Valahol nekem is az ő Pén Pétere az, ami olyan szerep és alakítás volt, ami végigkísérte az életem. Mást adott gyermekként, mást adott kamaszként és mást adott felnőttként. Mindig többet és többet. És minél inkább felnőtté váltam, annál inkább láttam ezt a filmet, jóval többnek, mint mesefilm. Valójában ez egy fantáziadús, mesés kalandfilm a gyermekeknek, és szomorú film a felnőtteknek, ami végül ugyan ad egy csipetnyi reményt, hogy mégiscsak ott van bennünk a boldog gyermek, de mégis: ha már Pén Péter, az örök gyermek is felnő, beszáll a mókuskerékbe és megfeledkezik a gyermekkoráról, az tényleg szomorú. És piszok nehéz a folyamat, hogy felidézzük, ha egyszer elhagytuk, bár nem lehetetlen. Ez mind benne van Robin Williams játékában, abban a tiszta tekintetében, ahogy a film legmeghatóbb jelenetében a néger kisfiú próbálja megtalálni benne a gyermeket (ezt linkelte be TM).
És muszáj megemlítenem egy másik filmjét, a Csodás álmok jönneket, ami számomra szintén óriási hatással bírt, de immár a felnőttkor küszöbén túl. Kamaszkoromban pedig a Holt költők társasága volt a kedvencebb tőle.
Mindhárom filmje, mai napig egyformán kedves számomra. Ritka az ilyen pálya, hogy különböző életszakaszokban is végtelen sokat adjon, nem csak a jól megírt és megrendezett filmek önmagukban, ahol a színész, sokszor csak egy biodíszlet egy jól megírt karakterhez (amit 20 másik kiváló színész is eltudna játszani), hanem maga a színész, aki átlényegül és egyszerre tudod érezni, hogy szereted, és hogy valahol belül, úgy érzed ismered is. És nem jössz zavarba, ha úgy érzed, hogy ő a te hősöd, a tanárod, a dzsinned vagy a bohócod. Nem, Robin Williams nem helyettesíthető senki mással.
