Filmes eszmefuttatások

Javíts ki, de valami leszbi pornó is képbe került Linnea Quigley életében. Vagy csak egy "művésznő" vette fel a nevét? :-o

Számomra a halál a Hídon kultstátusa érthetetlen.Ennél kiszámíthatóbb filmet régen láttam,ráadásul annyi gyönge színész van benne,hogy Travolta mellettük szinte zseniálisnak tűnik.
A Sebhelyesarcú kicsit hosszabb a kelleténél,de nem rossz,talán a főszereplő nem teljesen egydimenziós alakja miatt.
Pacino és M.Pfeiffer egyaránt  jót alakít.

A sebhelyesarcúval kapcsolatban nekem is ilyen érzéseim vannak. Nem egy maradandó, de tulajdonképpen korrekt film. Számomra nem kult, de 1-2 jelenet miatt többször nézhető.

A KÁIN ÉBREDÉSÉ-nél mindenképpen jobb az ALIBI TEST, egyszer írok is róla részletesebben, alighanem Santino89 blogjába.

A SEBHELYESARCÚ-n szerintem túlságosan érződik Oliver Stone nem túl mértéktartó stílusa: túl sokat akar és túl bombasztikusan, többet akar kihozni a témából, mint ami benne van. A kínos finálé például szerintem egyszerre erőszakos, melodramatikus, giccses, és a dramaturgiai önkényt leszámítva igazából semmi nem indokolja. Időnként kifejezetten untam ezt a De Palma-filmet. Tökéletesen értem, miért bukott meg anno, és abszolút nem értem, miért is lett belőle azóta ekkora kultfilm.

Megnéztem az Alibi testet a napokban. Tényleg nagyon jó! Nekem jobban tetszett, mint a Halál a hídon és a Káin ébredése, nagyjából egy szinten van a Gyilkossághoz öltözve c. filmjével.
A Sebhelyesarcú szerintem a legjobb filmje, mondjuk az egyáltalán nem Palmás, de nem baj :)

Ígéretes pályakezdés volt, mindjárt utána is nézek, meddig jutott a hölgy a szakmában. :)

Meztelenül táncoló punk leány? Rögtön meg is rendeltem :D

:DD

A közelmúltban cimborám hívta fel a figyelmem AZ ÉLŐHALOTTAK VISSZATÉRNEK című filmre. A stáblista láttán rögtön ironizálni kezdtem: „Dan O Bannon? Nagy név a szakmában.” Komám felvilágosított, hogy eredeti szándékom ellenére beletrafáltam a lényegbe, ugyanis Dan O Bannon tényleg nagy név a szakmában, A NYOLCADIK UTAS A HALÁL, a KÉK VILLÁM és AZ EMLÉKMÁS forgatókönyvírója. Ennek hallatán viszont elvárásaim rögvest az egekbe szöktek, ám ezeknek jelen film végül nem felelt meg. Pedig jól indult, úgy nézett ki, rémségek és humor szerencsés elegyét látom majd. Sajnos viszonylag hamar kifáradt a film, a humorbonbonok (copyright by Fábry) gyorsan elfogytak, a rémségek kiszámíthatóakká váltak, ráadásul az opusz a fogyasztói társadalomnak sem mondogatott oda olyan keményen, mint Romero eredetije, amelyre egyébként hivatkoznak is a film elején a szereplők. :))
A végső konklúzió: nézhető csacskaság az 1980-as évekből.

SPOILER! Nem bírom szó nélkül hagyni, hogy az egyik első áldozat sajnos a meztelenül táncoló punk leány. Ez a fordulat a legsúlyosabb rendezői bakik egyike, amellyel filmnézői pályafutásom során találkoztam. :))

Sehol. Nem tartozik a kedvenc De Palma-filmjeim közé, nálam 10/6.

Nagyon szellemesnek tetszik lenni, no és hol a Sebhelyearcú?? :))

Néhány mondat a napokban látott filmekről.

A SHERLOCK HOLMES 2 – ÁRNYJÁTÉK (2011) olyasfajta kellemes meglepetést jelentett, mint a szintén nemrégiben látott MISSION IMPOSSIBLE 4 (2011). Lendületes volt, magával ragadó és szellemes. Bevallom, az első rész még nem igazán fogott meg, s bár emlékeim szerint azt is élveztem, de nem nagyon tudnám felidézni, hogy tulajdonképpen mi is volt a sztori. Talán az is meghökkentett, hogy nem azt a Sherlock Holmest láttam, akire olvasmányaimból (és a korábbi filmekből) emlékeztem. Hogy megbékéltem a modernizált változattal, az Guy Ritchie-n túl főleg a szerepet játszó Robert Downey Jr. érdeme, aki egy-egy tekintettel, gesztussal életszerűvé és hitelessé tudja tenni a néha a comicsokat idézően hihetetlennek és emberfelettinek tűnő figurát. Talán csak a lassításokkal nem voltam kibékülve, túl soknak találtam, némelyiket kifejezetten bombasztikusnak. De ennél rosszabbat nem tudnék mondani a filmről.

Vannak filmek, amelyeket valamiért kihagytam a mozikban, és utólag azt mondom, jól tettem. A SHAFT (2000) is ezek közé tartozik. Persze nem azért nem baj, hogy kihagytam a moziban, mert annyira rossz, hanem inkább azért, mert egyedül valószínűleg nem élveztem volna annyira. A megfelelő társaságban viszont határozottan szórakoztató volt, ismét főleg a színészeknek köszönhetően. Kissé igazságtalanul nem a címszereplőt emelném ki, hanem a genyót alakító Christian Bale-t, aki nagyon jól hozza a figurát, teljesen érthető, hogy annyira felkapott sztárrá lett az utóbbi években. Persze tudnék kekeckedni, ha akarnék, hiszen volna min. A rossz fiúk ugyanis ebben a filmben sem tudnak célozni, viszont valósággal felkínálják magukat a jófiúk lövéseinek. A szinkron sem tökéletes, érződik, hogy nagyon cool szeretne lenni, de a „bokszos, köcsög” stb., stb. kicsit divatjamúltan hangzik, legalábbis a magyar színészek szájából.

A MR. BEAN NYARAL (2007) esetében osztom cimborám véleményét, miszerint Bean sokkal szórakoztatóbb a tévés kisfilmekben, mint a mozifilmjeiben. Talán sok belőle a 90 perc, talán nem érdemes túl sokat beszéltetni a karaktert, mindazonáltal a MR. BEAN NYARAL sem annyira élvezetes, mint a tévéfilmek. Becsúszik néhány gyenge poén, miközben jó poénok kerültek a kihagyott jelenetek közé. (A két kalauzos jelenet közül szerintem például egyértelműen az a gyengébb, amelyik a filmben látható.) A sztori nem egy nagy durranás, a hangsúly ismét Mr. Bean hülyeségein van, amelyek összességében szórakoztatóak. A partnerek közül Jean Rochefort pincére és Willem Dafoe egocentrikus és hisztérikus rendezője érdemel említést. A magyar szinkron sajnos szintén nem igazán jó, Bean hülyeségére a magyar hanggal is (feleslegesen) rá akartak tenni egy lapáttal, úgyhogy mi a komámmal elég hamar átváltottunk a feliratra. Senki nem tudja szórakoztatóbban mondani azt, hogy „Bean”, mint maga Mr. Bean.

Brian De Palma nekem is nagy kedvencem, főleg ezeknek a filmjeinek köszönhetően:

CARRIE (10/9)
ŐRJÖNGÉS (10/7)
GYILKOSSÁGHOZ ÖLTÖZVE (10/10)
HALÁL A HÍDON (10/10)
ALIBI TEST (10/9)
AKI LEGYŐZTE AL CAPONÉT (10/9)
A HÁBORÚ ÁLDOZATAI (10/8)
KÁIN ÉBREDÉSE (10/7)
CARLITO ÚTJA (10/8)

Kifejezetten nem tetszett azonban a HIÚSÁGOK MÁGLYÁJA, a NAGYOKOSOK, A MARS MENTŐAKCIÓ és a FEKETE DÁLIA.

A hétvégén Brian De Palma maraton volt, bevágtam 4 filmjét és még tervben van az elkövetkező napokra minimum 2, korábban még nem látott alkotás :)

Tanulságos volt. Brian De Palma korábban nálam mindig olyan rendező volt, akinek szórakoztattak a filmjei és kedveltem is jó párat, de annyira a parafrázisaira és reflexióira nem figyeltem fel, mint most. Ennek talán az az oka, hogy amiket korábban láttam tőle (mint A sebhelyesarcú, Őrjöngés, Az utolsó dobás, Carrie vagy A Mars-mentőakció) azok nem tobzódtak annyira ezekben a dolgokban, vagy csak olyan szemmel néztem őket, hogy nem érdekelt ez a vonulat különösebben, csak szórakozni akartam. Persze az Aki legyőzte Al Caponét babakocsis jelenete meg A sebhelyesarcú és a Mission Impossible feldolgozás jellege feltűnt, de ezek se érdekeltek különösebben, mint motívumok.
Most viszont megnéztem ezt a négyest: Carrie, Gyilkossághoz öltözve, Halál a hídon, Káin ébredése
Rájöttem, hogy De Palma a Godard által megkezdett úton halad, de ő ezt másképp csinálja. Godard szerintem bizonyos filmes műfajokat és alműfajokat emel be a műveibe és alakítja át olyanná, amilyennek ő szeretné látni azt a műfajt, vagy amit neki jelent. Így nevezhetjük A kis katoná-t kémfilmnek, az Alphaville-t sci-fi noirnak, az Asszony az asszony-t romantikus-vígjáték-musicalnek, a Kifulladásig-ot talán kriminek a Bolond Pierrot meg olyan road-moveinak, ami egyben reflektálás nem csak erre a műfajra, hanem Godardra önmagára (reflexió a reflexióra).
Brian De Palma hasonlóan bánik Hitchcock-kal. Mesterének tekinti, és sok ötletét a mesternek beemel a saját munkájába vagy éppen továbbgondolja azokat. A Psychot például nem is egyszer gondolja tovább / újra. Viszont Brian De Palma más mint Godard. Nekem róla Eszterházy Péter is eszembe jutott. Ugye Eszterházy sajátossága, hogy vannak különböző írók, akiknek egyes mondatait, bekezdéseit szó szerint beemeli a saját írásába úgy, hogy ezek a mondatok a saját írásaiban, kontextusaiban is tökéletesen értelmesek legyenenek. Tehát egyfajta posztmodern mozaik művészet. Nos ezt filmekben ilyen formán nem lehet megoldani, hogy komplett jeleneteket vesznek ki filmekből (kivéve a youtube videoknál, amikor versus jelleggel összeresztenek, összevágnak egymással harcoló filmes hősöket, lásd Neo vs Robocop), hanem azokkal akkor, ha újra fel akarják használni újra kell forgatni saját szereplőkkel. De Palma ezt meglépi. A Káin ébredése végén a Tenebre egyik híres jelenetét emelte be, de beemelte egy helyütt a Psycho kocsielsüllyesztős jelenetét. Ugyanakkor nem csak átemelések vannak nála, hanem utalások is. Nem egy filmjében vannak női ruhába öltözött férfiak. Ezek szintén a Psychora kikacsintások. De van a Psychora rengeteg más is (dramaturgia, zene, jelenetek stb.). De nekem a legtetszetősebb húzás az volt, amikor az általam először látott Gyilkossághoz öltözve nyitójelenetében épp saját magára, a Carrie nyitójelenetére reflektál. A Blow out meg újragondolása a Blow up-nak. Vagy talán csak az alapötlet feldolgozása új szemszögből. Végül is azt mondom, hogy ha a remake szó azt jelentené, amit De Palma művel, akkor talán semmi baj nem lenne a remakekkel (ilyen feldolgozás A légy vagy A dolog, amik olyannyira eltávolodtak az eredeti ötlettől, hogy teljesen új filmek, amik éppenséggel emiatt (is) sokkal jobbak is) . Mert Palma egyáltalán nem remakeket gyárt, nem használja fel a címüket az eladhatóságért, hanem egy gondolatot sző tovább, ő mit hozna ki belőle. Így két nagyon különböző film születik.
Szóval végül, ahogy néztem elkezdtem ezekre a csemegékre figyelni. Tarantino azért jutott eszembe, mert ő is hasonló filmes módszerrel dolgozik, de persze még sem ugyanaz. Nem tudom, de végső soron úgy érzem, hogy míg Palmánál teljesen egyértelmű, hogy mi-miért van, Tarantinonál viszont rezeg a léc. Sokszor jut eszembe, hogy ő a marketingjének köszönhetően adta el magát, meg a "tiszteletadásait". Ezért van az, hogy ő elérte, hogy most már senki se tudja, hogy igazából lop, vagy "tiszteletet" ad. Nagy viták mennek ezen gyakran :) De talán az eldöntheti a vitát, hogy ha valaki olyan tudatosan komponál meg valamit, mint Palma a Hitchcock átültetéseit, hogy mindenki láthassa ezt honnan is emelte be,( tehát meg sem próbálja sajátnak feltüntetni azt a rövid jelenetként mondjuk), akkor egyértelmű a posztmodern jelleg. Míg Tarantinonál engem kisebbfajta "sokk" ért, amikor megtudtam, hogy az anno, olyannyira eredetinek (és eredetinek is kikiáltott) és jónak tartott Kutyaszorítóban egy az egyben egy ázsiai film lemásolása (inkább lopása vagy illegális remakje :) ), persze ezt pár ázsiai film rajongó azért megosztotta a világgal :) Tarantino később kezdte el hangoztatni, hogy ő is ilyen posztmodern alkotó.
Ahogy néztem e négy alkotás közül talán a Carrie volt, amiben nem vettem észre ilyen elemeket pedig most láttam másodszor(vagy csak nem voltak annyira direktek). Egyébként a Carrie tényleg egy jó King adaptáció. Ami azért fontos, mert Stephen King-et orrba-szájba adaptál mindenki, viszont jól őt kutya nehéz. Pont azért, mert rengeteg belső gondolat van, ami nem lehet filmre átültetni. El kell olvasni, hogy együtt érezhessünk igazán a karakterrel, vagy értsük ki mit és miért csinál igazából. Csomó olyan írói bravúrja van, ami nem ültethető át filmre, vagy legalább is nehezen. De Palmáék léptek egy merészet és egy alkatilag teljesen má színésznőt választottak Carrynek, mint amit King megalkotott. Viszont ez a más alkatú Carrie az, aki tökéletesen átadja azt az érzést, amit a regénybeli Carrie kelt. Bámulatosan jó választás  volt Sissy Spacek. A film végül is megtudja mutatni azt, amiről a regény is szól a horror mögött, hogy ez a történet azoknak a fájdalmát fogalmazza meg, akiket kiközösítettek iskolás éveik alatt. Ez valójában ennek a története a természetfeletti horror alatt. Mindenki szeretne normális lenni és szeretne normális kapcsolatokat. Csak Carrie se otthon se az iskolában nem kap se szeretetet se megértést. Csak neki van egy olyan képessége, ami kirobban belőle, amikor már nem bírja tovább a megaláztatásokat.
Szóval megérte ezeket a filmeket megnéznem, bár a kedvenc De Palma filmem A sebhelyesarcú és egyelőre nincs megingatva a trónja :)

Köszi, megnéztem. Valóban nem láttam, viszont amit 1 perc után nem sokkal most láttam az előzetesben, az határozottan felcsigázta az érdeklődésem. :)

Kerestem egy előzetest hozzá:

http://www.youtube.com/watch?v=hU4G6mfyvhM

A története mindössze annyi, hogy van pár olasz katona, akiket a háború idején egy kicsi görög szigetre vezényelnek megfigyelés céljából. Ellenség viszont sehol. Rövid ajánló, de ennyi is elég :)

Azt annyira régen láttam, hogy már nem is emlékszem rá. Persze szívesen megnézném újra.

Szerintem a sokak által szájbarágósnak tartott A terasz is csodálatos, én ezt venném meg legszívesebben.

Az Arizónai álmodozók meglátásom szerint száz százalékosan álművészet, szörnyű idegesítő film..

Nem emlékszem a cím alapján, szóval lehet, hogy nem láttam.

Köszi, megpróbálom megnézni ezeket.

A Mediterraneo-t láttad? Azt is az elmúlt napokban néztem meg és az is nagyon mély hatást gyakorolt rám a maga könnyed szépségével.

Nekem tetszett a BELFEGOR A POKOLBÓL, a FÉLTÉKENYSÉGI DRÁMA, az EGY KÜLÖNLEGES NAP, a SZERELMI SZENVEDÉLY, A BÁL és A POSTAKOCSI is, de azért ezek nem a mai közönségigények szerint készült filmek.

Az ARIZÓNAI ÁLMODOZÓK szerintem részleteiben olykor kifejezetten jó, de egyrészt nem áll össze egésszé, másrészt erősen érződik rajta, hogy ez csak egy agyalmány, íróasztal mellett akartak kitalálni valami nagyon eredetit, nagyon vicceset, nagyon sokatmondót. A színészek külön-külön elég jók (Faye-nek például ez talán a legjobb alakítása az 1990-es évekből), de nem illenek igazán össze, hiszen egészen eltérő stílusban játszanak.

Tudnál nekem még Scola filmeket ajánlani? Megkérlek rá :) Örülök, hogy felfedeztem őt, mert eddig nem is ismertem. Ez a két filmje irányította rá a figyelmemet.

Egyébként én se vagyok nagy Kusturicás, bár a Cigányok ideje tetszik, de ott főleg az, hogy kísérletezik a mágikus realizmussal és ott jól eltalálta ezt az egészet.
Az Arizónai álmodozók nekem tömény unalom, a Macska-jaj meg elszórakoztat, de nem tartom magas színvonalú alkotásnak :)

Oké, értem és elfogadom az álláspontodat.

A MACSKA-JAJ-t illetően nem nagyon tudok mit mondani, nekem Kusturica nem igazán jön be, egyetlen filmje se tartozik az igazán nagy kedvenceim közé.

Ha sarkalatosan akarnék fogalmazni, számomra a CSÚFAK ÉS GONOSZAK az Élet a maga kendőzetlenül nyers naturalizmusában, A CSALÁD pedig a Színház a szó jó értelmében vett profizmus minden kellékével felvértezve.

Azok a filmek ténylegesen nekem is eszembe jutottak a Csúfak és gonoszak nézése közben, de a Macska-jaj valahogy jobban. Talán pont emiatt a szegénység és humor keveredés miatt ( mondjuk a szegénység a Macska-jajban egyáltalán nem hangsúly, hanem szimplán a közeg kelléke). Sok dolog jutott eszembe a Macska-jaj meg Csúfak és gonoszok párhuzamban: az emlékezetes dialógusok, amik szállóigévé váltak azok között, akik látták őket; a kultikussá váló karakterek; a szatirikus karikatúra; meg az, hogy végig azon járt az agyam, hogy az a borzalmas élet, amit ábrázol a két film (egyik a város szélén lakó nyomortelep lakói, illetve az a cigány maffiózó réteg, akik kiskirályként élnek a szemétdombon) ezeket akár nálunk is felvehették volna. Nino Manfredi órási alakítást nyújtott, de a magyar szinkron se piskóta.
Csak én azért érzem A családhoz képest kevésbé sikerült alkotásnak, mert A családot ízig-vérig megszerettem, a Csúfak és gonoszak a témája és az ehhez társuló megvalósítás elidegeníti a nézőt (persze ez volt a szándék, ezt végre is hajtotta), de pont ezért nem tudtam megszeretni :) Pasolini meg ugye nem humor oldaláról forgatta a saját műveit, de ott meg megtudtam szeretni a főszereplőket (pl.: Magnani anya karaktere a filmtörténelem egyik legönfeláldozóbb, legszeretetre méltóbb anyatigriseként próbál mindent megtenni a gyerekéért). Nem tudom, de én valahogy igénylem, hogy legalább 1-2 ember minimum tudjak szeretni egy filmben, vagy legalább szurkolni tudjak nekik :)

A CSALÁD című Scola-filmet én is nagyon szeretem, hiszen nagyszerű színészeket vonultat fel (csak egyik nagy kedvencemet említem közülük, Stefania Sandrellit), és nagyon sajnálom, hogy DVD-n nálunk nem jelent meg, és valószínűleg soha nem is fog. Mégis azt gondolom, hogy a CSÚFAK ÉS GONOSZAK erőteljesebb, emlékezetesebb alkotás. Jómagam nem a MACSKA-JAJ előfutárát látom benne, inkább a korai Pasolini-filmek (A CSÓRÓ, MAMMA RÓMA) hatását vélem felfedezni benne, hiszen a miliő ugyanaz (a római nyomornegyedek világa), de a dráma helyett ezúttal a humor az elsődleges. Egyébként Pasolini (aki Scola jó barátja volt) mondott volna előszót a filmhez, amelyben két felfedezettje (Ettore Garofolo és Franco Merli) is szerepel. A főszerepben Nino Manfredi ugyanazt a színészi bravúrt hajtja végre, mint 1962-ben Anna Magnani a MAMMA RÓMÁ-ban: annyira azonosul a szereppel, hogy olyan, mintha saját sorsát játszaná, holott egészen más civil háttér állt mögötte, mint a többi – lényegében valóban önmagát játszó amatőr – szereplő mögött.