A filmritikákról

ez milyen érdekes, vajon akkor sokan látták így ezt a filmet? ma szégyellheti magát a csávó rendesen, bárhol is van, szerintem nevet is változtatott, de pályát tuti

Aranybányára leltem a filmvilág honlapján, hisz több mint 25 évre visszamenőleg elérhetővé tették a cikkeket, ezúttal a kedvenc   filmemre kerestem rá:

--

A Jó, a Rossz és a Csúf

Iván Gábor



Csaknem három órára kényszerített a moziszékbe. Amit ezalatt az idő alatt felszolgáltak, azzal mindenféle bajom van. Először is a történet. Három kemény legény együtt és egymást gáncsolva kerget egy halom pénzt az észak–déli polgárháború véres hadszínterén keresztül. Talán nem is megfelelő szó a kerget, hisz egy westernhős soha nem árulhatja el türelmetlenségét, tehát mondjuk úgy: hárman vonszolják magukat. Nem sietős a dolguk, ezért is nyúlik a másfél órára elegendő história elviselhetetlen hosszúságúra.

Egy westernhős ne legyen fantáziadús, legyen csak emberfeletti. Hogy a három címszereplő alkalmas-e erre a feladatra, az nem derült ki, a rendező ugyanis azon kívül, hogy a kamera elé állította őket, jellemábrázolásra egyéb lehetőséget nem is adott nekik. A csúnya csúnya volt, a gonosz hiúzszemű, a jó pedig szép. Egy Lombroso kell ahhoz, hogy a lelkükbe lásson.

Szóval, ez a három nekivágott a másfélórás útnak, hogy három óra alatt tegye meg, és sikerül is elhúzniuk az időt. Hogyan? Van erre egy rendkívül alkalmas filmpanel. A westernek általánosan kedves szokása, hogy a tempót, a ritmust zenekísérettel (ami itt pompás volt) időnként lefékezik, hibernálják. A fagyhalál küszöbén pihegő, alig mozduló film jó esetben hipnotikus hatással van a nézőre. A főhősök vontatott léptei súlyt kapnak, megremeg a föld alattuk, ha keményen néznek, rezzenetlen pillákkal, a néző bénult izgalommal hanyatlik hátra székében. Ha a helyzet nem elég drámai, vagy ha a panel túl hosszú, akkor a film túlhűl, fagyhalált szenved. Sergio Leone filmje annyiszor halt meg, ahányszor ezt a panelt alkalmazta, tehát sokszor. A rendező mentségére szolgáljon, hogy a panelek nélkül sehogy nem tudta volna kitölteni ezt a három hosszú órát.

Az már a western csodája, hogy mégis türelmetlenül várom a következőt.

--


Van egy sanda gyanúm, hogy az irónak igenis tetszett a film, bújkált ő gyerekkorában fák mögött, pisztolyt formálva a kezével, puff-puff, szóval élvezte a filmet, csak neki egy sznob lapnak kellett okoskodó kritikát irnia és nem engedheti meg magának hogy dicsérjen egy olyan filmet, amire nem illik a művészfilm meghatározás.
Enyhítő körülmény, hogy a kritika 1979-ben született.

a probléma az azzal, amit írsz, hogy egy kung-fu filmtől is elvárható, hogy legyen normális cselekménye és jó színészi alakítások legyenek benne, és egy művészfilmnek is kötelező lekötni, valamint abban sem használhatnak műanyag pisztolyt egy esetleges eksönnél. azt mondod: "nem azzal húzza le a filmet, hogy nem Anthony Hopkins alakítja a főgonoszt élete legjobb formáját hozva" hú, szerintem a gonosz minden filmben fontos kérdés. csak a legutóbbi példa: a HP4 pl egy elég kommersz mozi, de Ralph Fiennes mit ki nem hoz Voldemort figurájából! pedig mondhatnánk, hogy azért nem annyira lényegi kérdés, hogy Fiennes hosszú-hosszú időn keresztül gyakorolja a szerepét (lsd. extra lemez).
műfajtól függetlenül vannak jó és rossz filmek.

A SZOMSZÉDOK szerintem szappanopera, még ha előkelően "teleregény"-nek is nevezték annak idején. Hogy nem naponta jelentkezett, annak anyagi okai voltak, s nem a tudatos művészi koncepció, hiszen ha jól tudom, előbb fizetési problémák merültek fel, majd anyagi okok miatt állt le az egész széria. Nekem az volt a bajom vele, hogy egy cseppet sem éreztem életszerűnek: jobb-rosszabb színészek egysíkúan felmondták a szövegeiket, melyekbe mindig beleerőltettek valami aktualitást.

A DALLAS-ról kedvenc emlékem, hogy tudomásom szerint szinte senki nem halt meg benne végelgyengülésben, nem esett a fejére tégla, nem gázolták el stb. Mindenki repülőgép-szerencsétlenségben hunyt el, aztán némelyek előkerültek mégiscsak. (Mint Bobby egy korai epizódban, vagy Samantha egyik palija.) Bobby visszatérése a sorozatba több volt, mint kínos, bár a rajongók nyilván örültek neki.
A BARÁTOK KÖZT-ben pedig pl. Tilda vagy Dr. Balogh Nóra szerintem csak Berényi Danikának nem volt még meg a főbb szereplők közül, de mivel a sorozatnak még nincs vége, ez a variáció sem kizárt.

az.

Akkor ismét egyetértünk! :-)
Egyúttal abban is, hogy ez az egéz topic csupán egy felesleges műbalhé.

Szerintem is.

A Szomszédok kordokumentum? Ez tényleg igaz! Az átlag magyar kisemberek szerencsétlenkedései a kilencvenes években -  akár mi is főszereplők lehetnénk a magunk ügyes-bajos dolgaival!

A Dallasról már azt a szép elnevezést is hallottam, hogy társadalomrajz....
Végül is...

Gabesz76 ugyanezt írta le.

Gabesz, látok némi problémát a felvetésedben. Egy kritikánál igenis figyelembe kell venni a műfajt, de nem úgy, mintha egyes műfajok jobbak lennének másoknál, hanem a filmet a saját műfajának értékei szerint kell megvizsgálni. Az Ong Bak érdekes példa, mivel nagyon könnyű két ellentétes szemmel nézni. Egyrészt a műfaj kedvelőinek nagyon jó film, mert amit a srác csinál az nem mindennapi - a jól megkoreografált bunyó elviszi a hátán az egész produkciót. Másrészt a történet és a színészi alakítás a 30 évvel ezelőtti hong-kongi átlagot hozza, vagyis nyugati szemmel gagyi. Most akkor mit írjon egy kritikus? Szerintem fölösleges azt leírnia, hogy "ez egy sz*r film mert blablabla", ugyanis egy ilyen elvetemedett harcművészeti filmet úgyis csak azok néznek meg, akiket egy térdrúgás jobban izgalomba hoz mint egy tonna színészet. A műfaj keretein belül azt lehetne írni róla kritikának, hogy "látványos és naturális harcjelenetek, számítógépes és egyéb segítség nélkül, bár helyenként kissé lelassul a film". Ebből többet tud meg az érdeklődő.
De egyáltalán nem arról beszélek, hogy csak pozitív kritikákat írjanak az emberek. Ha a Kommandóbázis béna film (nem láttam, elképzelem), akkor azt kell írni, hogy "látható hogy műanyag játékpisztolyokkal hadonásznak, nincs benne egy frappáns beszólás sem, a testi sérülések maszkírozása übergagyi". De ez mind a műfaj keretein belül marad, és nem azzal húzza le a filmet, hogy nem Anthony Hopkins alakítja a főgonoszt élete legjobb formáját hozva.
A Fellini filmeket eszembe sem jutna akciófilmekkel összehasonlítani, csak azt próbáltam elmagyarázni, hogy a kettőt hülyeség ugyanolyan szempontok alapján értékelni.

Tévedés ne essék: A Szomszédok távolról sem szappanopera! Hisz a szappanoperák legfőbb ismérve hogy naponta jelentkezik, és állandóan valami bugyuta fordulat kell hogy legyen az epizódok végén. A Szomszédok egy teljesen egyedi műfajba tartozik: Kordokumentum. Ez a legfőbb funkciója. A rendszerváltás utáni kisemberek problémáit mutatja be, tele aktualitásokkal. Igen népszerű volt, hisz rengeteg olyan embert élt akkoriban, és most is, mint a Szomszédok karakterei. Így tényleg olyan volt mintha a saját magunkat, vagy szomszédainkat látnák a képernyőn. Annyira kicsinyes, és hétköznapi dolgokkal foglalkozott. Persze sokszor túlzásba viszik, amin ma már olyan jókat tudok nevetni: Mikor minden karakter kézzel lábbal küzd az ellen előre tudjon lépni az életben. Majdnem minden epizódban megkísértik őket egy lehetőséggel hogy jobb állást kaphatnak, vagy több pénzt, amit ők mindig elutasítanak hogy nem, mert ők nem értenek az üzlethez, meg ilyesmi... Így tele van olyan baromira illogikus, valószerűtlen dolgokkal hogy: A diplomás mentőorvos inkább fillérekért mentőzik mint hogy elfogadja a sok pénzel kecsegtető állást egy magánklinikán, és még egy Trabantot sem tudnak venni. Vagy hogy Alma otthagyja a stewardesi állását hogy egy kocsmában dolgozhasson, meg ilyesmi... :-)))

Igen, ez talán jobb megfogalmazás!

Vagy nem is az értéke, hanem a funkciója.

Hát igen, a Szomszédok tényleg annyira rossz volt, hogy azt már nézni kellett!
Annak elenére, hogy vontatott, lapos, és uncsi volt, valahogy a szereplők (kivétel Etus, Julcsi, Jutka, Alma) olyan szinpatikusak voltak, hogy szinte családtagnak éreztem őket! Szerintem a magyarok nem magáért az "izgalmas" cselekményért nézték, hanem azért, mert rólunk szólt, egyszerű emberek hétköznapi, ügyes-bajos dolgairól! Szükség volt erre is, ez bizonyítja, hogy szinte mindenki nézte (és szidta)!
A Dallast nem csíptem, mert annyira mű világ volt, mű emberekkel - mindenki gyönyörű, mindenki gazdag, hogy egyszerűen idegesített, olyan volt, mint egy megfilmesített Romana - Tiffany regény.
A Gazdagok és szépek ha lehet, még ilyenebb... viszont azt gondolom, sok nő azért szereti az efféle rózsaszínű művilágot, mert a szereplők megtestesítik azokat a tulajdonságokat, amire egy szürke háziasszony hiába vágyik: gazdagság, szépség, utazás, jó pasik...
Tehát ennek is nagy a tábora.
Tudom, hogy hülye dolog, de szívesen, és élvezettel nézegetem az alábbi bugyuta kis vígjátékokat: Dr. Szöszi, Sztárom a párom, Oltári nő, Nászok ásza, stb.  Persze ezek nem érnek fel egy Országútonnal, de egy fárasztó nap után olyan jó az embernek elengedni magát!
Viszont természetes, hogy a "komolyabb" filmek tudnak igazán megérinteni, mivel némelyik olyan hatással van rám, hogy szinte új ember leszek, ha végignéztem!

Akárhogy is, minden műfajnak megvan az értéke!

No igen, Etus okosságait én sem bírtam, meg volt más hibája is a Szomszédoknak, de mindezzel együtt is szerintem messze veri a Barátok köztöt. Márcsak azért is mert az emberek hétköznapi gondjairól, örömeiről szólt (általában), ellentétben a Barátok közttel. Valószínűleg azért is tetszett jobban a Szomszédok, mert a színészeket/szereplőket nagyon szerettem. A Dallasnak is megvan a maga utánozhatatlan feelingje, az teszi naggyá. Persze egyik sem tetszett annyira, hogy újra megnézzem mind az 563 epizódot, de néha kedvet kapok hozzá, hogy egy kicsit bele-belenézzek, ha adják. A Barátok közt ezzel szemben szerintem tényleg igénytelen, és egy-két színészen kívül nincs benne sok értékelhető. Ráadásul nagyon idegesítő. Mondjuk még mindig jobb, mint a dél-amerikai sorozatok, meg a különböző délutáni német, amerikai...stb. akciósorozatok. Na azokat aztán tényleg nem szeretném soha látni!

Sorry, de szerintem az egész felvetés kicsit műprobléma-jellegű. A kritika ugyanis – akár hivatásos kritikus, akár amatőr egyén, pl. Xpress fórumozó írta – mindig személyes vélemény, és nem megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatás, melyet muszáj útmutatónak tekinteni. A filmkritikákat éppúgy differenciáltan kéne figyelembe venni, mint magukat a filmeket. Nem feltétlenül az a jó kritika, ahol a szerzőnek ugyanaz a véleménye, mint nekem, hanem amelyben a kritikus megindokolja, hogy szerinte miért jó vagy rossz az adott mű. Az ilyesmivel tud mit kezdeni az ember, szemben a "fostalicska", "szar", "alapmű", "kötelező vétel" stb. féle fantáziátlan kinyilatkoztatásokkal.
Mindenképpen megmosolyogtató az a felvetés, hogy a rajongókra való tekintettel az akciófilmekről (vagy általában a filmekről) csak pozitív kritikák szülessenek. Mint előző hozzászólásomban írtam, szerintem hibás felfogás a műfajok felől közelíteni a filmekhez: csak jó és rossz filmek vannak, s nem jó és rossz filmműfajok. Ugyanakkor egy akciófilm sem lesz csupán attól jó, mert a főszereplő egészen kiválóan ugrik, vetődik, rúg stb. Ez elég lehet egy sportversenyhez, de legfeljebb csak kiindulópont lehet egy jó filmhez. Kell még egy jó sztori, amelyben van izgalom, feszültség, esetleg humor, s legfőképp jellemek és nem papírmasé figurák küzdenek egymással vagy éppen egymás mellett. A DIE HARD nem azért jobb akciófilm, mint mondjuk a KOMMANDÓBÁZIS, mert Bruce Willis akrobatikusabb, ügyesebb stb. mint Mark Dacascos, hanem azért, mert az előbbi filmet részletesebben kidolgozták (és pénz is volt hozzá), míg az utóbbit egy ügyes fiatalember testi adottságai köré kevés pénzből összecsapták (ld. még ONG BAK).
Azzal semmiképp nem értek egyet, hogy egy Fellini-filmet egy akciófilmmel hasonlítsunk össze, s egyáltalán nem azért, mert nálam Fellini a nyerő. A kétféle filmtípus ugyanis eleve más igények kielégítésére jött létre, másfajta nézőrétegeknek, tehát összevetésük teljesen felesleges. Vannak jó akciófilmek, ahogyan Fellininek is vannak gyengébb munkái, de utóbbiak például a többi Fellini-filmmel való összehasonlítás eredményeként nevezhetők meg, s nem az akciófilmekkel való összeméréskor kristályosodnak ki.

S egy villámkritika: szerintem a SZOMSZÉDOK is van olyan szörnyű, mint a BARÁTOK KÖZT, különösen Etus falvédő bölcsességeitől tudok ideges lenni. A DALLAS-t sem tartom különösebben igényes szériának, egysíkú karaktereivel és unalmas színészeivel. Írhatnék erről hosszabban is, de már az is egyfajta kritika, amikor az ember egyáltalán időt és terjedelmet szán arra, hogy írjon valamiről.

Én nem röhögtem. A Dallast én is néztem régen. Persze ha Jockey nincs benne, akkor feleannyit sem ért volna az egész. :-)))
Szerintem sem lehet egy kritika sem objektív, hiszen mindenkinek más az ízlése, én is szerettem a Dallast, de egy Jet Li filmen halálra unnám magam. :-) De ugyanígy vagyok pl. a Star Wars-filmekkel és a LOTR filmekkel is, bár azokat azért egyszer meg tudtam nézni. Az első részt talán kétszer is láttam.
Abban is egyetértünk, hogy minden műfajt külön kell kezelni, van olyan akciófilm, amit szeretek, ugyanakkor művészfilmeket is, de a kettőt nem lehet összehasonlítani. Persze ha megkérdeznék tőlem, hogy ha valamelyiket el kéne tünteni a Föld színéről, melyiket választanám a Cabiria éjszakái-t vagy A specialistát, akkor azért nyilván a másodikat választanám. :-)

Szerintem eltérő műfajú filmeket eleve nem szabad rangsorolni, meg egymáshoz hasonlítani, bár műfajon belül sem csípem az ilyesmit! Objektív kritikát meg szerintem nem lehet írni, minden film annyit ér, amennyit az adott néző szerint ér. Több (sok) néző véleményének, értékelésének együtt már sokkal több értelme van. Ezért sem csípem az újságokban megjelenő kritikákat, hiszen azok csak egy ember véleményét tükrözik, ráadásul a stílus meg a hozzáállás is bosszantó tud lenni időnként.

Ha engem kérdezel, szappanoperában is vannak jobban sikerült darabok, de szerintem nem a Barátok közt az. Magyarok közül például a Szomszédok, külföldről meg (most röhögni fogtok) a Dallas. Mondjuk néhány résznél többet ezekből sem néznék meg újra, annyit is csak néha, nosztalgiából.

De meg lehet egy filmet úgy is csinálni, hogy többrétű abból a szempontból, hogy aki a szórakozást keresi benne az is, illetve aki a mélyebb tartalmat az is megtalálja, amit keresett. Van néhány szép példa ezekre ugyanúgy akciófilmekben, mint drámában...

Ezen én is régóta gondolkodok. Hogy lehet objektív kritikát írni? Hogy ítéljünk meg egy filmet? Műfaján belül? Vagy teljesen objektíven?

Ha elfogadjuk Matez álláspontját, akkor akár a Barátok Közt-ről is lehetne írni 100 %-os kritikát, mert egy tök jó szappanopera, és a legnézettebb a magyar televíziózás történetében. Valójában pedig szándékosan iszonyú igénytelen, sablonos, összecsapott, és még sorolhatnám.

Az a helyzet hogy a műfajokat rangsorolni lehet! És ez nem is újkeletű dolog: Biztos ti is hallottatok már a B kategóriás filmekről. Ez a kifejezés, vagy "értékrend" valamikor az 50-es években alakult ki, mikor a nagy film előtt vagy utánra mindig beraktak valami szörny filmet... Ilyen "A gyilkos tarantula visszanéz" típusúakat... Ezeket is lehet persze szeretni, és biztos van rajongótábora is, de nem lehet összehasonlítani mondjuk egy Hitchcock filmmel.

Szóval ezen rangsorban bizony a Jeti Li filmek jóval lejjebb találhatóak mint mondjuk Fellini filmjei, de feljebb találhatók mint a szappanoperák. Ez a helyzet. És egyszerűen el kell fogdnunk hogy minden filmről alapvetően két féle kritika írható: Műfajon belüli értékelés, horror esetében ezt is várjuk el ha pl.: a Fangória magazint lapozgatjuk, és objektív kritika, amit pedig az olyan általános filmes magazintól várunk el mint pl.: a VOX, vagy xpress vásárlói kritikák...

Az aki csak annyit ír hogy: "Szar a film, és b*zi akinek tetszik" Az nem kritika, és az íróját minősíti. Ennyi.

Valóban nem vall túl jó modorra, ha egy hozzászóló b*zinak, vagy hasonlónak titulálja az akciófilmek rajongóit,  hiszen minden műfajban találhatunk  színvonalasabb alkotásokat, és a horrornak, krimiknek, kémfilmeknek, szappanoperáknak  stb- nek is lehet igényes közönsége!
Mondjuk ezeket a műfajokat én sem kedvelem, de elismerem, hogy erre is szükség van, hiszen sok embernek nincs türelme egy klaszikus drámát naponta végigülni, inkább szórakozni szeretne!
Mondjuk a Csontemberről más topicban negatív kritikát írtam, mivel magát a sztorit nagyon szinplának, elcsépeltnek találtam. Furcsán hangzane egy Shakespeare dialógus, vagy egy "velős eszmefuttatás" e filmben de szerintem intelligens ember nem is várja el tőle!
Jó lenne, ha nem a műfajokról írnánk elítélő kritikát, csak a filmről - ha úgy látjuk, indokolt!

"Csak azt utálom, ha egy egyébként fogyasztható akciófilm adatlapján valami botcsinálta önjelölt kritikus-zseni közli, hogy akinek ez tetszik az b*zi, mert a színészi játék gyenge, meg a cselekmény nem elég fordulatos."

ezt a fricskát gondolom nem nekem szántad, mert én pont ez ellen az álláspont ellen vagyok. sokszor én is megkopogtatom a kobakját azoknak a gyógyegereknek, akik folyton játszák a cinikust, lesik a bakikat és kipiszkálják a filmkínálatból a szórakoztatás céljával született primitív filmeket. pedig ez lenne egy film elsődleges feladata: hogy szórakoztasson. az hogy kit hogyan lehet az már csak ízlés kérdése. én személy szerint általában az arany középszert választom: mindent megnézek :)

ui.: az akciófilmeknél én egyáltalán nem a fordulatokról beszéltem. egyszerűen már meg sem tudom különböztetni egyiket a másiktól, mert mindegyik ugyanannak a cselekménynek a sokadik remake-je. jól esne már valami új és eredeti is.

mondjuk mit keresne egy Jet Li filmben Oscar-díjas színészi játék és Shakespeare-i dialógusok? nemcsak koncepcióból és a célközönség megválasztásából, hanem műfajából adódóan abszurdum az ilyen elvárás. ellenben valamennyivel érthetőbb lenne a dolog, ha valaki a látványos verekedéseket és a lövöldözéseket keveselné mondjuk az Egyetlenből. ugyan számunkra ez egy igen nagy sületlenség, de egy győzike és jk rowling csecsén nevelkedett tinédzserben jogosan merülnek fel ilyen elvárások.

Tény, hogy egy fordulatos történet jót tesz egy akciófilmnek, de én speciel 1-2 látványos lábsöprés, akrobatikus ugrás és precízen kivitelezett ütés miatt nézem meg Jet Li filmjeit.
Az más kérdés, hogy egyébként a "jó" filmeket szeretem (Holt költők társasága, Az élet szép, stb.) de nem lehet minden nap jellemfejlesztés céljából filmet nézni, néha pihenni is kell.
Csak azt utálom, ha egy egyébként fogyasztható akciófilm adatlapján valami botcsinálta önjelölt kritikus-zseni közli, hogy akinek ez tetszik az b*zi, mert a színészi játék gyenge, meg a cselekmény nem elég fordulatos.

mondjuk mit keresne egy fellini filmben robbanás és lövöldözés? nemcsak koncepcióból és a célközönség megválasztásából, hanem műfajából adódóan abszurdum az ilyen elvárás. ellenben valamennyivel érthetőbb lenne a dolog, ha valaki az érzelmi kitöréseket és a csúcspontokat keveselné mondjuk az amarcordból. ugyan számunkra ez egy igen nagy sületlenség, de egy győzike és jk rowling csecsén nevelkedett tinédzserben jogosan merülnek fel ilyen elvárások. wesley snipes és jet li filmjeiben a színészi alakítások kb annyira keltik fel a figyelmemet mint ostoba címeik és a tehetségtelen flótásokból álló stáblistájuk. amit viszont megkövetelhet a néző az egy eredetibb és bonyolultabb szerkezetű forgatókönyv ami azért többet nyújtana a másfélórás akciócsokornál. ezt még csak kevés akciófilm tudta megcsinálni.

Úgy látszik nem igazán jól fejeztem ki magam eddig, de sebaj, teszek még egy kísérletet. Lássunk egy szemléletes példát :)

Szerintem akciófilmet "művészi szempontok" alapján megítélni olyan, mintha fanta-rajongóként egy pohár kóla megivása után azt mondanád, hogy azért sz*r mert nincs narancsíze.
Tudhattad előre, hogy nem lesz, tehát 1. minek ittad meg? 2. miért fanyalogsz?
Rendelj fantát ha azt szereted, és szállj le a kólarajongókról.