Filmes eszmefuttatások

Ti mely Bergman filmeket ajánlanátok a Klub P. által kiadottak közül?

Ti mely Bergman filmeket ajánlanátok a Klub P. által kiadottak közül?

köszi :)

Nekem tetszett(már ha ez jelent valamit).

jó film: Orson Welles: Bizalmas jelentés/Mr. Arkadin ?

Megjelent a FilmKaptár Magazin 4. száma!

Benne: Angyalok és démonok; Péntek 13.; Piszkos Harry filmek; Pokolba taszítva; Robert Rodriguez; Stephen King könyvsorozat; ...

Az egész újság letölthető a FilmKaptár weblapról: www.filmkaptar.atw.hu
A véleményeket várjuk a FilmKaptár fórumon: http://sgforum.hu/forum.php3?azonosito=filmkaptar

Én sem véletlenül hajtom a filmjeit, lassan már a teljes életműve meglesz. Igazi művészetpártoló vagyok. :))

Top, éreztem, hogy művészetet látok a javából. :)

„4 éves korában nem kisebb személyiséget botránkoztatott meg, mint magát az angol anyakirálynőt.”

Nem 4, hanem 14. Az 1 lemaradt, de lassan kezdem megszokni, hogy képtelen vagyok elsőre hibátlanul elküldeni egy szöveget. :)

Kozmikus szimbólumok, lásd fekete lyukak. :)

A Tinto Brass filmekben a lyukak miknek a titkos szimbólumai? :)

Yukio Mishima, világhírű japán író 1970-ben rituális szeppukut követett el. Nálunk 2007-ben VÉRES NAPLEMENTE címmel adták ki azt az 1963-ban írt regényét, amelyből 1976-ban Lewis John Carlino forgatott filmet THE SAILOR WHO FELL FROM GRACE WITH THE SEA címmel. A cselekményt a rendező Japánból egy kis angliai kikötővárosba helyezte át. Itt él a hervadásnak indult, de még vonzó özvegyasszony, Miss Osborne és tizenéves fia, Jonathan. Mindkettőjük életében fontos, de egymás előtt titokban tartott szerepet tölt be a szexuális vágy: az asszonyt a kielégületlenség tüze emészti, a fiú a férfivá válás küszöbén áll. Kapcsolatuk éppoly hullámzó, mint a tenger, amelynek közelében élnek. Egy napon a városka kikötőjében horgonyt vet egy hajó, amelynek kapitánya, a férfias Jim megjelenése felkavarja a csonka család életét. Az anya és a tengerész egymásba szeretnek. Kapcsolatuk intim pillanatait Jonathan egy véletlenül felfedezett lyukon keresztül lesi meg, amely szobája szekrényén keresztül anyja szobájába nyújt bepillantást. A kamaszfiú eleinte csodálattal tekint Jimre, aki olyasfajta szabad, öntörvényű életét él, amilyet Jonathan egy igazi férfi számára elképzel. Ám amikor a tengerész bejelenti, hogy a szárazföldön kíván élni a továbbiakban, és feleségül kéri Miss Osborne-t, a fiú rajongása ellenszenvvé változik, és az osztálytársaival létrehozott titkos szövetség bosszút forral Jim ellen.

Noha az alaptéma valósággal tálcán kínálja egy botrányfilm lehetőségét, az ezzel a filmmel debütáló Lewis John Carlino nem élt a kínálkozó alkalommal. Pedig épp azokban az években készült a filmtörténet jó néhány hírhedt botrányfilmje, Carlino tehát nem lógott volna ki a sorból. Ha azonban mindenáron filmes előképeket keresünk, az UTOLSÓ TANGÓ PÁRIZSBAN vagy AZ ÉRZÉKEK BIRODALMA helyett inkább A LEGYEK URA vagy A KÖZVETÍTŐ rokonítható Carlino munkájával. Már-már poétikus hangulat jellemzi a filmet, amelynek szövetéből élesen különül el egy-egy disszonáns mozzanat, amelyek mintegy előrevetítik a hátborzongató végkifejletet. Carlino a lélek rezdüléseire koncentrál, de tartózkodik attól, hogy túlpszichologizálja a filmet. Érzékelteti a fontosabb erővonalakat az Ödipusz-komplexustól a latens homoszexualitásig, de a nézőre bízza, hogy ezek mentén értelmezze a látottakat. Teljesen nyilvánvaló, hogy a tengernek vagy akár magának a tengerésznek is van szimbolikus jelentéstartalma, miként a falba vájt lyuk sem csupán a perverz kíváncsiság kielégítését szolgálja, hanem mintegy átjárót képez a gyermeki és a felnőtt világ között. A rendező elképzeléseit hűségesen szolgálta a stáb, mindenekelőtt Douglas Slocombe operatőr és a színészek, köztük a Jonathant alakító Jonathan Kahn, akit játékáért Golden Globe-ra is jelöltek, ennek ellenére nem lett belőle színész. Az énekesként is méltán világhírű Kris Kristofferson kitűnő választás volt: nem játssza a szerepet, hanem ő maga Jim. Méltó partnere a női főszereplő, Sarah Miles aki az érzelmek széles skáláján játszik, anélkül, hogy harsány és mesterkélt lenne.

Róla külön érdemes szólni néhány szót, hiszen bár az angol színjátszás egyik „nagyasszonya”, nálunk még sincs annyira a köztudatban, mint például a nagyjából vele együtt indult Vanessa Redgrave. Azt is mondhatnám, Sarah a „női Oliver Reed”, aki főleg pályája első két évtizedében szerette meghökkenteni a közönséget. Arról – tudomásom szerint – nem szól a média, hogy vajon ugyanolyan buzgón mogyorózta-e meg a férfi kollégákat, amilyen lelkesen csöcsörészte Oliver a női partnereit, de azért egy kis meghökkentésért Sarah-nak sem kellett a szomszédba mennie. 4 éves korában nem kisebb személyiséget botránkoztatott meg, mint magát az angol anyakirálynőt. Őfelsége ugyanis meglátogatta azt az előkelő iskolát, ahol Sarah is tanult, és éppen tőle kérdezte meg, hogy szeret-e odajárni. A kamaszlány az etikett összes külsőségét megtartva kijelentette: „Nem, asszonyom. Ki nem állhatom.” Mondani sem kell, hogy ezek után hamar megváltak tőle. Miles később is értett ahhoz, hogyan hívja fel magára a figyelmet. Mozgalmas szexuális életet élt, amelyről egy ízben így vallott: „Soha nem voltam kurva, de inkább lennék az, minthogy egy gyárban dolgozzam.” Természetesen filmjeiben is gyakran vetkőzött, bár őszintén szólva szerintem nem igazán szép nő. Viszont tagadhatatlanul van kisugárzása, és kifejezetten tehetséges, tehát valószínűleg polgárpukkasztás nélkül is érvényesült volna. Különcségei közül érdemes megjegyezni, hogy saját bevallása szerint elkötelezett híve a vizeletterápiának, ráadásul a vizeletet – hogy is mondjam csak az érzékenyebb lelkűek kedvéért? – nem csak külsőleg alkalmazza, mint például Medveczky Ilona. Kétszer is férjhez ment a nálánál jóval idősebb drámaíróhoz, Robert Bolthoz, de természetesen ezen kívül is voltak viharos kapcsolatai. 2004-ben forgatott utoljára. Ki tudja, talán „celeb” megnyilvánulásainak is szerepe volt abban, hogy bár egyszer jelölték Oscarra, négyszer pedig BAFTA-díjra, egyik rangos szakmai elismerést sem kapta meg. Carlino filmjében egyébként a maga idejében merésznek számító szexjelenetei vannak Kris Kristoffersonnal, amelyekről annak idején a Playboy is fotósorozatot közölt. A rendkívül kifejező fényképeknek köszönhetően állítólag megrendült Kristofferson és akkori felesége, Rita Coolidge énekesnő házassága (1980-ban váltak el), főleg, miután Kris bejelentette, hogy részeg volt a fotózás idején, igazából nem is emlékszik arra, hogy mi történt ott. (Később egyébként a Playgirl számára is pózolt egy másik filmje népszerűsítése érdekében.)

A múlt heti NEROSUBIANCO (1969) után tegnap AZ ÜVÖLTÉS (L urlo, 1970) című filmet láttam Tinto Brass korai munkái közül. Mint a rendező oly sok filmje, ez is felbőszítette az olasz cenzorokat, akik csak két évvel a forgatás befejezése után engedélyezték a forgalmazást. A két film rokon alkotás, és nyilvánvaló a kapcsolatuk a 10 évvel későbbi ACTION!-nel (1980). Fiatalosan szertelen, sokfelé ágazó, sok mindenbe belekapó produkciókról van szó, amelyek tele vannak érdekes képi ötletekkel (operatőr: Silvano Ippoliti), polgárpukkasztó megoldásokkal, de főleg AZ ÜVÖLTÉS esetében a magamfajta hétköznapi nézőnek olykor nem egészen világos, mit is akar mondani a rendező. Az is meglehet, hogy semmit, csupán a társadalom egészére vonatkoztatható nyomasztó hangulatot, egy rossz közérzetet próbál közvetíteni a maga eszközeivel. Itt-ott feldereng a néző előtt Godard két évvel korábbi filmje, a WEEKEND (1968) apokaliptikus világa, máskor egyes túlstilizált, túlbonyolított Jancsó-filmek emléke idéződik fel. Persze felismerhető Brass saját stílusa is, így például bizonyos beállítások a SALON KITTY, sőt a CALIGULA egyes képi megoldásait előlegezik meg. Részerényei ellenére AZ ÜVÖLTÉS olykor mesterkéltnek és művészkedőnek tűnik, és ezt az érzést a színészek tekintetében főleg Gigi Proietti játéka erősíti. A női főszereplő, a színészfamíliából származó Tina Aumont viszont kétségtelenül érdekes és izgalmas teremtés, tulajdonképpen az első, igazán tipikus Brass-hősnő. (A Mester később a SALON KITTY-ben is foglalkoztatta.)

Ő volt például a magát félnótásnak álcázó Claudius ... a híres-hírhedt CALIGULA-ban

Na, a mondat másik fele előbb kimaradt. :))

és ha igen, írna róla valamit?

valaki ismeri a MAFIOSO című olasz filmet?

Örök kedvenceim toplistáján előkelő helyet foglal el Richard Lester muskétás-trilógiájának első két része. (Az 1989-ben bemutatott harmadik rész már jóval haloványabb lett, de még mindig kenterbe veri az olyan Dumas-adaptációkat, mint Stephen Herek A HÁROM TESTŐR-je, Randall Wallace A VASÁLARCOS-a vagy Peter Hyams A MUSKÉTÁS-a.) Felfokozott érdeklődéssel ültem le megtekinteni a ROBIN ÉS MARIAN című 1976-os filmjét, amely a muskétás produkciókhoz hasonló élményt ígért: az alaptéma ismét egy mitikussá emelkedett kalandhistória, a szereposztás újfent grandiózus (Sean Connery, Audrey Hepburn, Richard Harris, Nicol Williamson, Ian Holm, Robert Shaw, Denholm Elliott), a kosztümök ragyogóak, a helyszínek csodálatosak. Ám a sziporkázó, fordulatos és magával ragadó muskétás-filmekkel ellentétben a ROBIN ÉS MARIAN tempója lassú, komótos, azt is mondhatnám, hogy itt-ott kifejezetten unalmas. Olcsó mentség lenne arra hivatkozni, hogy Lester nem a híres sztorit dolgozta fel, hanem a mítosz mögé pillant, és a megöregedett szereplőket mutatja be. Öreg ember azonban nem vén ember, nem szükségszerű tehát, hogy a néző ásítozással figyeljen egy olyan produkciót, amelynek korosabbak a szereplői. Nem szívesen mondom ki, de jómagam inkább szakmai hiányosságokra tudom visszavezetni a mű gyenge hatásfokát. Anélkül, hogy neki akarnám tulajdonítani a muskétás-filmek minden érdemét, muszáj megemlítenem, hogy George MacDonald Fraser személyében kiváló forgatókönyvíró állt Lester rendelkezésére a Dumas-adaptációknál, s hogy Fraser stílusa mennyire hatott a rendezőre, annak másik közös filmjük, a hasonlóan pergő és szellemes KIRÁLYI JÁTSZMA (1975) is kitűnő bizonyítéka. Elkelt volna egy Fraserhez hasonló szellemiségű forgatókönyvíró a ROBIN ÉS MARIAN-hoz is, pedig azért annak írója sem akárki: James Goldman Oscar-díjat kapott AZ OROSZLÁN TÉLEN (1968) forgatókönyvéért, amelyet egyébként saját drámájából írt. Kuriózumként érdemes megemlíteni, hogy Sean Connery 15 évvel később a ROBIN HOOD, A TOLVAJOK FEJEDELME (1991) című filmben Oroszlánszívű Richárdként bukkan fel, fia, Jason Connery pedig 10 évvel Lester alkotása után egy tévésorozatban játszotta Robin Hood szerepét.

Régóta szeretnék már látni egy jó kis „mai” krimit, de nem olyan amerikai típusút, ahol rendre az derül ki, hogy mindenféle állami cégek vagy éppen privát konszernek elvetemült hatalmasságai állnak az elkövetett gyilkosságok mögött esetenként „magasabb” érdekből, hanem olyat, ahol a tettes akár a szomszéd is lehetne. Ez a vágyam most az olasz Massimo Dallamano COSA AVETE FATTO A SOLANGE? (1972) című filmje által teljesült, amelyhez egy Xpresszes kolléga jóvoltából jutottam. (A közelmúltban láttam Dallamano ezt megelőző filmjét, a DORIAN GRAY ARCKÉPÉ-t, amely Oscar Wilde művének modernizálása a kitűnő Helmut Berger főszereplésével, de erről majd más alkalommal.) A történet kiindulópontja egy fiatal iskoláslány kéjgyilkosságnak tűnő erőszakos halála. Krimiről lévén szó, természetesen az első gyilkosságot továbbiak követik, mígnem megtudjuk, hogy az ügy szálai a nem is túl távoli múltba nyúlnak vissza. Dallamano nagy érdeme, hogy a bűnügyi izgalmakra helyezi a hangsúlyt, tartózkodik a véres és perverz részletek túlzott ecsetelésétől és ábrázolásától, ahogyan például szerintem Dario Argento vagy éppen e film egyébiránt kitűnő operatőre (Aristide Massaccesi alias Joe d Amato) tenné saját filmjeiben, és mellőzi a misztikus „lila” magyarázatokat is. Virág elvtárs szavait kölcsönözve, Dallamanónál is az a gyanús, aki nem gyanús, mindazonáltal ebben a filmben mindenki gyanús. Amikor például a kamera először végigpásztáz az iskola tanárainak arcán, az volt az első benyomásom, hogy életemben nem láttam még ennyi latens kéjgyilkost egy rakáson, beleértve a főhős eleinte kifejezetten antipatikus feleségét is. A főszerepben öröm volt újra látni Fabio Testit, aki a múlt heti filmélmény, a REVOLVER egyik főszereplője volt. Az első áldozat édesapjának villanásnyi szerepét a piknikus alkatú Giancarlo Badessi alakította, aki Tinto Brass három filmjében kisebb szerepeket játszott. Ő volt például a magát félnótásnak álcázó Claudius, és szerény véleményem szerint legalább akkora telitalálatnak bizonyult, mint a világhírű főszereplők. A SALON KITTY-ben (1976) és az ACTION!-ben (1980) csak pár percig játszott, de azokban is megjegyezhető. Talán éppen azért, mert – miként Dallamanónál is – nem akarja túljátszani a szerepét, nem akar a mellékszerepből mindenáron főszerepet csinálni – ahogy például egyes magyar kollégái teszik, amikor nem övék a főszerep –, és ezzel felrúgni a mű egészének egyensúlyát.
A COSA AVETE FATTO A SOLANGE? jó film, jó alapanyagból (Edgar Wallace egyik regényéből): akár ironikusnak is mondhatnám, hogy egy tipikusan olasz műfaj, a giallo eme képviselőjének cselekménye Londonban játszódik.

Nem, sőt, most készültem írni neked. Vagy én nem kaptam meg a legutóbbi levelemet, vagy te az én utolsó válaszomat - a lényeg, h természetesen érdekel!
Ami miatt pedig írtam volna, az az, h úgy néz ki tudok adni egy TC eredetit (angol, stb. felirattal).

Nem is lehet. :-(((

Az erőszak rettenetes dolog, még inkább az, amikor értelmetlen, ráadásul még hihetetlen kegyetlenséggel párosul, mint ebben az esetben. Lemészárolni egy előrehaladottan állapotos nőt, aki nem is annyira a saját, mint a még meg sem született gyermeke életéért könyörög: ez valami olyasfajta embertelenség az én szememben, amelyre nem tudok (és nem is akarok) mentséget találni.

OFF:

Több hete írtam Neked a DÍSZKÍSÉRET-tel kapcsolatban, de nem válaszoltál. Úgy értelmeztem, hogy mégsem érdekel a dolog, ezért el is feledkeztem róla. Jól gondolom vagy sem?

Ez nagyon durva!!! Aki ezt botlásnak fogja fel, az szintén büntetést érdemelne. A gyilkosság semmiképp nem megbocsátható, és senkinek nincs joga elvenni egy másik ember életét!!! Annyira sajnálom szegényeket!!! Csak Sharon Tate-et ismertem közülük, de nagyon szimpatikus, kedves, tehetséges és gyönyörű nő volt. Szörnyűség, ami történt vele.

Durva. Én ezt egyébként a mai napig nem hiszem el, hogy ilyen van.
Egyszerűen nem megy bele a fejembe.

(Kösz, amúgy.)

Mint korábban céloztam rá, nem bulvárérdeklődésből érdemes egy pillantást vetni a képekre, hanem azért, hogy eldöntsük, vajon tényleg áldozatok-e a bűnösök is, valóban csak „fiatalkori botlás”-ról van-e szó, miként már a bűntény idején és azóta is igen sokan gondolják. Remélem, az én álláspontom egyértelmű.

STEVEN PARENT

http://www.members.tripod.com/~VanessaWest/parentbody.jpg

WOYTEK FRYKOWSKI

http://www.members.tripod.com/~VanessaWest/voytek.jpg

ABIGAIL FOLGER

http://www.members.tripod.com/~VanessaWest/folgerlawn.jpg

SHARON TATE ÉS JAY SEBRING

http://www.members.tripod.com/~VanessaWest/sharonsebring.jpg

A halottszemle fotóit viszont még most sem láthatjuk. Ha már írod, hogy érdemes őket megnézni, egy linket dobsz hozzájuk? (Legalább akkor nem látja, aki nem kíváncsi rá.)

Amúgy nagyon érdekes írás, jöhetne még ilyen (akár archív is)!