Eszméletlen izgalmas témát vetettél itt fel, melyet továbbgondoltam egy kicsit, illetve kivetítettem magamra.
Nekem az a véleményem, ha megfogalmazod magadban, miért csinálod, majd ezt az okot/célt sikerrel és könnyedén be tudod illeszteni a mindennapjaidba, akkor tudod örömként megélni a keresgélést, a ráfordított pénzt és energiát pedig nem elvesztegetett erőforrásként értékeled majd.
Addig viszont valóban fontos kérdések ezek, melyeket nem érdemes a szőnyeg alá söpörni. Bosszantó lehet egyébként, hogy az exkluzív kiadások némelyike, vagy épp többsége karcos és hibás - főleg úgy, hogy az ember tudja/úgy gondolja, ezt saját maga sokkal különbül meg tudná csinálni -, de úgy érzem, ezen a ponton azt a kérdést is fel kell tenni, megéri-e a tökéletes példányt felkutatni. Sőt, kiegészítem: megéri-e a tökéletes példányt felkutatni abból a filmből, mely egyébként egyszer még - ugyan speciális keretek között, de - az "ultrafos" jelzőt is megkapta Tőled.
Én annak idején "a kedvenc ötven filmem" összegyűjtését tűztem ki célul, amikor a DVD-lejátszó mellé megvettem első korongjaimat. Aztán persze ez túlnőtt rajtam és egy idő után azt vettem észre, ész nélkül zsákolok be, mindent, amit csak ismertem a tékák polcairól (nem szerettem, vagy láttam, hanem ismertem), aztán folytatódott mindez jópár izgalmasnak ígérkező film alacsony árát kihasználva - egy részüknél bejött a dolog, s ma is örömmel őrzöm, függetlenül attól, hogy 299.- Ft-ot fizettem érte, vagy ötezret, a lényeg az, hogy kiütközött a helyhiány, nem fértem a kiadványoktól, majd inkább feszengés és lelkiismeret-furdalás fogott el nemcsak egy következő filmvásárlás alkalmával, de szimplán hazaérve is. Aztán egyszercsak eldöntöttem, most lecsapoljuk a nem kívánt gennyet, levágjuk az élősködőket, az így befolyó pénzből pedig új tévét veszünk, hogy a maradékot, a keménymagot, az igazi kedvenceket szebb minőségben élvezhessem. Ez volt annyira nemcsak logikus, de gyomorgörcsösen, mellkasrepesztően lelkesítő ötlet, hogy százas nagyságrendben takarítottam ki a DVD-ket a polcról, majd egész tisztességes pénz folyt be (hát igen, akkor még el lehetett adni a használt cuccot). Félreértés ne essék, nem kizárólag az olcsón beszerzett szarok ugrottak (persze sokan ők is), de ilyenkor váltam meg olyan címektől is, mint pl. a Cápa, ami tudjuk, micsoda filmtörténeti mérföldkő, mégis soha nem sikerült semmi olyat találnom benne, amit magaménak éreznék. A lényeg az, hogy csak úgy repkedtek kifelé azok a címek (és utólagosan, feleslegesen beszerzett első kiadások, kuriózumok, lófasz), melyek "egyszer majd jók lesznek valamire", vagy amelyekre valaki más mondta, micsoda jó filmek (de nem én).
Mi van ma? Ma az van, hogy amikor belépek a szobába, óriási kedvencek, kivétel nélkül kellemes élmények és emlékek gerincei vigyorognak rám a polcokról, szinte ugrándozva egymás mellett, hogy "engem nézz újra! neeem, engeeem, engeeem!".
Ha olyan cuccokat is beszerzel, melyek kiadásának apropója, azaz maga a film nem tetszett, akkor ahhoz, hogy elégedett és boldog legyél velük, ki kell fejezned magadnak, miért teszed. Az összes exkluzív magyar kiadást beszerző filmgyűjtő szeretnél lenni? Ha igen, azt szeretnéd, hogy mások annak tartsanak? Elegendő lesz, ha csak "magadnak vagy az"? Biztos?
Korábban pedzegettem ezt másoknak, máshol, nagyon durva megsértődés lett belőle, pedig irtó fontos kérdés! Megvennéd-e az adott cuccot akkor is, ha soha egyetlen fotóval, szóval, ráutalással nem jelez(het)néd a vásárlás tényét hasonló körökben? Az iPhone-ok, prémiumkategóriás telefonok, a "kirakatba rakás" korában ez nagyon fontos kérdés! A minap olvastam egy anekdotát, állati ütős, valahogy így szól: amikor az ember veszélyben érzi a társadalomban betöltött szerepét, vesz valami luxuscikket, hogy kompenzáljon. Szerintem nagyon érdemes elgondolkodni ezen.
Ahogy írtam, nem szorul kommentárra, ha egy exkluzív kivitelű széria hibásan gördül ki a gyártósorról, vagy bármilyen oknál fogva sérülten kerül a boltok polcaira, de sokszor az az érzésem, ennek felfedezését és az azzal kapcsolatos beszámolót azért éled meg ilyen, ahogy fogalmaztál, indulatosan, mert úgy látom, ebbe vetíted bele azt a döntésképtelenséget, mely a termék megvétele vagy nem vétele közötti belső viaskodásról szól (más szóval: elképzelhető, csak áltatod magad azzal, ha hibátlan volna, akkor maradéktalanul örülnél neki, viszont valahol mélyen gyanítod, hogy nem).
Hangsúlyozom, magam is sokszor újra- és újraértékelem, hol a határ, átléptem-e, belefér, öröm-e még a beszerzősdi, vagy csak igénykielégítés, egy szánalmas pótcselekvés, mely valami sokkal hasznosabb és örömtelibb dolog elöl veszi el az időt, a pénzt és az energiát, azt viszont tartom, olyan ember természetesen nincs, akinek többezer kedvenc filmje van, ezért mindenképp érdemes az embernek olykor erőt gyűjtenie, leülnie és megbeszélnie magával, hányadán is áll.
