Annabelle
Ha valaki azt szeretné tudni, hogy mitől működik egy horrorfilm, és mitől nem, csak megkérném, hogy nézze meg az Annabelle-t meg a Démonok közöttet, és a különbségeikben benne lesz a válasz. A legritkább esetben várom, hogy egy horrorfilm kellékei újak legyenek, de azt igen, hogy a megszokott eszköztár egyedi kombinálásával és egy-két új ízesítővel meg pár jól elhelyezett riogatással képes legyen feszült hangulatot teremteni.
Az Annabelle esetében egy kezemen meg tudom számolni, hányszor borzongtam, és egy ujjamon azt, hogy hányszor rettentem meg (ez az egy a csukódó ajtó felé rohanó kislány volt), ennek oka pedig az, hogy legfeljebb "baljós"-nak mondható eszközökkel operál, amiknek csak az adott jelenetben van szerepe, és utána el is tűnnek, így nincsenek hosszasan felépülő feszültségforrások (mint amilyen a tapsolás vagy a szekrény döndülése volt a Conjuringban). Ráadásul ki a franc ijed már meg egy visszakapcsolódó lemezjátszótól vagy varrógéptől, ha utána azt szépen kikapcsolhatják a szereplők, és békésen elmehetnek csicsikálni?! A legnagyobb baj, hogy a szereplők majdhogynem érdektelenül fogadják az eseményeket, ráadásul az első támadás után fél órán át szinte csak zajlik ennek a katalógusba illő családnak az élete, amiről előbb jutna eszembe egy misztikus családdráma, mint horror. Az utolsó fél órára pörög fel valamennyire a dolog, de abból is a legjobban Alfre Woodard történetszála tetszett, így tulajdonképpen miatta lett...
5,5/10