Először is felrajzolnám a koordináta-rendszeremet, hogy elhelyezhető legyen a véleményem: baszott nagy Terminátor-rajongó vagyok.
A T2 volt az első film, amire egyedül (haverokkal) mentem el moziba, nem apukám kezét fogva. Kábé tíz évesen, bemutatáskor, és azóta tart a dolog. Később láttam elejétől végéig az első részt is, ami a Predator mellett a másik olyan film volt, amin össze tudtam magam csokizni rendesen. A harmadik részt úgy vártam, mint a karácsonyt, szintén mozibemutatókor láttam, és mocsok nagy csalódás volt; nem is tartom a T-történet szerves részének (a lényeg az utolsó öt perc: a háború márpedig megtörténik). Az első két részt azóta számtalanszor újranézve ma már az első T-film az abszolút favorit, a megunhatatlan, tökéletes T-mozi. Sóval eddig valahogy így áll nálam a sorozat:
T1: 10/10
T2: 10/9 (csak mert százmilliomodszor újranézve kicsit unalmasak néhol a monumentális robbanások, lövöldözések, szóval nekem kicsit túl tömény az akció; a történet-jellemrajz-eksön hármas az első részben pont egy hajszállal tökéletesebb egyensúlyban van)
T3: 10/2.
Tehát így ültem be a moziba megnézni a negyedik részt, amit vártam is („mééég terminátor-filmeket, mééég”), meg nem is („úgysem tudnak jó folytatásokat csinálni”).
Az első tíz percben még aggódtam (nem tetszett a kopasz nő túljátszott, komolykodó drámaiaskodása az elhalóan suttogó hanggal), de a történet elkezdett érdekelni. Aztán megérkezünk 2018-ba, és tényleg úgy éreztem: megérkeztünk. A látvány, az atmoszféra, a hatás – tökéletes. Így kell kinéznie az Ítélet napja utáni jövőnek: kegyetlen, sivár, karcos, gépies, elhagyatott, ki- és lepusztult, felperzselt, szinte halott. Pont olyan, amilyennek az első részek flashbackjeiben (flashforwardjaiban?) láthattuk ill. azok alapján elképzelhettük.
A színhely, a közeg, a szituáció tehát adott, a kérdés már csak az volt, hogy meg tudják-e tölteni jó karakterekkel és sztorival. Karakterekkel: igen. A színészek mind jók, vagy nem rosszak, idegesítő, ripacs szerencsére nincs köztük. Christian Bale ugyan nekem egyre kevésbé szimpatikus, egyszerűen nem tartom igazán jó színésznek, inkább csak egy arc, akit bizonyos karakterekre jól lehet használni. Csak az a baj, hogy ebből a karakterszínészi pozícióból próbál sztárszínészi karriert építeni, márpedig ez ehhez kevés (Steven Seagal, vagy épp – mondjuk – Arnold sem Shakespeare-adaptációkkal futott be, márpedig a szikár, kőkemény, rezzenéstelen Bale közelebb van szerintem a Seagal-i egyarcúsághoz, mint mondjuk a Steve McQueen-féle univerzális coolsághoz). Ráadásul sajna erre az egy arcára is kezd rárakódni az önmagát túl komolyan vevésből fakadó modorosság: az a félig rekedt, artikulálatlan, pösze, garatból jövő suttogás-krákogás, ahogyan beszél, többször tűnik keménykedőnek, mint indokoltnak és hitelesnek. Ezzel együtt jó választás volt, mert az arca olyan, hogy elhiszem, hogy ő John Connor, és szerencsére eltúlzott hangsúlyt nem is kap a filmben. Csak épp a rendező néha rászólhatna, hogy vegyen vissza kicsit a görcsösségből. Sam Worthington viszont kellemes meglepetés: igazi akciószínész, aki életet ad a karakterének, és ehhez sokat nem is kell színészkednie. Az ő játéka modorosságtól mentes, és így sikerül keménynek lennie, határozott, és betölti a vásznat, amikor kell. A karaktere is jó, és a történet javára legyen írva, h nagyobb hangsúlyt is kap, mint a Connor-vonal. Egyelőre érdekesebb volt Marcus, mint John, a folytatásban majd bizonyíthat a hadvezér is. Kyle Reese karaktere szintén jól eltalált, hihető és hiteles a korábbi filmekkel összenézve, mégis kifejezetten érdekes tud lenni, hiszen ő tényleg itt, a szemünk láttára kezd kibontakozni, azzá alakulni, akinek megismertük.
A többi karakter töltelék, de a színészek jól, és kellő alázattal (étrsd: feltűnősködés, ripacskodás nélkül) végzik a munkájukat, senkin sem érződik, h itt akarná megmutatni, h érdemes a producerek figyelmére.
És persze a lényeg: a robotok. Szerintem pont olyanok, amilyennek lenniük kell: félelmetesek, hidegek, gonoszok és kegyetlenek. Aki nem fosik be a kipusztult tájakon egyszercsak felbukkanó halálosztóktól, vagy a hirtelen lecsapó harvesterektől, annak nincs lelke, az droid szintén. Ezektől a genyóktól félni kell, ahogy néznek az agyadba szúró hideg piros szemeikkel , ahogy nem állnak le még félbetépve sem. Durvák, mint Romero zombijai, ész nélkül mennek a húsra, szenvtelenül, de gyilkos őrülettel. Látványra is tökéletesek, és megint csak az első filmet idézik fel, tehát mint a film kulcsfigurái, jól működnek.
A látvány, a fényképezés pedig végig egyszerűen gyönyörű. Annyira szépen lepusztult minden, hogy sírni lehetne tőle. Talán az első film a Ryan közlegény óta, aminek jól állnak ezek a kiszűrt színek. Az akciók pedig nagyszabásúak, és végre látszik, mi történik.
Én a történetet sem találtam logikátlannak, egészen a végéig. A központba való behatolástól kezdve sajnos sorra buknak a logikai felépítmények, és ez erősen lerombolja a végső összhatást.
Itt érződik, hogy a forgatókönyvírók nem tudtak mit kezdeni magukkal és a történettel, és zagyva, logikátlan és komolyságát vesztő „finálét” biggyesztettek a háborús sci-fi végére. De hát, sajna ilyen Hollywood: nem tudják befejezni a filmeket. Főleg amikor úgy kellene csinálni, hogy pénzügyi siker esetén a folytatásnak is teret kell hagyni, amiről persze semmilyen ötlet nincs még.
Annyira azért vége sem rossz, hogy teljesen lerombolja az addig látottakat, de az erejéből és komolyságából sokat veszít a film, és ez nagy kár, mert egyébként a várakozásaimon (és a mindenfelé olvasható kritikákon) jóval felül teljesített.
10/8 (de semmiképp sem kevesebb, mint 7)
