egyszer régen elmentem a schilling-moharos forgatókönyvíró iskolába, amúgy elég fiatal voltam, kábé huszonegy éves, és egyébként őszintén szégyelltem magam amiatt, hogy érdekelnek a filmek, mivel a bölcsészkaron a legnagyobb szájú és a legostobább barmok számítottak az úgynevezett filmes arcoknak, ezeknek pedig egytől-egyig a hajába volt túrva a napszemüvege, és nekem meg nem is volt napszemüvegem, mert az előző nyáron kettétört, amikor ráültem a buszon vonyarcvashegy felé, amikor az első csajom nyaralójába utaztam lefelé, ráadásul ilyen gátlásosforma csávónak gondoltam magam, aki nyilván a büdös életbe se fog kamerák közelébe kerülni, s inkább csak a DC++ on töltögettem ilyen obskúrus szennyfilmeket, s csendesen örültem , ha alkalomadtán a nagyszájú, tanyasi tarantinók arcárará tudtam fagyasztani az önhitt, mindentudó mosolyt.
aztán valahogy mégiscsak ott voltam ebben a schilling-moharos iskolában, már a bölcsészkar felénél lehettem, és kezdett derengeni, hogy nem lesz belőlem világfordító tudós, szóval nagy remények fűztek ehhez az intézményhez, tavasz volt, és egy fehér falú épületben volt a foglalkozás, két darab tanár vonult fel, egy egzaltátabb, hippisebb forma, fekete, kócos hajjal, aki szerint a remény rabjai a világ legjobb filmje, meg egy ilyen portásszerű, kopaszodó muki, afféle serény titkárnak tűnt, és eléggé izzadt a homloka (utóbb kiderült, hogy azóta írt valami könyvet a tévésorozatok írásáról, ami egybehangzó vélemények szerint borzalmas a végtelenségig), szóval ez a két tanár nagyban osztogatta a brossúrákat, meg a mindenféle lapokat, és roppant magabiztosak voltak, meg baromira meggyőzőek, de valahogy mégis egy ilyen szakszervezeti megbeszélésen éreztem magam, ráadásul egy csomó ilyen öregebb pofa ült a ritkásan megtöltött padsorok között, és egy szemüveges, ötvenes fazon érdeklődött a legnagyobb hévvel a tanmenet iránt.
de végül nem ezek a szóért nyújtózkodó, ötletekkel teli géplakatosok, deresedő homlokú kórházi ápolók és vadul jegyzetelő kazánfűtők tántorítottak el ettől az iskolától. hanem egy ilyen fiatal, jóképű fazon, akire rendre ráterelték a tanárok a figyelmet, hogy ez a faszi, mittudomén, Gábor, miután elvégezte a forgatókönyvírók szerény árért megszámított kurzusát, milyen csodálatos filmet rendezett tavaly, amit pedig a Schilling-Moharos iskola producerált enmaga.
magas, barnára sült gyerek volt ez a Gábor, nagyban vigyorgott mindenkire a folyosón, mintha csak ezért kapta volna a jussát, és egyre csak csacsogott a lányokkal, hajában napszemüveg. szóval néztem a brossúrákat, meg néztem a tandíj befizetéséről szóló röplapot, s hosszan szemléztem a tekintélyes filmlistát (amit a szemüveges, ötvenes fazon egy előzékeny mosoly társaságában osztott széjjel jövendőbeli csoporttársai között), aztán felálltam, és otthagytam az egészet a picsába, tavasz volt, sütött a nap, és gyors léptekkel indultam a trolibusz felé, kicsit szégyelltem magam ugyan emiatt az egész miatt, de nem volt vészes azért, este meg amúgy is randim volt egy ronda bölcsészlánnyal, és meg is kellett írni valami nyominger dolgozatot.