tegnap találkoztam az olasszal a tigris utcában. szomorú volt, talán a nehéz napja miatt, de az is lehet, hogy valami nagyobb szomorúság szakadt rá, ott a bedőlt panelházak között, fatörmelékben, ruhafogasokkal és macskaszarokkal kerítve, hogy talán megérzett valamit abból hogy sem a holnap, sem a jövő hét, sem az azt követő nem hozza el a megváltást, hogy a kereklámpás fauvé golfjának váltója már örökké kattogni fog, hogy a sarki csemegében már sosem fogja merni megvenni a nagyobbik adag erdei gyümölcsös parfét, és hogy a telepi téri játszótéren sosem fog gyereket lökni a magasba a hintán. nyomorult ember ez az olasz, az igazság szerint, szánalmas, gyenge és rosszindulatú ember, teli csupa vörhennyel a háta és minden reggel kinyom egy miteszert az orra alatt, ráadásul arra fogja, ha elalszik a misén, hogy evangélikus. de ha legalább szíve lenne neki, ha hinne abban, hogy rajta kívül is van célja és értelme a világnak, ha tovább látna az orránál, meg nyáron nem búzasörre hányná el azt a nyamvadt prémiumot - hát talán akkor szót értettünk volna, ma is. de nem értettünk. csak állt ott az olasz, fatörmelékben, ruhafogasok és macskaszar között, és úgy nézett rám, olyan lágy, hazug tekintettel nézett rám, hogy akaratlanul is vigyorogni kezdtem, és kivigyorogtam a szomorúságát, tiszta erőből, mintha én csak úgy kinevethetném azt, ha másnak a szívét egy malomkő nyomja, vagy mosolyoghatnák azon, ha tarol a halál. szomorú volt, keserű volt az olasz. várt. pedig tudta, hogy nem érdemes.