Kedves R2!
Kurva jó amit a 3 részről írtál és mivel legalább úgy imádod ezt a szart mint én, megpróbálok egy másfajta megközelítést megosztani veled a végével kapcsolatban. A vége két dolog miatt kellett szerintem:
1. A könyvben is hazaérnek a hobbitok, igaz ott még van egy s más, de gondolom nem akart fél lezárást Jackson.
2. És ez a fontosabb. Az egész végének egyetlen egy célja van, ez pedig nem más, mint a HATÁS. Ugyanaz ami nálad is, nálam is és gondolom mindenkinél, mégis teljesen máshogy éljük meg. Miről is van szó? Ha egyben nézed a trilógiát, akkor kapsz, egy jó 12 órát kalandot, ami valójában 13 hónap, sokkal intenzívebb formában történő megvalósítása. Percenként kapkodja az ember a fejét a tájak, a lények, a szereplők, a csaták tengerében, miközben megtapasztaljuk a legmélyebb gonoszságot, mit valaha Középfölde a hátán hordott, vagy a legtisztább, legőszintébb szerelmet, azt amiért érdemes akár a halhatatlanságot is feláldozni, tudva, hogy nincs visszaút, nemes, évszázadokra visszavezethető uralkodói házak fejének emelkedését, bukását, magasztos végét, vagy megdicsőülését. Nos, ezt kapjuk a pofánkba kerek fél napig (a játékidőt figyelembe véve), majd hazaér a csapat. Kedves drága filmbolond barátom. Mit is érzel a végét jelentő közel 20 perc alatt? Unalom? Tétlenség? Seggvakarás? Rétestészta? Tudod mi a helyzet? Hogy ezek nem (csak) a te érzéseid. Ezeket a hobbitok érzik, miután megannyi kaland és világmegmentés után, nincs más, csak a szürke, egyhangú napi rutinnal eltelő napok, a sörözgetés a Zöld Sárkányban, majd az a gyomrodig hatoló torokszorító érzés, hogy senki a világon nem fel nem foghatja az elmúlt egy évüket, a kalandokat, hisz annyira de annyira egyszerű emberek, hogy kis túlzással azt se biztos hogy tudják, hogy bármi is van a megyén túl. Ők azok, akik az egészet megmentették, akik orkokat, banyapókot öltek és most, hogy eljutottak a célig, nem tudják élvezni. Vagy a búcsú, Szürkerévnél. Ott a pillanat, amikor Gandalf kimondja Frodó nevét, az amikor rájönnek, hogy vége. Nem, nem is. VÉGE. Vége a közös életnek, a barátságnak, vége az érzésnek, hogy valami őket négyüket örökre összeköti, hisz Frodó kiesésével ez a kötelék megszakad. És ez az a helyzet, ahol nem pótolható senki. Négyen együtt, vagy sehogy. Hiszed vagy sem, az utolsó jelenetben, amikor Samu tartja a gyermekét, és a felesége ott áll, olyan szinten tör rám az üresség és a depresszió, hogy öngyilkos tudnék lenni és ezt most a legkomolyabban mondom. Ráadásul egyszer egy pszichiáter megállapította a szuicid hajlamom :) Szóval ahelyett, hogy örülne az életnek, annak, hogy megtette amit akart, és mindent megkapott (csaj, pulya, kéró) úgy érzi, hogy mindent elvesztett Frodóval és semmije sincs.
Ezzel körülbelül 1 százalékát mondtam el az érzéseimnek, de máris remeg kezem-lábam, úgyhogy nem nagyon folytatnám, remélem valami átjön így is.
Nos én így élem meg a végét és pont emiatt nagyon-nagyon utálom (persze rajongva). Nem tudom Jackson mennyire tervezte ilyennek, de hogy megdöbbentő lélektani hatása (már-már sokkolóan mély) van számomra, az biztos. Köszönöm, ha végigolvasod és még jobban, ha egyszer megpróbálod belelátni azt, amit én.
