A túlélő - Lone surviver
hadd kezdjem azzal, hogy imádom a Black Hawk down-t. már az első megtekintéskor lenyűgözött az az eddig általam még nem látott nyersesség és kompromisszummentesség ami az egész filmet jellemezte, anélkül hogy tipikus amerikai háborús mozivá degradálódott volna önfeláldozó hősökkel stb.
és pontosan ezek azok a dolgok, amik miatt imádtam az A túlélőt is. mondhatnám hogy ez itt az A sólyom végveszélyben testvérfilmje és nem is járnék messze az igazságtól. stílusa nagyon sokban megegyezik az említett filmével, nyers, brutális és mocskos, kb amilyen ténylegesen lehet az efféle közelharc.
a lényeg itt is egy balul sikerült bevetés, bár a Sólyommal ellentétben itt nem abból ered a probléma hogy nem számított túlerőbe, illetve elszántságba ütköznek, itt egy kisebb morális dilemma juttatja főszereplőinket olyan durva események körforgásába, amiből nem lehet kiutat találni és ezt Peter Berg és operatőre mesteri fokon viszi véghez. ritkán látott szinten vonnak be minket az események sűrűjébe, szinte ott érezzük magunkat Wahlberg, Kitsch, Foster és Hirsch mellett, repkedő golyók, repeszek és füst közepette, bizonyos jelenetek szinte fizikailag fájnak.
mivel a cím egyértelműen utal rá, így nem lövök le a lényeget azzal, ha elmondom, Wahlberg lesz az egyetlen túlélő, de érdekes módon ez nem jelenti azt hogy övé a legnagyobb szerep. sikerült egy olyan egészséges egyensúlyt teremteni a négy főbb karakter között, ami nem veszi el senkitől a reflektorfényt, senki nem lesz kevésbé főszereplő, senki nem szorul háttérbe. ez persze idővel változik, de csakis azért mert sorozatban le kell mondanunk egy-egy karakterről, hiszen akármilyen speciális kiképzést is kaptak embereink (erről valós archív felvételek kapunk a főcím alatt), ilyen túlerővel szemben ők is csak folyamatos hátrálásra képesek. senki nem lesz hős, senki nem akarja hogy a többiek nélküle folytassák a menekülést mert ő megsérült és senki nem fog ordítva a géppuskatűz elé ugrani lassított felvételen. szóba sem jöhet az hogy valakit másképpen kezeljenek, hiszen jól összeszokott, barátsággá csiszolódott kapcsolatokról beszélünk, az egyetlen lehetséges út az az, hogy együtt megpróbálják túlélni az eseményeket. ha kell, húzzák-vonják egymást, ha kell ordítanak egymással annak érdekében hogy talpra álljon és tüzelve-menekülve folytassa velük az utat, de sajnos ez sem volt elég, ugyebár hárman is meghalnak közülük. és ne essék tévedés, ha valaki meghal, akkor az brutálisan és véresen történik (nem eltúlzottan véresen szerencsére), pátosz és lassított felvételek nélkül.
a rendezőben nagyon kellemeset csalódtam, mert akármennyire is kedvelem a Királyságot, az nem mutat túl egy jól megcsinált akciófilm keretein, míg a Csatahajó számomra az adott év mélypontja volt. az operatőri munka megint csak rendben van, túlzott kamerarángatás nélkül is be tudnak vonni az akcióba, de ugyanúgy marad idő remek beállításokra a nyugodt pillanatokban.
a színészekre sem lehet panasz, Wahlberg kihozza magából amit tud és remek teljesítményt nyújt, a nekem eddig egyáltalán nem szimpatikus Kitsch itt olyan figurát formál a csapatvezetőből akit ugyanúgy lehet kedvelni barátai iránt érzett szeretete miatt, mint amennyire tisztelni döntései miatt. Foster szerintem mindig is fantasztikus teljesítményt nyújtott, ez itt sincs másképp, mint ahogy Hirsch-nek sem kell szégyenkeznie.
egyetlen negatívumot tudnék kiemelni, ez pedig a helikopteres mentési akció, majd ha látjátok, akkor tudjátok hogy miről beszéltem, sajnos elég sokszor láttunk már ilyet. de ettől még nem lesz kevésbé jó és szerethető a film, a karakterekért úgy izgultam mintha nem tudtam volna mi lesz az események végkimenetele, a párbeszédek bőven túlmutatnak az amcsi fenegyerekek vagyunk, poénkodva megoldjuk a legnehezebb helyzeteket is sztereotípiánál, az akciójelenetek közül pedig jó néhány beleégett az agyamba.
ez bizony: 9/10
