Filmes eszmefuttatások

Filmkarrier

Az ördög szeme
Sam Peckinpah 1964-ben kezdte forgatni Steve McQueen főszereplésével A Cincinnati kölyök című filmjét, melynek női főszerepére Tate-tel is készítettek próbafelvételt. Ennek alapján Ransohoff és Peckinpah egyetértek abban, hogy Sharon még túl bizonytalan és tapasztalatlan egy ekkora szerepre, ezért Tuesday Weldet szerződtették a filmhez. (A filmet végül Norman Jewison rendezte meg. Ransohoff lecserélte Peckinpah-t. Az IMDB szerint a rendezőváltás indoka pont az a felvétel volt, amelyet Sharonnal forgattak. Ez állítólag egy meztelen jelenet volt, amelyet Peckinpah eredetileg csak az európai változatba akart betenni, de aztán az amerikaiban is használni akarta.) Tate továbbra is csak kisebb feladatokat kapott a televízióban. Sikertelenül pályázott Liesl szerepére is A muzsika hangjai (1965) című filmben. Ransohoff persze tudta, hogy védence sosem fog elég tapasztalatra szert tenni, ha nem juttatja lehetőségekhez a filmvásznon is, ezért Az ördög szeme (1966) című produkciójában már nagyobb feladatot bízott rá David Niven, Deborah Kerr, Donald Pleasence és David Hemmings partnereként. Sharon és Jay Sebring Londonba utaztak a forgatásra. Ransohoff Tate népszerűsítésére a játékfilmmel párhuzamosan egy dokumentumfilmet is készíttetett All Eyes on Sharon Tate címmel, melyet Az ördög szemével párhuzamosan kívánt megjelentetni. J. Lee Thompson, Az ördög szeme rendezője azt nyilatkozta, hogy eleinte komoly kételyei voltak arra vonatkozóan, hogy a színésznő meg tud-e birkózni a szereppel, de később úgy gondolta, hogy Tate rendkívül izgalmas személyiség.

A filmben Sharon egy Odile nevű boszorkányt játszott, aki egy földbirtokos (Niven) és felesége (Kerr) fölé is kiterjeszti titokzatos hatalmát. Noha nem volt túl sok szövege, mindkét jeles partnere elismerően nyilatkozott róla: David Niven egyenesen „nagy felfedezés”-nek nevezte, Deborah Kerr szerint pedig kellő szerencsével nagy karriert tudna befutni. Tate az interjúiban szerencsésnek mondta magát, hogy első jelentős filmjében ilyen nagyszerű és segítőkész partnerei voltak. Mint mondta, már abból nagyon sokat tanult, ahogy Kerr játékát figyelte forgatás közben. Mivel a film bizonyos jeleneteit Franciaországban vették fel, Sebring visszatért az Egyesült Államokba, hogy üzleti ügyeivel foglalkozzon. Sharon Londonban maradt, ahol belevetette magát az éjszakai életbe. Az éjszakai mulatóhelyek egyikében találkozott Roman Polanskival, ám egyáltalán nem voltak elragadtatva egymástól.

Veronában Sharonból afféle helyi híresség vált, miután egy fürdőruhás fotója megjelent a Stars and Stripes című katonai folyóirat címlapján. A helyi amerikai iskolában sikerült összebarátkoznia az osztálytársaival, akik lényegében ugyanabban a helyzetben voltak, mint ő: távol éltek az otthonuktól katona édesapjuk miatt. Új barátaival együtt a filmezés iránt kezdett érdeklődni. Statisztának jelentkeztek az Adventures of a Young Man című filmhez, amely Paul Newman, Susan Strasberg és Richard Beymer főszereplésével készült. Beymer felfigyelt a fiatal szépségre a statiszták között, és randevúra hívta. Azt mondta Sharonnak, hogy érdemes lenne komolyan foglalkoznia a színészettel, mert szép karriert futhatna be. Még ugyanabban az évben, 1961-ben Tate a népszerű énekessel, Pat Boone-nal (Speedy Gonzales) lépett fel egy televíziós műsorban, melyet Velencében rögzítettek. Ezenkívül újabb statisztaszerepet vállalt, ezúttal Richard Fleischer Barabás (1961) című szuperprodukciójában, melyben Anthony Quinn és Silvana Mangano játszották a főszerepeket. E parányi szereplésre egy másik ismert színész, Jack Palance figyelt fel. A férfi próbafelvételt szervezett Sharon számára Rómában, de a dolognak nem lett komoly folytatása. A lány – szülei nélkül – visszautazott az Egyesült Államokba. Arra hivatkozott, hogy félbeszakadt tanulmányait szeretné folytatni, ám valójában megpróbált filmes munkát találni magának. Édesanyja, Doris azonban olyannyira aggódott lánya biztonságáért, hogy idegösszeroppanást kapott, ezért Sharon visszatért Olaszországba.

1962-ben a Tate család hazautazott. Sharon első útja Los Angelesbe vezetett, ahol találkozott Richard Beymer ügynökével, Harold Gefskyvel. A férfi elvállalta Tate képviseletét, és igyekezett munkát találni új védencének. 1963-ban bemutatta Martin Ransohoffnak, a Filmways Inc. igazgatójának, aki hétéves szerződést kötött a fiatal szépséggel. Ransohoff eredetileg főszerepet szánt neki a Petticoat Junction című sorozatban, de aztán úgy döntött, Tate még túl tapasztalatlan ahhoz, hogy főszerepet játsszon, ezért kisebb szerepekben foglalkoztatta. Sharon olyan, akkoriban népszerű tévésorozatokban tűnt fel, mint a Mister Ed és a The Beverly Hillbillies. Ebben az időszakban találkozott Philippe Forquet francia színésszel, akivel viszonyt kezdett. A kapcsolat azonban viharosnak bizonyult, sok veszekedéssel. (Forquet 1967-ben Gilbert szerepét játszotta Révész György Egy szerelem három éjszakája című filmjében. Az IMDB-n közölt életrajz szerint rágalom, hogy Forquet verte volna Sharont.) Akkor lett vége, amikor egy heves összetűzést követően Sharon kórházba került a sérülései miatt. 1964-ben megismerkedett Jay Sebring extengerésszel, aki akkoriban Hollywood legdivatosabb fodrászának számított, ügyfelei a filmváros legnagyobb hírességei voltak. Forquet-val való zaklatott viszonya után Sharon számára valóságos gyógyírt jelentett Sebring kedvessége, ám a férfi házassági ajánlatát mégis visszautasította. Tate ugyanis úgy vélte, a házassággal fel kéne adnia színésznői ambícióit, melyek akkor még nagyon fontosak voltak számára.

Sharon Marie Tate (Texas, Dallas, 1943. január 24. – Kalifornia, Los Angeles, 1969. augusztus 9.) amerikai modell és színésznő. Az 1960-as évek legígéretesebb fiatal színésznői közé tartozott. 1968-ban feleségül ment Roman Polanski lengyel származású filmrendezőhöz. Ugyanezen esztendő végén teherbe esett. A következő évben még filmszerepet vállalt Olaszországban, majd visszatért az Egyesült Államokba, hogy hazájában szülje meg a gyermekét. Nyolc és fél hónapos terhes volt, amikor 4 másik személlyel együtt különösen brutális módon meggyilkolták az otthonában. A sors iróniája, hogy borzalmas halála által lett olyan világsztár, mint amilyen életében szeretett volna lenni. Édesanyja, Doris Tate és testvérei, Patti és Debra évtizedeken át mindent megtettek annak érdekében, hogy Sharon gyilkosai soha ne kerüljenek szabadlábra, és az áldozatok jogainak élharcosai lettek.



Élettörténete

Út a színészi pályára
Sharon már hathónapos korában szépségversenyt nyert („Miss Tiny Tot of Dallas Pageant”), szülei mégsem szánták szórakoztatóipari pályára. Édesapja, Paul Tate az Egyesült Államok hadseregének tisztje volt. Szolgálati ideje alatt többször áthelyezték, a család pedig mindig vele költözött az új állomáshelyre. 16 éves koráig Sharon 6 amerikai városban élt hosszabb-rövidebb ideig. Alameda városának középiskolájában a későbbi rocklegenda, Jim Morrison osztálytársa volt. A költözések miatt Sharonnak nem igazán volt ideje arra, hogy tartós barátságokat építsen ki. Emiatt szégyenlős és gátlásos lett, ám sokan azt hitték, csupán tartózkodó. Sharon gyönyörű kamaszlánnyá serdült, akinek szépséget többen elismerő szavakkal illették. Ez bátorságot adott neki ahhoz, hogy 1959-ben benevezzen egy szépségversenyre, amelyet meg is nyert. Ugyanakkor a tanulásról sem felejtkezett el, a pszichiátria iránt érdeklődött. Mindazonáltal 1960-ban részt szeretett volna venni a Miss Washington elnevezésű szépségversenyen is. Erre azonban nem került sor, mert Paul Tate-et Olaszországba helyezték át, a családja pedig vele ment.

Ma 40 éve, 1969. augusztus 8-áról 9-ére virradó éjjel gyilkolták meg Sharon Tate amerikai színésznőt, három jó barátját, illetve a bérelt Los Angeles-i villájuk gondnokához látogatóba érkezett tizenéves fiatalembert. Nem csupán a kerek évforduló miatt teszem most közzé azt az írásomat, amelyet hónapokkal korábban már publikáltam az on-line enciklopédia magyar weboldalán. Sokkal inkább azért, mert az elmúlt hónapokban az interneten szörfözgetve meglepődve tapasztaltam, hogy mennyi téves információ kering erről a tragédiáról, és milyen szomorú, hogy az elkövetőknek nagyobb kultuszuk van, mint az áldozatoknak. Sokan hiszik azt, hogy a felbujtó, Charles Manson valójában egy ártatlan bárányka, akinek „nem volt más alternatívája”, és akinek a tetteire a „nehéz gyermekkor” teljesen kielégítő és elfogadható magyarázat. Eredetileg nem akartam publikálni a halottszemle fotóit, de aztán mégis úgy döntöttem, hogy talán nem elég olvasni, mi történt, érdemes meg is nézni, még akkor is, ha a fotók feltehetően valamiféle indiszkréció folytán kerültek nyilvánosságra.



P. S.: Eredetileg a Halottaink című topikba szántam ezt a visszaemlékezést, ám Cseh Tamás sajnálatos halála miatt nem akartam megszakítani a rá való emlékezést ezzel a „retró” anyaggal. Gondoltam, hogy új topikot indítok a színésznőnek, de valamiért azt most nem tudok.

terminator 3 terminated: egy kíméletlen t3 elemezés

(ez most tőlem.)

richard donner: the omen

engedjétek meg, hogy megosszam veletek tony mcdouglas legújabb filmes eszmefuttatását: foglalkozása: riporter

Egy javítás: A FANTOM 2000-ben készült, nem 2002-ben.

Hát egy szinkronizált példány birtokában alkalmasint meg is ejteném a műelemzést... :)))

Szívesen vennék egy ilyen műelemzést a Csúfak, piszkosak és gonoszak-ról is. :)))

Folytatom a Franciaországból bő másfél hónapja hozott DVD-im ismertetését. Természetesen nem A MEGMENTŐ volt az egyetlen francia film, amit onnan hoztam. A TŰZ HÁBORÚJA (La guerre du feu, 1981) Jean-Jacques Annaud harmadik játékfilmje, francia–kanadai–amerikai koprodukció. Annaud első alkotása, a FEKETE-FEHÉR SZÍNESBEN 1977-ben elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. Ennek ellenére nem volt könnyű tető alá hoznia A TŰZ HÁBORÚJÁ-t, amely egyébként J. H. Rosny Sr. (írói álnév, valódi neve: Joseph Henri Honore Boex. Mellesleg a fivére is író volt.) 1911-es regényén (A tűz meghódítása) alapul. A 20th Century Fox kezdte finanszírozni a filmet, de aztán kiszállt a produkcióból, amely végül kanadai közreműködéssel valósult meg. A forgatókönyv Gérard Brach munkája, aki Annaud mellett Roman Polanski állandó munkatársa is volt. A filmben használt különleges „nyelv”-et azonban a „Mechanikus narancs” világhírű szerzője, Anthony Burgess alkotta meg. Desmond Morris zoológus feladata volt az ősemberek mozgásának kidolgozása. A színészek akkoriban teljesen ismeretlenek voltak: Ron Perlman például ebben a filmben debütált, s Annaud később is többször foglalkoztatta. Az egyetlen fontosabb női karaktert Rae Dawn Chong (később például a KOMMANDÓ női főszereplője) alakítja: a művésznő tulajdonképpen protekcióval kapta meg a szerepet, ugyanis ő volt a producer, Michael Gruskoff lányának legjobb barátnője. A filmet 1985 novemberében mutatták be Magyarországon. Érdekesség, hogy a magyar premiert kisebb huzavona előzte meg, s tulajdonképpen két lelkes akadémikus kedvező véleményének köszönhető, hogy a mű végül a magyar mozik műsorára kerülhetett. Bár legjobb haverom kb. másfél éve igen pazar díszdobozos kiadást vett Franciaországban ebből a filmből, én most beértem egy 5 eurós, fapados kiadással is, mivel más változat a látogatásom időpontjában nem is volt az üzletekben elérhető, s nekem egyébként sem ez a kedvenc Annaud-filmem.

A nagy zabálás (Ron Perlman)



A közelmúltban jelent meg nálunk DVD-n is a HIDEGZUHANY (Douches froides, 2005) című film, amely egyfajta látlelet a mai francia ifjúságról. E meglehetősen középszerű filmnél mindenképpen érdekesebb (és mellesleg korábbi) vállalkozás volt Robert Salis GRANDE ÉCOLE című 2004-es alkotása. A cím nem könnyen fordítható le magyarra: egy olyan főiskolatípust jelent, melynek presztízse Franciaországban az egyetemekével vetekszik. A történet 5 fiatal (3 fiú és 2 lány) kapcsolatának alakulását mutatja be. Salis már a nudistákról szóló, nagy feltűnést keltett dokumentumfilmjével (VIVRE NU – À LA RECHERCHE DU PARADIS PERDU, 1998) bebizonyította, hogy a meztelenség nála se nem tabutéma, se nem közönségcsalogató eszköz, hanem mindig a rendezői koncepció szolgálatában áll. A GRANDE ÉCOLE főhőse, Paul főiskolai tanulmányaival tulajdonképpen első lépéseit teszi a felnőtt életben. A tanulással a jövőjét építi, a jelenben pedig élénk érdeklődést mutat a társadalmi problémák iránt. Aztán persze elkövetkezik az a pillanat, amikor kiderül, hogy Paul vajon mennyire képes átültetni magasztos elveit a gyakorlatba. Hogyan birkózik meg például azzal a helyzettel, hogy bár van barátnője, mégis titkos viszonyt folytat szobatársa barátnőjével is, miközben éppenséggel a srác iránt sem közömbös, nem is beszélve a harmadik világból érkezett Mecirről, aki tovább bonyolítja ezt a szerelmi sokszöget? Salis kétségtelenül sokat markol, s ahhoz képest talán keveset fog, ám filmje mégis érdekesebbnek, szórakoztatóbbnak és hitelesebbnek tűnik, mint a fentebb említett HIDEGZUHANY.

Barátok közt (Alice Taglioni, Gregori Baquet, Arthur Jugnot, Élodie Navarre)



1969 – sőt talán az egész poptörténet – egyik legviharosabb fogadtatású slágere volt a „Je t’aime… moi non plus”. Szerzője (és egyik előadója) a francia kulturális élet fenegyereke, a jóképűnek nagy jóindulattal sem nevezhető Serge Gainsbourg. A férfi eredetileg nagy kedvence, Brigitte Bardot társaságában vette lemezre a dalt, ám a szexbálvány színésznő meglepő aszexualitással énekelt ezen a felvételen, amely (talán ezért is) végül nem vele jelent meg először. Gainsbourg 1968-ban megismerkedett a brit Jane Birkinnel, élete nagy szerelmével, s a szerény énekhanggal rendelkező, ám rendkívül szuggesztív művésznő közreműködésével készült el az a verzió, amely világsikert aratott, s egyúttal kisebbfajta botrányt is kavart. Bizonyos rádióállomások ugyanis nem voltak hajlandók játszani a dalt (sokáig a Magyar Rádió se!), a Vatikán hivatalos lapja, az Osservatore Romano pedig dühös kampányt indított a szerző-előadó ellen. Gainsbourg a tőle megszokott-elvárt polgárpukkasztással reagált minderre: „Nem mindenkinek csinál reklámot maga a pápa.” Hét évvel később, 1976-ban forgatta első játékfilmjét, melynek címe a nagy slágerével azonos: JE T’AIME… MOI NON PLUS. A női főszerepet az időközben feleségévé előlépett Birkinre bízta, a férfi főszerepre pedig Amerikából hozatott színészt, az ultracool Joe Dallesandro személyében. Dallesandro elsősorban Andy Warhol és Paul Morrissey produkcióiban (FLESH, TRASH, HEAT, ANDY WARHOL’S FRANKENSTEIN, ANDY WARHOL’S DRACULA stb.) nyújtott modern-merész, emblematikus alakításainak köszönhetően vált egy nemzedék bálványává: a 70-es évek közepétől főleg Európában (Franciaországban és Olaszországban) filmezett, nagy vagy kevésbé nagy nevek által jegyzett művészi igényű rétegfilmekben és B-kategóriás alkotásokban. A JE T’AIME… MOI NON PLUS világa fényévekre van az EMMANUELLE-féle, akkoriban nagyon divatos erotikus filmek művészieskedő, steril stílusától. A történet Gainsbourghoz méltó módon egyszerű, de provokatív: adott két homoszexuális kamionsofőr (Dallesandro mellett a másikat Hugues Quester alakítja), akik közül az egyik (Dallesandro) beleszeret egy fiús külsejű fiatal lányba (Jane Birkin). A szerelmi háromszög-történet eleinte nem nélkülöz bizonyos komikus elemet sem (az újdonsült páros csak análisan közösül, ami a lányból oly fájdalmas visításokat vált ki, hogy a párt rendre kidobják a motelekből), ám végül drámává fokozódik. Ahogy a rendező maga nyilatkozta egyszer, a filmkészítés arra ad neki lehetőséget, hogy az érzelmeket és az emberi cselekedeteket a szélsőségekig fokozva mutassa be. A JE T’AIME… MOI NON PLUS e rendezői ars poetica jellegzetes darabja, amelynek egyáltalán nem a provokatív tartalom az egyetlen és legfontosabb erénye: a 40-es, 50-es évek amerikai filmjeit idéző operatőri munka, a pasztellszínek dominanciája, a kitűnő színészi játék (kisebb szerepekben Gérard Depardieu és Michel Blanc is felbukkan!) emlékezetes elsőfilmmé avatják Gainsbourg rendezői bemutatkozását. A korabeli kritika zömmel elutasító volt, a filmet sok helyen nem vagy alig forgalmazták (hivatalosan sose jutott el például Magyarországra, de Londonban is annak idején csupán egy pornómozi vetítette). Akadtak persze lelkes hívei már akkor is. Francois Truffaut például így lelkendezett: „Ezt a filmet művészmozik és filmmúzeumok fogják vetíteni.”

Idilli pillanatok (Jane Birkin és Joe Dallesandro)



A mai amerikai közönségfilmek szinte elengedhetetlen kelléke egy meleg vagy leszbikus mellékszereplő, aki persze örökké jópofa és csupaszív személyiség, s mellesleg folyton egyértelműen kétértelmű, szexuális célzatú aranyköpésekkel szórakoztatja toleráns filmbéli barátait, s persze a közönséget. Némely naiv néző ezek után talán hajlamos azt hinni, hogy nincs jobb dolog a világon, mint homoszexuálisnak lenni, hiszen olyankor az Élet csupa jókedv, móka és kacagás. E teljesen idilli és hamis világképpel szemben a portugál A FANTOM (O fantasma, 2002) a homoszexualitás sötét és nyomasztó, mégis lényegesen hitelesebbnek tűnő oldalával szembesíti a nézőt. João Pedro Rodrigues alkotásának főszereplője, Sergio szemetesfiúként dolgozik Lisszabonban. Egész gondolkodását és mindennapjait a szexualitás határozza meg: állandóan testi kielégülést keres, éjszakánként latex ruhába öltözve, otthonaiban támadja meg kiszemelt áldozatait. Szinte már állati ösztönök vezérlik (legjobb barátja is egy kutya), emberi kapcsolataiból hiányoznak a valódi érzelmek. Ez megmutatkozik barátnőjéhez fűződő viszonyában is, akivel kifejezetten elutasító, olykor egyenesen durva, ám az igazi érzelmeket a lány is mintha csak igényelné, de nyújtani nem tudná. Rodrigues eltér azon meleg témájú filmek unalmas sablonjaitól, melyekben az alkotók inkább csak kóstolgatják a témát, s leginkább mentségeket próbálnak keresni homoszexuális hőseiknek. A FANTOM nem azért érdekes film, mert a rendező nem fukarkodik a polgárpukkasztó jelenetekkel (az egyik epizódban például premier plánban bemutatott orális szex is látható), hanem a szemléletmódja igazán figyelemre méltó, amelyet egyébként a képi világ is hangsúlyoz: gyakoriak a sötétben játszódó jelenetek; a tompa színek, a szürkés árnyalatok uralkodnak, szinte a néző is Sergio szemén keresztül látja a világot ilyen nyomasztónak és szürkének. Rodrigues felfogásában a homoszexualitás egyszerre a hatalomvágy eszköze (ennek kifejező példái a rendőrös epizódok, illetve Sergio támadásainak erőszakos jellege), illetve az identitásvágy megnyilvánulása. Sergio kitartó érdeklődése az egyik fiatal srác iránt részben ugyanazzal magyarázható, mint A TEHETSÉGES MR. RIPLEY főhősének érdeklődése Dickie Greenleaf iránt: elsősorban nem tényleges szexuális kíváncsiságról van szó (bár ez a motívum sem teljesen mellékes), hanem a másikkal, a bálványozott személlyel való azonosulás iránti igényről. Ripley végül ténylegesen Dickie helyébe lép, Sergio azonban csak a külsőségekig jut el: úgy simogatja imádottja motorját, mintha őt magát érintené, s hasonló jelentése van azoknak a jeleneteknek is, amelyben a kiszemelt srác szemétbe dobott, szakadt úszónadrágját veszi magára; mintha olyankor egyszerre lenne kiválasztottja helyében és vele. A FANTOM összefüggései, utalásai, pszichológiai vonatkozásai külön elemzést érdemelnének. Erre azonban nálunk egyhamar valószínűleg nem kerül sor: a filmet csupán néhányszor vetítették hazánkban pár éve egy Titanic-fesztiválon, s provokatív tartalma miatt aligha várható, hogy bármelyik forgalmazási csatornába tartósan bekerüljön. Külföldön azonban lassan a kultuszfilmek sorába lép elő: a francia újhullámosok által világhírűvé vált szaklap, a Cahiers du Cinéma A FANTOM révén Rodriguest a legfigyelemreméltóbb új tehetségek között üdvözölte. A Libération szerint pedig a rendező Jean Genet, Fassbinder és Kenneth Anger szellemi testvérének tekinthető, s A FANTOM méltó párja az olyan filmeknek, mint az UN CHANT D’AMOUR (Genet), a PINK NARCISSUS és a QUERELLE (Fassbinder).

Ismerkedés egy nyilvános WC-ben (Ricardo Meneses)



Tudomásom szerint hozzánk mindmáig semmilyen formában nem jutott el John Huckert HARD (1998) című amerikai filmje sem, melyet a külföldi reklámkritika a PORTYÁN (Cruising, 1980) és a HETEDIK (Se7en, 1995) találkozásaként hirdet. A PORTYÁN rendezője, William Friedkin szerényen nem emlegeti saját alkotását: ő a HETEDIK és A BÁRÁNYOK HALLGATNAK (The Silence of the Lambs, 1991) ügyes kombinációjaként értékeli Huckert munkáját. Mivel újabban mindent Quentin Tarantino nevével akarnak eladni, természetesen őt is megkérdezték a marketingesek. Tarantino véleménye: „Felejtsd el a PORTYÁN-t, a HARD simán a süllyesztőbe küldi!” A hasonlatok egyébként jogosak: a HARD valóban felismerhetően a PORTYÁN, a HETEDIK és A BÁRÁNYOK HALLGATNAK hatására született, erről bizonyos motívumok letagadhatatlanul árulkodnak, de az ihletadók között említhető még a TÖKÉLETES MÁSOLAT (Copycat, 1995) is. Brutális és könyörtelen gyilkosságsorozat ad munkát az amerikai rendőröknek: az áldozatok egytől egyig férfiak, akik haláluk előtt szemmel láthatóan kegyetlen kínzásokon estek át. Az üggyel többek között egy fiatal, pályakezdő nyomozó kezd el foglalkozni, aki maga is homoszexuális. A tettes és a nyomozó az egyik gyilkosság felderítése során konkrétan is kapcsolatba kerül egymással: a gyilkos veszélyes játszmába kezd a detektívvel, akinek azonban meg kell küzdenie saját kollégái tettlegességig fajuló homofóbiájával és közönyével is, hiszen végtére is minek túl sok energiát fordítani egy olyan bűnügyre, amelynek csak szemét buzik esnek áldozatául… Huckert filmje szemmel láthatóan kevés pénzből készült, színészei sem túl ismertek, ám kétségtelenül figyelemre méltó, hogy a rendező mégis milyen hátborzongató thrillert kerekít a témából a szerény körülmények ellenére is. A pszichológiai motívumokat illetően megítélésem szerint nem igazán lép túl a PORTYÁN kissé zavaros pszichologizálásán (bár hiányos angol nyelvtudásom okán ezt némi fenntartással mondom csak), a gyilkosságok brutalitását és a homoszexuális epizódok merészségét illetően azonban felülmúlja Friedkin munkáját, legalábbis annak eddig ismert változatát. (A hírek szerint anno Friedkin filmjéből számos „kemény” képsort vágatott ki a cenzúra.) A nyilvánvaló utánérzések ellenére egységes, nyomasztó hangulata van a HARD-nak, s ha túltesszük magunkat a speciális téma okozta meghökkenésünkön, összességében érdekes és hatásos thrillert láthatunk.

Helyszíni szemle (Noel Palomaria és Charles Lanyer)

Kis anekdota, sztárok egymás között. Néhány éve felvetődött, hogy filmet készítenek a homályos múltú diszkókirálynő, Amanda Lear sikeres önéletrajzi könyve alapján, melyet az írói ambíciókkal is megáldott énekesnő személyesen vetett papírra. Amanda fiatalkori énjének eljátszására a német topmodellt, Claudia Schiffert szemelték ki. A két sztár találkozására egy étteremben került sor. Claudia imigyen lelkendezett: "Imádtam az önéletrajzi könyved, Amanda! Ki írta helyetted?" Az éltes diszkódíva nem maradt adós a frappáns válasszal: "Én magam írtam, drágám. És Neked ki olvasta fel?"

A tervezett filmből persze nem lett semmi.

A közelmúltban Párizsban jártam, ahol a város nevezetességei mellett természetesen a DVD kínálatot is alaposan szemügyre vettem. Egy tucat DVD-vel jöttem haza. Bemutatásukat egy hiánypótlással kezdem.

A LAURA MARS SZEMEI (Eyes of Laura Mars, 1978) című krimi jó ideje kapható Magyarországon is, de valahogy mindig lemaradtam róla akciós áron: most 10 euróért került a gyűjteményembe. A film sztorija John Carpentertől származik, aki a forgatókönyvet is írta, ami azonban forgatás előtt jelentős átdolgozáson esett keresztül. A történet főhőse Laura Mars, a sikeres fotós, aki modelljeit erőszakos miliőben örökíti meg. Munkatársai egymás után különös gyilkosságok áldozatául esnek. Laura a véres eseményeket egyfajta transzállapotban a gyilkos szemén keresztül látja. Rövidesen ő lesz a célpont… Irvin Kershner rendező (folytatások specialistája: A BIRODALOM VISSZAVÁG, SOHASE MONDD, HOGY SOHA, ROBOTZSARU 2) a főszerepre Barbra Streisandot szemelte ki. A karakteres orrú sztár viszont erőszakosnak találta a történetet, s visszautasította a felkérést. (A főcímdal eléneklését azért elvállalta.) Barbra helyett az alkotók végül az akkoriban friss Oscar-díjas Faye Dunawayt választották, akinek szuggesztív tekintete több korábbi filmjében érvényesült már. Noha a színésznő a tőle megszokott intenzitással merült el a szerepben, s megtett minden tőle telhetőt, jómagam is azok közé tartozom, akik szerint se a film, se az alakítás nem tartozik a művésznő pályájának legemlékezetesebb darabjai közé. „Könnyed” szombat esti krimi. Magánügyi érdekesség, hogy a szerepre Dunawayt a brit sztárfotós, Terry O Neill készítette fel: a munkakapcsolat szerelemmé mélyült, amiből házasság lett. Faye évekkel később azonban újra elvált (O Neill a második férje volt, kinek kedvéért első urát, Peter Wolff zenészt ejtette), s pszichiáter segítségét volt kénytelen igénybe venni a házasság kudarcának feldolgozásában. ("Terry szisztematikusan lerombolta az önbecsülésem.") Kapcsolatuk nem lehetett felhőtlen, amit az is bizonyít, hogy O Neill néhány éve világgá röpítette a hírt, miszerint közös gyermekük, Liam valójában örökbefogadott csemete, nem Dunaway saját fia.

Rendőri védelem alatt (Tommy Lee Jones és Faye Dunaway)

[img]http://img407.imageshack.us/img407/139/pdvd040my5.png"width=600>

Ha már Dunaway, akkor következzék rögtön párizsi beszerzéseim gyöngyszeme, a POKOLI TORONY (The Towering Inferno, 1974) kétlemezes extra kiadása, amerikai változatban. (Európai verzió tudomásom szerint még nincs.) Már a csomagolás is nagyon szép, s a kivitelre se lehet sok panasz: valamennyi azért persze lesz. Az első lemezen található a film, melyhez kétféle audiokommentár is készült. Az egyiken F. X. Feeney filmtörténész ismerteti a produkció történetét, a másikon az X-MEN 3 speciális effektusokért felelős szakembere, Mike Vezina, és a HOLNAPUTÁN kaszkadőrspecialistája, Branko Racki a technikai megvalósítás szempontjából kommentálják a filmet. A második korongon találhatók a tulajdonképpeni extrák. Mindenekelőtt 9 vadonatúj kisfilm (mintegy 15-20 perc terjedelműek külön-külön), melyek tökéletes keresztmetszetet adnak a POKOLI TORONY teljes történetéről az ötlettől a bemutatóig, illetve egészen ezen DVD kiadásig. Közel 40 (!!) kihagyott vagy kibővített jelenet is megtekinthető. Ezek egyike sem igazán fontos anyag: többnyire szöveges epizódok, bizonyos jeleneteknek a film moziváltozatából hiányzó előzményei és folytatásai. Például kicsit másmilyen Lisolette (Jennifer Jones) és széltoló hódolója (Fred Astaire) első találkozása, hosszabb Doug (Paul Newman) és Susan (Faye Dunaway) első találkozásának jelenete, a két női főszereplőnek (Dunaway és Susan Blakely) pedig közös jelenete is van. Kicsit bővebben látható Lisolette leereszkedése a mélybe a felrobbant lépcsőház korlátai segítségével, s persze más akciójelenetekből is van egy-két bővítés. Láthatunk korabeli teasereket, „making of”-ot, előzeteseket, NATO-prezentációt, van storyboard és fotógalériák is. Mint oly gyakran, itt is ez utóbbiak jelentik a csalódást: szélesvászon közepén bolhányinál alig nagyobb fotók, melyeken – némi túlzással – azt látok, amit akarok. Pedig külön van promóciós galéria, külön forgatási fotók, külön kosztümtervek galériája, tervrajzok. A 9 kisfilmben számos érdekes fotó egész képernyős kivitelben látható, így nem igazán értem, magában a képgalériában miért nem a teljes képernyős megoldást választották. Némi kárpótlásként a DVD doboza 8 mini lobby cardot tartalmaz, kifogástalan minőségben, illetve a korabeli sajtófüzet reprodukcióját, sajnos gyenge minőségű fotókkal, ám hasznos szöveganyaggal.

Újságíró és építész (Faye Dunaway és Paul Newman)



Franco Zeffirelli részben Luchino Visconti mellett tanulta a szakmát, s mindkét rendező otthonos volt a színpad, különösen az opera világában. Az is közös bennük, hogy filmrendezői munkásságukat meglehetősen ellentmondásosan értékeli a kritika. Hasonló vonás még mindkettőjük közismert homoszexualitása is, bár ez Zeffirelli filmjeiben inkább latens módon nyilvánul meg. Zeffirelli elévülhetetlen érdemeket szerzett az operaelőadások formai korszerűsítését illetően, továbbá a hatalmas olaszországi Shakespeare-kultusz megalapozásában. A MAKRANCOS HÖLGY (1967) című első Shakespeare-filmje friss, szellemes, mozgalmas és látványos mozidarab volt, első osztályú színészvezetéssel: korszerű, mégis mentes minden erőltetett modernkedéstől. Ezt a szemléletet tükrözi a RÓMEÓ ÉS JÚLIA (Romeo e Giulietta, 1968) filmváltozata is. Zeffirelli egyik újítása az volt, hogy szakítva a begyöpösödött színjátszási hagyományokkal, a két főszerepet olyan fiatalokra bízta, akiknek valós életkora lényegében megegyezett azzal, amit Shakespeare megírt. (Emiatt külön engedély kellett ahhoz, hogy félmeztelenül mutassák Hussey-t a filmben.) A két fiatal, Leonard Whiting és Olivia Hussey közül az utóbbi lett ismertebb színész, bár neki sem sikerült igazán nagy karriert befutnia. A sikerből kivette részét Fellini munkatársa, Nino Rota zeneszerző is: a szerelmi téma Engelbert Humperdinck feldolgozásában nálunk is éveken keresztül a rádiós kívánságműsorok állandó darabja volt. A fapados kiadvány legnagyobb negatívuma, hogy bár a doboza szerint magyar felirat is található a filmen, ám ez az információ valótlan.

Erkélyjelenet (Olivia Hussey és Leonard Whiting)



Ettore Scola CSÚFAK ÉS GONOSZAK (Brutti sporchi e cattivi, 1976) című fergeteges szatírája Olaszország versenyfilmje volt az 1976-os cannes-i filmfesztiválon. A cselekmény a római nyomornegyedek világában játszódik: a korai Pasolini-filmek miliője elevenedik meg, ám dráma helyett ezúttal komikus megközelítésben. Pasolini emlegetése nem véletlen: a forgatókönyv megírásában oroszlánrészt vállalt Pasolini barátja és munkatársa, Sergio Citti, a római argó elsőrangú ismerője és szakértője. A főszerepet játszó zseniális Nino Manfredi mellett pedig többek között Pasolini két felfedezettje is szerepel: a MAMMA RÓMÁ-ból (1962) megismert Ettore Garofalo (jócskán kigömbölyödött a két film között eltelt években), és AZ EZEREGYÉJSZAKA VIRÁGAI (1974) főszereplőjeként megismert Franco Merli. A főszereplő, Giacinto egy munkahelyi balesetben elvesztette fél szeme világát, amiért jelentős összegű kártérítést kapott. Kapzsi és élősködő családtagjai elől furfangos módszerekkel dugdossa a pénzt, ám ők mindent megtesznek azért, hogy a családfő vagyonkáját megkaparintsák. Persze Giacinto sem az önfeláldozás mintaképe: miközben zsugori a családjával, magától semmit se tagad meg, sőt attól se retten vissza, hogy egy éjszaka egy testes kurvával térjen haza a hitvesi ágyba…

Szerelmesek (jobbra: Nino Manfredi)



Már csak  az udvariasság is azt diktálta, hogy Franciaországból ne térjek haza francia filmek nélkül. A választás nem volt túl nehéz, bár a francia filmművészet nekem nem annyira a szívem csücske. Michel Mardore A MEGMENTŐ (Le Sauveur, 1971) című filmje nálunk nem igazán ismert alkotás, hiszen tudomásom szerint hozzánk mindmáig semmilyen formában nem jutott el. Témája miatt azonban annak idején kisebbfajta skandalumot okozott külföldön. A történet a német megszállás idején játszódik egy francia kisvárosban. (Valószínűleg részben Oradour város tragédiája ihlette meg az alkotókat.) A mindössze 14 éves Nanette egy napon a városkához közeli tó partján egy sebesült fiatalembert talált. A jóképű ifjú angolnak mondta magát. Akkoriban a britek nem voltak igazán kedveltek a franciák körében, ám Nanette kamaszos fellángolásában elrejti, ápolja és eteti a fiatalembert, akibe beleszeret. Fokozatosan kibontakozó románcuk során legbizalmasabb titkaiba is beavatja az ifjút, aki egy napon továbbáll. Nanette csalódása óriási, de semmi se ahhoz képest, amikor egy napon szülővárosát megszállják a németek, s a lány a parancsnokban az egykori sebesült „angol”-t ismeri fel… Mardore filmjét az 1971-es locarnói filmfesztiválon füttykoncert fogadta: a közönség úgy vélte, hogy a rendező lényegében meggyalázza a francia ellenállás emlékét, melynek tiszteletére a fesztiválon akkoriban külön bemutató-sorozat is zajlott. Nyilván nem erről van szó, ám a II. világháború még túl közeli élmény volt 1971-ben, s a nézők nagy része nem volt felkészülve arra, hogy árnyalja a háborús felekről kialakított sematikus képet. Mai szemmel nézve persze Mardore látásmódja is sematikusnak mondható: a jóképű náci, akinek vonzó külseje valójában egy szörnyeteget takar, a naiv francia, aki ugyan lényegében árulóvá válik, de ha megkésve is, elégtételt vesz. Nanette történetével Mardore lényegében az ártatlanság elvesztésének fizikai és lelki vonatkozásait egyszerre próbálta megmutatni, az egészet történelmi perspektívába helyezve. Nem nehéz szimbolikát felfedezni a filmben, s megtalálni a korabeli elutasítás legfőbb okát, hiszen a nácizmus esztétikája (amit itt a férfi főszereplő fizikai megjelenésével képvisel) mindmáig rendkívül kényes kérdésnek számít: elég csak Leni Riefenstahl máig hevesen vitatott, mennyiségileg kevés, hatásában viszont igen erős életművére utalni. Mardore a férfi főszerepre minden idők egyik legrokonszenvesebb német csillagát, A HÉT MESTERLÖVÉSZ egyik sztárját, Horst Buchholzot nyerte meg. Nanette szerepére az akkor még teljesen ismeretlen Isabelle Adjani volt az egyik fő esélyes. Ám az utolsó pillanatban, szó szerint a forgatás megkezdésekor mégis Muriel Catala lett a befutó. A sors iróniája, hogy Adjani néhány évvel később már Oscar-jelölt volt, Catala viszont szép lassan feledésbe merült.

Szerelem és árulás (Horst Buchholz és Muriel Catala)



(folyt. köv.)

5-6 font az remek!!! Köszi! Emlékeztet a régi szép időkre, mikor csak besétáltam egy Virgin Megastore-ba, és 5-6 fontért vettem a DVD-ket. Persze néha többért is, ha megérte.
Közben már tárgyaltam is külföldi szállítómmal, úgyhogy ezt be is szereztetem azonnal! Egyébként szerintem sem kellene napközben adni.

Szia Proci!

A DVD Extrára meg régebben a Wikipédiára részletesebb filmismertetőket írtam, melyekben mindig kitértem a cselekményre is. Számomra azonban mindig érdekesebbek a háttérinfók, hogy miként lett az ötletből film abban a formában, ahogy aztán a nézők elé kerül. Az effajta háttérinfók többnyire csak új és hollywoodi szuperfilmeknél könnyen fellelhetők, míg a cselekményt illetően lényegében bármelyik nálunk bemutatott filmről viszonylag könnyen található magyar nyelvű ismertető is. Talán ezért se foglalkoztam igazán a cselekménnyel, különben is, tessék csak Shakespeare-eket olvasni, megéri... :)))

Nálam mindig jó eséllyel indulnak a történelmi filmek, az életrajzi filmek, a kosztümös filmek, ha érzem bennük az igényességet, a hitelességre törekvést, de ugyanakkor látom azt is, hogy van valami mondanivalójuk is. A szex ábrázolását illetően én teljesen aszexuális vagy ha úgy tetszik, biszexuális vagyok: vagyis engem hidegen hagy a legmerészebb heteroszex film is, ha úgy érzem, hogy igazából nem volt szükség a szexualitás ilyetén fokú ábrázolására (számomra friss példa: 9
DAL), ugyanakkor semmiféle felháborodás nem munkál bennem, ha úgy érzem, hogy a homoszexualitás ábrázolása indokolt egy filmben, s az alkotó nem esik túlzásokba. A WILDE jócskán belül volt a tűréshatáromon, tehát pusztán emiatt akár még 10/10 is lehetett volna. A mínusz 2 pont annak tudható be, hogy akárhogyan gondolok a filmre, elsősorban mégiscsak a hangulata idéződik fel bennem, Wilde drámája, bukásának nagysága kevésbé hatásos, pedig szinte elképzelhetetlen, milyen magasból milyen mélyre hullott: ennek közvetítésével némileg adós maradt a film. Stephen Fry szerintem azért nem annyira ronda, bár kétségtelenül nem egy Brad Pitt. Viszont igen jó színész, s mind külsőleg, mind belsőleg nagyon jól hozta Wilde figuráját. S az élet egyébként sem szépségverseny, a szép emberek olykor egyáltalán nem nemes jellemek, bár a csúnyaság sem jár együtt feltétlenül a legszebb erényekkel...

Szia Juliet!

Én amolyan olcsójános vagyok, tehát külföldről is főleg az akciós filmeket rendelem. A WILDE 5 vagy 6 font volt, már nem emlékszem pontosan. A 3 film összesen tokkal-vonóval kb. 7 ezer Ft volt.
Egyébként a WILDE mostanság került az Európa filmcsatorna műsorára is, és számomra meglepő módon napközben is adják. Azt azért szerintem se kéne, annyira azért nem konzervatív film... :))

My Darling!
Te vagy az én emberem. Mennyi volt az Oscar Wilde? Nekem az nagyon, de nagyon kéne!!!!

heló Field!

hopp, akkor ezeken átfutottam. nem komoly filmelemzésre gondolok, csak pár szó a történetről esetleg, momentumok. kedvcsinálás az működik. a modernizálás pár helyen egész jól sikerül, meg érdekes ízt adhat egészében is a műnek.

ajajajajj:D ezért nem lett csak tízpontos, valld be, a finomság csak álca;> komolyra fordítva a szót: fáradtan nem szeretek odafigyelést igénylő filmet nézni (úgysem veszem észre az apró finomságokat, illetve nem tudom a film elejétől a végéig az egészet a fejemben tartani, aztán puzzlet játszani vele az új dolgokkal... elég pár apró utalást/egy hangszínt elvéteni, és a film értékéből a szemedben veszthet, vagy teljesen elvesztheted a fonalat... a képminőség-addikcióm is így alakult ki, avagy a Brazilnál idegesített, hogy nem tudok minden apró feliratot elolvasni), ennél a filmnél pedig eléggé kellett volna. avagy, ha ennyire ronda színészt mernek foglalkoztatni, ilyen szép díszlettel és operatőri munkával, valamint két férfi egy ágyban fekszik és nem egy harmadosztályú botrányfilmmel van dolgunk (ami következik a díszletből), akkor ott figyelni is kéne. mindenesetre a kedvcsinálás működik e film esetében is;> na majd nyáron, úgyis van olyan 50-60 film a gyűjteményemben, amit meg akarok nézni hugommal (hasonló érdeklődési kör, legalábbis Passolinig és Gilliamig már eljutottunk), lehet besűrítem;>

Szia Proci!

Hát ezek nem komoly filmelemzések, inkább amolyan kedvcsinálók, csak azért írom őket, mert talán mégiscsak többet mondanak annál, mintha a DVD gyűjteményem felsorolásakor szimplán megemlíteném a címüket vagy beraknék róluk egy borítóképet. A TITUS kapcsán talán írtam, hogy a rendezőnő különböző fogásokkal igyekezett aktualizálni a darabot: ezek egy része az öltözködésben nyilvánult meg, de van itt gépkocsi, videójáték meg egyebek, utalások különféle rivális olasz focicsapatokra (!!), de még Hitlerre meg JFK-re is.

OSCAR WILDE: tényleg szépen fényképezett, érdekes film volt, nagyjából pontosan követte a valós tényeket, csak kicsit mintha finomított volna rajtuk. Nálam mondjuk 10/8, mert szeretem a szépen fényképezett, hangulatos filmeket, jó színészekkel: a bűnronda férfi különösen jól játszott. De ó, jaj: ezek bizony kimásztak az ágyból... :)))

szépek a leírások, de azért magáról a filmről is írhatnál pár szót... esetleg a történetről nagy vonalakban spoiler nélkül, mert a mű keletkezése nagyon szépen ki van vesézve, viszont a miről is szól kérdésre nincs válasz (legalábbis az első esetében). a dolog nekem amiatt lenne érdekes, mert a Titus esetében a képeket elnézve nem igazán egyértelmű, hogy mit is csináltak pontosan a darabbal.. értsd, a hogyan kerül shotgun/öltöny egy történelmi műbe. gondolj azokra, akik még csak nem is hallottak a filmről^^.

az oscar wilde tényleg szépen van fényképezve ahogy emlékszem és jók a díszletek... anno hbon 5 percet láttam belőle. aztán jött a bűnronda férfi egy másik férfival az ágyban beszélget jelenet, engem pedig ez zavart vacsorázás közben (nem hálistennek a dunyha mindent takart, de féltem, hogy esetleg kimásznak az ágyból:)). anyám szerint érdekes mű volt (pszichológiailag), de inkább hanyagoltam...

Mindtower barátomnak köszönhetően a közelmúltban ismét 3 külföldi kiadású DVD-vel gyarapodott a gyűjteményem: TITUS (1999), OSCAR WILDE SZERELMEI (Wilde, 1997), A SZERELEM PAPJA (Priest of Love, 1981). Az első két filmet a magyar mozik is bemutatták, de valamely ismeretlen oknál fogva DVD-n nem adták ki őket nálunk.

A „Titus Andronicus” William Shakespeare (1564–1616) egyik legkorábbi drámája, melynek keletkezési idejét és szerzőiségét máig vitatják. A mű alighanem az 1590-es évek elejéről származik, s erőszakosságát tekintve az „avoni bárd” egyik legvéresebb és legkegyetlenebb drámáját, a „Macbeth”-et is felülmúlja. Egyes irodalomtörténészek szerint azonban a többi Shakespeare-műhöz képest észrevehetően gyengébb a kidolgozottsága, már csak ezért is „gyanús”-nak mondható. A lehetséges „valódi” szerzők között Ben Johnsont (a „Volpone” írója) is emlegették. A legkülönösebb és legképtelenebb elmélettel 1955-ben állt elő Calvin Hoffmann író. Szerinte Shakespeare valójában nem más, mint egy kocsmai verekedésben megkéselt kitűnő, fiatal (29 évesen halt meg!) drámaíró, Christopher Marlowe, aki csupán két hónappal volt idősebb Shakespeare-nél. Marlowe állítólag belekeveredett egy I. Erzsébet elleni összeesküvésbe. Abban a deptfordi kocsmában valójában nem őt ölték meg, Marlowe csupán ezzel a fogással tűnt el azok elől, akik árthattak volna neki, s William Shakespeare-ként tért vissza az irodalom és a történelem színpadára. Tény, hogy Shakespeare csillaga Marlowe halála után kezdett felfelé emelkedni. A különös személycsere sem magyarázná meg azonban teljesen, hogy az egyszerű származású Shakespeare-nek honnan voltak olyan széles körű kulturális-tudományos-politikai-történelmi-filozófiai ismeretei, melyekkel az ő társadalmi helyzetében eredetileg aligha rendelkezhetett volna. (Ezért Francis Bacon – I. Erzsébet utódja, I. Jakab korának nagy műveltségű férfija – neve is felmerült Shakespeare alteregójaként.) Ráadásul Shakespeare életrajzíróinak sincsenek megbízható adatai a drámaíró életéről az 1585 és 1592 közötti időszakból, vagyis lényegében Marlowe tündöklésének korszakából! Hoffmann elméletét azóta már nagyjából megcáfolták, mindenesetre olykor előkerül, mint az egyik (bár nem az egyetlen!) különös teória a Shakespeare körüli rejtély megfejtésére.

Titus (Anthony Hopkins) és Tamora (Jessica Lange)

[img]http://img261.imageshack.us/img261/843/titus01qh8.jpg"height=350>  

Ami egészen biztos, hogy a „Titus Andronicus” nagy siker volt már a maga korában is, ám ez a nagy Shakespeare-színész, Laurence Olivier szerint „kétségtelenül rossz fényt vet az egykori Globe közönségének ízlésére.” (A Globe volt Shakespeare korának leghíresebb londoni színháza.) Olivier egyébként maga is eljátszotta a dráma címszerepét színpadon, az 50-es években, a filmrendezőként is jelentős művész, Peter Brook irányítása alatt. Lányát, Laviniát akkori felesége, Vivien Leigh alakította. Nagy merészség volt Vivienre bízni ezt az idegileg nagyon megterhelő szerepet (a színésznő nagyjából akkortájt Lady Macbeth nem kevésbé súlyos szerepét is játszotta, ugyancsak férje oldalán), mivel az egykori Scarlett O’Hara lelkileg akkoriban már igencsak labilis volt, kiszámíthatatlan hangulatváltozásokkal és dühkitörésekkel. Kenneth Tynan, a rettegett színikritikus – aki körülbelül ugyanazt a szerepet játszotta a brit színházi életben, mint Molnár Gál Péter a magyarban – egyetlen lesújtó mondatban írt Vivien Lavinia-alakításáról: „Miss Vivien Leigh Laviniája olyan enyhe bosszankodással fogadja a fenyegetést, hogy férje holttestére fektetve fogják megerőszakolni, mintha inkább habszivacsra számított volna.” Súlyosbította a dolgot, hogy Olivier később maga is elismerte, hogy Tynannek tulajdonképpen igaza volt, s Vivien tényleg nem tudott megbirkózni a szereppel. A híres drámát évtizedekkel később a jeles amerikai színpadi rendezőnő, Julie Taymor is színre vitte az off-Broadwayn, sőt elhatározta, hogy ebből készíti első filmjét. (2002-ben ő rendezte a FRIDA című filmet is.) Taymor részt vett a forgatókönyv megírásában, s különböző fogásokkal egyszerre igyekezett aktualizálni és időtlenné tenni a cselekményt. A kerettörténetet az eredeti dráma kevésbé fontos alakja, Lucius személye köré építette fel. A főszerepre sikerült megnyernie a zseniális Anthony Hopkinst, míg Tamora királynő szerepét Jessica Lange kapta. (Az Aaront megformáló Harry J. Lennix a Taymor rendezte színpadi változatban ugyanezt a szerepet játszotta.) Hopkins egy 2002-es interjúban bevallotta, hogy a forgatás annyira megviselte, hogy azon gondolkodott, visszavonul a színművészi pályáról. A híres vacsorajelenetben egyébként játékával három legendás Shakespeare-színész, Olivier, John Gielgud és Ralph Richardson alakját is megidézte. A forgatás előtt a stáb 3 hétig próbált a gördülékeny munka érdekében. A forgatási helyszínek a római Cinecittá stúdiója, Horvátország és Florida voltak. Taymor kénytelen volt megvágni az orgiajelenet képsorait, hogy elkerülje minden rendező rémálmát, az NC-17 korhatár-besorolást. S végül egy kuriózum: Titus szerepét Brian Cox is eljátszotta. Ő volt az, aki Hopkinst megelőzve elsőként formálta meg Hannibal Lecter alakját AZ EMBERVADÁSZ (Manhunter, 1986) című filmben.





Oscar Wilde (1854–1900) ma már alighanem médiasztár lenne, hiszen lényegében úgy vált ismertté Londonban, hogy még nem volt egyetlen, valamirevaló műve sem: házról házra járva vált ismertté a szalonok látogatói között. Minden társadalmi réteget meg akart hódítani az arisztokratáktól az utca emberéig. Jelszava ez volt: „Sértegessetek, dobáljatok meg sárral, de az istenért, nézzetek rám.” Kitűnően értett az önreklámhoz: nem volt ugyan jóképű férfi, viszont nagy gondot fordított az eleganciára, az öltözködésre. Imádott mindent, ami cicoma és maskara, s nem  csak öltözködésével formálta a divatot: például mindig simára borotváltatta az arcát egy olyan korban, amikor a pofaszakáll volt megszokott a férfiak körében. A dandy (piperkőc) fogalmának első ismert megtestesítője volt, aki már híres volt, mikor végre hozzálátott ahhoz, hogy szavakban addig is sűrűn hangoztatott tehetségét írásban is bizonyítsa. Leghíresebb munkái a „Dorian Gray arcképe”, az „Eszményi férj”, a „Lady Windermere legyezője”, a „Salome” és a „Bunbury”, melyek kitűnő lenyomatai a szerző korának. Miután feleségül vett egy módos polgárlányt, lehetősége nyílt arra, hogy kissé extrém esztétikai nézeteihez méltó otthonban éljen. A házaspárnak gyermekei is születtek, s a szellemes Wilde-ért mindenhol rajongtak. Aztán 1895-ben megtörtént a bukás. Wilde sosem csinált titkot homoszexuális vonzalmaiból, s népszerűsége növekedésével mind óvatlanabbul intézte fiúügyeit. Végzetesen beleszeretett Queensberry márki fiába, a jóképű, ám gyenge jellemű Alfred Douglas lordba, akit Bosie-nak becéztek. A fiatal lordot alighanem Wilde intelligenciája, ellenállhatatlan stílusa vonzotta – azért az író anyagi helyzete sem volt mellékes –, s valószínűleg élvezte, hogy ezzel a kapcsolattal bosszanthatja lelke mélyén gyűlölt apját. Az öregúr vette is a lapot, s egyre határozottabban lépett fel e botrányos viszonnyal szemben, egy ízben nyilvánosan pozőrnek nevezve Wilde-ot. Az író – szerencsétlenségére – rágalmazási pert indított, melynek során Queensberry feltárta az ünnepelt szerző magánéletének összes – magánnyomozók által felderített – titkát. Az angol társadalom – kissé álszent módon – elborzadt és felháborodott. Wilde-ot három tárgyalás után végül kétévi kényszermunkára ítélték (az „elfogulatlan” bíró: „Ilyen esetekben ez a büntetés nem elegendő”, de akkoriban ez volt a maximum), darabjait levették a műsorról. Felesége elvált tőle, s a botrány elől a gyerekekkel Svájcba ment. Szabadulása után Wilde újra találkozott Alfreddal, de kapcsolatuk néhány hét után végleg megszakadt. Az író Franciaországban élte le hátralevő idejét: a legendákkal ellentétben nem volt se nincstelen, se magányos. Barátai továbbra is támogatták, s állítólag francia földön is voltak pikáns kalandjai. Írói munkássága azonban ekkor már nem volt jelentős: utolsó értékes műve, „A readingi fegyház balladája” még a börtönben született. Agyhártyagyulladásban halt meg. A sors fintora, hogy Queensberry márki is ugyanabban az évben hunyt el.

Wilde és Bosie (Stephen Fry és Jude Law)



Nem kevésbé kavarta fel a brit társadalmat egy másik író, D. H. (David Herbert) Lawrence (1885–1930) is, nem annyira az életvitelével, mint inkább a szexualitást szokatlanul nyíltan tárgyaló regényeivel. Különösen a „Lady Chatterley szeretője” kavart óriási botrányt: a művet még az 1960-as években is pornográfiával vádolták Angliában! Híres regényei közé tartozik a „Fiúk és szeretők”, a „Szerelmes asszonyok” és a „Szivárvány” is. (Több művét a különc brit filmrendező, Ken Russell filmesítette meg.) A SZERELEM PAPJA című angol film Lawrence életének kései szakaszát idézi fel, nagyjából az I. világháborútól a haláláig. Az opusz rendezője, Christopher Miles (a híres-hírhedt brit színésznő, Sarah Miles fivére) 10 évvel korábban már megfilmesítette az író egyik regényét, A SZŰZ ÉS A CIGÁNY-t (The Virgin and the Gypsy, 1970), Franco Nero és Joanna Shimkus főszereplésével. A SZERELEM PAPJA ugyanazokon a helyszíneken készült, melyeket egykoron Lawrence és német felesége, Frieda is bejártak, míg végül Olaszországba tértek vissza, ahol az író tuberkulózisban elhunyt. Lawrence szerepét Ian McKellen alakítja, aki hihetetlen külső és belső átalakulással lényegült át Lawrence-szé. Állítólag az az idős olasz hölgy is tökéletesnek találta a művész metamorfózisát, aki 65 évvel korábban az igazi Lawrence-et szolgálta ki. Az író feleségét a nálunk kevésbé ismert színésznő, Janet Suzman formálja meg. Fontos szerepet játszik még az egykori legendás hollywoodi szépség, Ava Gardner, és minden idők egyik legnagyobb Shakespeare-színésze, John Gielgud is. Egy egészen piciny szerepben Zeffirelli NAPFIVÉR, HOLDNŐVÉR-jének (Fratello sole, sorella luna, 1973) Szent Ference, Graham Faulkner látható. Kuriózum, hogy A SZERELEM PAPJÁ-val egy esztendőben került filmre (másodszor) Lawrence hírhedt regénye, a „Lady Chatterley szeretője” Just Jaeckin rendezésében, Sylvia Kristel és Nicholas Clay főszereplésével.

Mexikói idill (Ian McKellen, Ava Gardner és Janet Suzman)



Lawrence és Frieda (Ian McKellen és Janet Suzman)

Ahhoz most nincs nagy ingerenciám. :-)

Nem lóg ez, csak fejenállva kell nézni a képet.

Már megint jönnek Field lógó mellű női! :-)))

Na, következő eszmefuttatásom tárgya akkor soron kívül ez a film lesz... :))

Addig is egy fotó az egyik emlékezetes jelenetből (Tinto Brass: ÉRZELEM  45 – FEKETE ANGYAL):