azok után, hogy egyes szereplők csupasz testén felfedezhetjük a fürdőruha nyomait, de ami azt illeti, Caligula korában a szolárium sem volt még igazán elterjedt, még a magasabb körökben sem. E filmnek tehát csak annyi köze van a történelemhez, hogy fontosabb szereplői valóban élt történelmi alakok nevét viselik. Persze nem akarok igazságtalan lenni: ha kellően alacsonyra szállítjuk az igényeinket, ez a produkció végignézhető, hiszen Ed Wood óta tudjuk, hogy az ócska filmeknek is megvan a maguk sajátosan esetlen bája.