Úgy alakult, hogy az olimpiák alatt mindig külföldön voltunk, így ott szurkoltunk. Bár a második aranyunknál sokszor nem is mertem nézni a tévét, annyira izgultam. A foci azonban annyiban más, hogy ez foci. Tetszik, nem tetszik, a legnépszerűbb sport. Nem 8 ország válogatottja között dől el évente egy vagy két nemzetközi verseny, hanem kétévente egy. A nemzeti csapatunknak meg 30 éve volt utoljára sansza ilyen tornamérkőzést játszani, vagyis azóta kormányzott vagy 8 párt (újabb érdekes adat) mégis semmi eredmény. Ettől még különlegesebb az, ami most van, aki sportszerető, ezt e hosszú magyarázat olvasata nélkül is tudja. Amúgy én az a fajta drukker vagyok, aki a tévé előtt is felállva hallgatom a himnuszt és megkönnyezem a bajnoki aranyakat. Ilyenkor ugyanis még jobb magyarnak lenni. Most kedden is hasonlót éreztem, de nem csak én, hanem több millió ember. Hajdú B. Is5ván sírva közvetítette a gólokat. Csak miattad cseszem el e dicső hangulattal átitatott sorokat azzal, hogy mindeközben voltak olyanok, direkt a válogatottunk kudarcáért drukkolt, aazon zseniális agymenésen haladva, hogy a focigyőzelmünk az "Orbánnak jó és az nem jó". Vannak ilyen magyarok is, nevüket se érdemlik meg ideírni. Számomra a sport, a drukkolás, a győzelmek ünneplése abszolút politikától különálló dolog. Azért az gáz, hogy fent nem elített emberek egy része alkotjaxa 2018-ban választható alternatívát, de ez már valóban politikaibtéma, amibe nem kívánok belemenni, főleg úgy, hogy fél 6-kor kelek. :)
