Serenát a pályája eleje óta kedvelem, pedig akkoriban a nővére jónéhányszor kiporolta a szoknyáját, mégis kettejük közül ő volt a szimpi már akkor is. A belgákat sose kedveltem, ahogy az oroszokat se. Ivanovics tetszik, mint nő, de sajnos a tudása nincs arányban a külsejével. Halep a mellműtétéig ugyancsak kedvenc volt, azóta uncsi. Azarenka sikítozásától pedig feláll a szőr a hátamon, de egyébként egy kedves kislánynak néz ki, aki nem is játszik rosszul. De Serena a démon, főleg most, ebben az érettebb korában.
A férfimezőnyből Rafát kábé a második párizsi győzelme óta követem, nem mondhatni, hogy akkoriban szupersztár lett volna, Federer például többször leoktatta őt, ám még a vereségekből is mindig tanul és mind a mai napig fejlődik, olyan, mint egy erős de ugyanakkor okos, intelligens szivacs, képes megújulni olyankor is, amikor senki nem számít rá, senki nem számol vele. Ilyen pali nincs még egy a mezőnyben. Persze Federer elegáns, meg minden, ám nála már a sport kezd kifelé menni az életéből, bár fogadkozásai most is voltak. Murray meg szisztematikusan készül, egy-egy tornára, hogy majd elmondhassa, hogy egyszer mindegyik megvolt, ám még egyszer nem biztos, hogy moziválja őt ugyanaz a verseny, legalábbis most jól titkolta. Nole pedig hasonlóan agresszív, mint Nadal, de ő most mintha megrekedt volna egy szinten, ami speciel egy elég magas szint, ám az i-re a pontot többször sem tudta feltenni, hiába a fizikai és a mentális erő és az ego. Vagyis aki ma kezdene el foglalkozni a tenisszel, annak is nagy eséllyel Nadal lenne a választottja, én örülök, hgy részese lehettem, lehetek a fejlődésének is.
Hogy mindkét kedvencem menő? Hálistennnek! Rosszul is lennék, ha folyamatosan a szívásaikat kellene végigszenvednem. Így is voltak mindkettőjüknél hullámvölgyek, ami nem volt jó kívülállóként sem, de túl"vagyunk" rajtuk, így most az öröm korszaka van! :)