1. TINTIN KALANDJAI (The Adventures of Tintin; Steven Spielberg, 2011)
2. THOR (Thor; Kenneth Branagh, 2011)
3. HARRY POTTER ÉS A HALÁL EREKLYÉI - 2. RÉSZ (Harry Potter and the Deathly Hallows - Part 2 (David Yates, 2011)
4. A KÖVETKEZŐ HÁROM NAP (The Next Three Days; Paul Haggis, 2010)
5. ÁLOMHÁBORÚ (Sucker Punch; Zach Snyder, 2011)
6. COWBOYOK ÉS ŰRLÉNYEK (Cowboys & Aliens; Jon Favreau, 2011)
7. MISSION: IMPOSSIBLE: FANTOM PROTOKOLL (Mission: Impossible - Ghost Protocol; Brad Bird, 2011)
8. FÉRFIT LÁTOK ÁLMAIDBAN (You Will Meet a Tall Dark Stranger; Woody Allen, 2010)
9. LARRY CROWNE (Larry Crowne; Tom Hanks, 2011)
10. THE RUNAWAYS: A ROCKER CSAJOK (The Runaways; Floria Sigismondi, 2010)
Szerintem nagyszerű moziév volt, én kitűnően SZÓRAKOZTAM.
Spielberg nálam mindig első, mert mindig meglep – A Tintin után nem érdemes többet rajzfilmet készíteni (ja, és John Williams…);
A lehúzott Thor az egyensúly és a mértéktartás csodája, a legjobb „váratlan találkozás” rendező és műfaj közt, mióta Brian De Palma készített egy tévésorozat-adaptációt;
Az utolsó filmmel lezárult Potter-sorozat legalább olyan egyedülálló teljesítmény, mint A gyűrűk ura sorozat;
Haggis filmje izgalmas – úgy értem, TÉNYLEG izgalmas;
Snyder olyan szintem keveri a kamaszos szexualitást és az akciót, hogy filmjeit muszáj lesajnálni - csak épp állati jók (fogadjunk, hogy minden fikázó blogger legalább háromszor látta!);
A COWBOYOK ÉS ŰRLÉNYEK az egyik legeredetibb film, amit mostanában láttam (ja, és Harrison Ford…);
A Terminator 2-ről olvastam bemutatásakor egy rövid méltatást: „Mit mondjak: baró!” Ez jutott eszembe az M:I 4-ről kijőve;
A FÉRFIT LÁTOK ÁLMAIDBAN okos, szellemes, gyönyörűen fényképezett film - Allen Londonban támasztotta fel hetvenes-nyolcvanas évek New York-i Woody-filmjeinek mostanában hiányolt hangulatát;
Hanks filmje bájosabb, mint száz Disney-rajzfilm;
A Runaways meg „csak” egy biopic, de annyira „cool”, hogy két hétre beragadt a lejátszómba, és még mindig elöl van…
Ezen kívül bírtam az összes többi képregényfilmet; Portman mozgását; Bella szülését; a gyilkos kislányt; Soderbergh (ő mikor alszik?) vírusos sztárparádéját; Salander utolsó svéd nyelvű kalandját; A Vernébe, Stan Lee-be, Bruce Lee-be oltott Három testőrt; a száguldozós filmeket (a Diesel-alapút és a kultikust); a piranhákat; Neeson identitásválságát; The Rockot minden szerepében; Woody emlékét a húszas évekből; és a csodás Super 8-at, mely a nyolcvanas évek Amblin-filmjeinek varázslatos hangulatát hozta vissza megöregedett szemeimbe.
„’nuff said!”
