Back from Anifest...
A Scanner Darkly / Kamera által homályosan
Richard Linklater adaptációja éppen csak egy kis kezdőlökést ad a történetnek, aztán bő egy órára alámerül a drogok és a paranoia bizarr, álomszerű világába. Bob Arctor (beszédes név!) egy minden addiginál addiktívabb pszichoaktív kábítószer, a H-anyag fogyasztói közé épül be, hogy megtalálja és leleplezze azokat, akik előállítják és terjesztik. Valódi személye, sőt külseje is szigorúan titkos, még felettesei előtt is, akik éppen azzal bízzák meg, hogy a saját beépült alteregójának minden percét figyelje holografikus kamerán keresztül. Egyik énjének folyamatosan azt kell hazudnia, hogy ő Arctor, a másiknak azt, hogy nem ő az. A H-anyag valóságérzékelést módosító hatásával együtt szép lassan a feje tetejére áll az őt körülvevő világ. A film csak a legvégén tér vissza a kerettörténethez, ami inkább egy új történet kezdete akar lenni, amit viszont már nem látunk, és ettől kicsit befejezetlennek érzem. A középső rész meg kissé vontatott, sok az értelmetlen halandzsa, amit a belőtt szereplők előadnak, bár kétségteleül látványos látlelete egy kemény drogos lelkivilágának. A vizuális megvalósítás természetesen a film legérdekesebb része, ami jól illeszkedik a film témájához, bár szerintem sokszor nem használták ki a benne rejlő lehetőségeket. A végeredmény mindenképpen érdekes, de nehezen emészthető.
Toki wo kakeru shoujo / Az idő fölött járó lány
Makoto Konno középiskolás diáklány. Egy nap, néhány furcsa eseményt követően felfedezi, hogy képes visszafelé "ugrani" az időben. Ki ne örülne egy ilyen képességnek? Nincs több kialvatlan ébredés, váratlan dolgozatírás, összecsapott vacsora. Természetesen ahogy az lenni szokott, az ártalmatlannak tűnő ugrálásnak felbukkannak a negatív következményei, az apróktól a drámai változásokig, amiket valahogy korrigálni kell. Az alapkoncepció ismerős lehet több filmből is, de a Tokikake nem próbálja magát túlzottan komolyan venni (a paródiába forduló The Butterfly Effect legnagyobb hibája), és belemászni az időparadoxon apró zugaiba, inkább a főszereplő jellemfejlődésére és reakcióira helyezi a hangsúlyt. A Tokikake egy igazi vicces, aranyos, romantikus feel-good mozi, csöppnyi drámával és sci-fi-vel fűszerezve, gyönyörű képekkel és animációval, amit bárkinek nyugodt szívvel tudok ajánlani.
Paprika
Kon Satoshi legújabb filmje nem okozott csalódást, de különösebb meglepetést sem. Az álom és valóság összemosásának variációit a tökéletességig csiszoló rendező ezúttal maximális fokozatra kapcsolja a turmixgépét, és ott is hagyja 90 percig. A néző pedig kissé szédelegve, de fülig érő szájjal száll ki az elszabadult ringlispilből. Az animáció tényleg az egyik legszebb, amit valaha vászonra vittek. A Madhouse eddig sem nagyon csinált csúnya dolgokat, de ezzel a filmmel egyértelműen elérte a Ghibli és a Production I.G által képviselt legmagasabb szintet. A kép szinte minden zugában történik valami, így nem csak a történet, de a látvány miatt is sok-sok élményteli megtekintést ígér a film, bár 1-2 dolog azért visszaköszön Kon előző munkájából, a Paranoia Agent-ből. Az újoncoknak azért az ajánlom, inkább a rendező korábbi filmjeivel barátkozzanak először. A többiek meg úgyis megnézik :)
Renaissance / Reneszánsz
Számomra egyértelműen a fesztivál legnagyobb meglepetése. Az ígéretes előzetes ellenére, a francia animációs filmek iránti előítéletem miatt erős fenntartásokkal ültem be Christian Volckman fekete-fehér sci-fi-noirjára, a karneváli hangulatú Paprika, és egy barackos ájsztí után.
A dicshimnusz előtt gyorsan letudom a negatívumokat. A történet meglehetősen sablonos, a karakterek szintén. A dialógusok szerencsére nem túl bugyuták, de nem is túl eredetiek. És most következzen a jó. Vagyis miket beszelek! Mit jó?! Tökéletes, bámulatos, lélegzetelállító! A látvány, ami kevés kivételtől eltekintve kizárólag a fekete és a fehér szín használatára épít, a legapróbb részletekig ki van dolgozva, és olyan überbrutál hangulatot áraszt, hogy kétpercenként beleborzongtam. A Sin City látványa kombinálva a Dark City világával, huhhh. A 3D animáció, a futurisztikus, Metropolis-t idéző Párizs, a motion capture, az arcmimika, a fénnyel és árnyékkal való folyamatos játék, a furmányos kamerabeállások mind-mind felsőfokú jelzőket érdemelnek. Néha nem hittem el, hogy animációt nézek. Azt hittem már mindent láttam, amire rá lehet erőszakolni az animáció fogalmát. Hogy amit a japánok és a Pixar nem csinált meg, az nincs is. Erre jönnek a franciák, és letesznek valami olyan az asztalra, ami egyszerre új és régi, meglepő és ismerős, modern és klasszikus, és koppan a földön az állam. Très bon!
