Azért azt jegyezzük meg, hogy férfi-vízilabdában nagyon jó az utánpótlás, tehát nyugodtan lehet majd mire építkezni a jövőben. Kemény Dénesnek nagyon nehéz dolga volt az elmúlt négy évben, mivel olyan irtózatos, folyamatos eredménykényszer alatt áll a mi kirakatsportágunk, ami mellett/alatt nehéz lett volna kimondani/kivitelezni azt, hogy köszönjük az eddigi hősöknek a közreműködést, de most kezdjünk el egy teljesen friss, éhes csikócsapatot építeni, beáldozva mindent, tornákat, világversenyeket, legjobb négybe jutásokat, és igenis nyeljük le azt, hogy most sokáig esélytelenül indulunk neki ezeknek a feladatoknak. Ő próbálta megtalálni a középutat, azt, hogy a rutinosokra építve, egy "vegyes felvágott" csapatot gyúrjon össze, amiben egyesül az ifjonti hév és az öreg rókák tapasztalata, csakhogy ezzel a kétélűséggel az is párosult, hogy az öregek már nem tudtak annyi erőt, a fiatalok meg nem tudtak annyi rutint mozgósítani ahhoz, hogy a más országok válogatottjaiban talán zökkenőmentesebben végbement fiatalítást kivédjék, hogy kibírják azt, hogy már mindenki vérszemet kapjon, mindenki minket akarjon leigázni, és hát nem utolsósorban a sokszor következetlen bíráskodás okozta hátrányokkal is könnyedén megbirkózni.
Kemény mesternek sokszor lehetett emiatt álmatlan éjszakája, mivel óriási szakember, világszínvonalú tudású edző, aki nyilván tisztába volt a dolgok ilyetén alakulásával is, ugyanakkor nagyon bízhatott még így is a csapatban. Ami persze egyáltalán nem számított rózsaszín álomnak, hiszen ha csak az olasz meccsből indulunk ki, a 2:1-es vezetésünk után ha behullik az ejtés, akkor már 3:1-re vezetünk, és azzal továbbra is kordában tartottuk volna a latin temperamentummal küzdő taljánokat, akik nem kaptak volna lendületre, kellően kontroll alatt tarthattuk volna a meccset és végig előnnyel behúzzuk az elődöntőbe jutásért vívott meccset, ami után legalább egy bronzmeccs még összejöhetett volna, ha a szerbek ellen nem is sikerült volna a bravúr. Merthogy ők az utóbbi években eléggé egységesre lettek faragva, de még egyszer mondom, hasonlóan acélos csapatot a mi háttérbázisunkból is lehet majd gyúrni, és hát tulajdonképpen nem is marad más lehetőség ezek után. De ha még aranyat is nyertünk volna itt, ezt akkor sem kerülhettük volna már el. Maximum nemesebb lett volna az istenhozzád, még egyszer megdicsőülhettek volna azok a magyar hősök, akiknek már annyi mindent köszönhet minden magyar sportrajongó, akik annyi örömöt okoztak már nekünk, és akik annyira sokszor hírét vitték Magyarországnak szerte a nagyvilágban.
Ezért is esik rosszul (még nekem is) hogy az első sikertelenebb olimpiai szereplés után megjelentek azok a csak végletekben gondolkodni tudó "szurkolók", akik egyből mocskolni kezdik mindazokat, akik korábban már igencsak sok mindent tettek le az asztalra, szemben sok olyan sportág igazságtalanul premizált senkiházijaival, akik életükben még nem produkáltak egy épkézláb eredményt.
Ha férfi vízilabda-válogatottunk most egyszeriben "csürhe" jelzőt érdemel, akiknek a kapitánya egy "senki" (szemelgetve néhány fórumról), akkor például a komplett labdarúgó-társadalmunkat falhoz lehetne állítani. De persze nem kell másokra mutogatni, ezt a tornát végül is a fiúk szúrták el, azok a fiúk, akiknek a csapatát az ellenfelek még így is "nagyon erősnek", minden idők egyik legjobbjának" nevezték, amit "hatalmas fegyverténynek" tartottak legyőzni.
Lehet, hogy külföldön tárgyilagosabb, mértéktartóbb emberek élnek...
