Filth (Mocsok, 2013)

Miután a kritikai visszhangok útján értesültem arról, Kimberly Pierce bebizonyította, a fiúk mégiscsak sírnak, ha a Carrie remake-et kell nézniük, az eredetileg a randa Chloe-ra fordítandó pénzmagot inkább egy lényegretörő címmel rendelkező alkotásra fordítottam a Toldiban. A skót Irvine Welsh tollából készült az előző évtized kultuszfilmje, a Trainspotting is, a ´98-as Mocsok pedig nem kevésbé harsány és eszement adaptációt szült, gyakorlatilag az év egyik legtrágárabb, legocsmányabb és legdrámaibb filmjét szállítva ezzel. Most már talán bevallhatom, idén nemigen adatott meg, hogy ilyen kiválóan szórakozzak egy mozgóképen. A Mocsoknak minden egyes rezdülése élmény: vagy azért, mert az adott jelenet jelentőséggel bír a történetvezetés kapcsán, vagy azért, mert olyan őrült módon aljas, hogy az már ironikusan humoros, az ember meg önfeledten hahotázna, ha nem gyúlna ki odafönn a piros lámpa, "vajon szabad ezen röhögnöm?". Közben meg olyan mélyen emberi és őszinte, hogy a szív is belesajdul. Az élete legerőteljesebb alakítását nyújtó James McAvoy számára adatott meg a lehetőség, hogy a tökénél fogva ragadja meg a nézőt és ha akarja, ha nem, berángassa a drogos, alkoholista, kollégáit kigúnyoló, munkatársa nejét kihasználó, gyakorlatilag címszereplő figura világába, olyan antihőst állítva ezzel a középpontba, akit szíved szerint minél hamarabb látnál holtan, csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű, mert hiszed vagy sem, előbb-utóbb együtt fogsz érezni ezzel az alakkal.
Az alkotói kifejező eszközök széles skálája felvonultatja magát ebben a műben, szürreális flashek váltják egymást akár összerezzenősen ijesztő képsorokkal, az egyik ilyen vissza-visszatérő jelenetben Jim Broadbent pazar szerepre tesz szert, de a soundtrack sem piskóta: van itt 99 Luftballons, egy szabados és könnyed Born to Be Wild-feldolgozás, de azt sem gondoltam volna, hogy a Culture Beat Mr. Vain-jének 2001-es Recall verziója is dübörög valaha egy moziban.
Túl sok itt a jófiú, ezért nem merem mindenkinek maradéktalanul ajánlani az ADS bemutatóját, merthogy a film majd minden második jelenetére jut egy fasz, egy kemény baszás, egy faszverés, egy pedofil nyalintás vagy egyéb perverz aberráció, és ami a legmeghökkentőbb, mindezek redvás elegye kifogástalanul működik ebben a kegyetlenül állat módon kivitelezett, fordulatos és kőkemény történetben, egy szerencsétlen fajankó személyes tragédiájával átitatva, melyet a sohanemfeleded befejezés alaposan megfejel, ahol úgy csordul ki könny a szemünkből, hogy ha valaki megkérdezte volna, "Te most bőgsz, vagy sírva röhögsz?", valószínűleg azt válaszoltam volna, "nem tudom, bazmeg, nem tudom, de baszott jó érzés".
A mozis felirat meglehetősen felszínes, meg sem próbálja átadni, mennyi hangzatos szójátékot tartalmaz az eredeti szövegkönyv, McAvoy elképesztő skót akcentusa (és az ütős párbeszédek) miatt viszont kihagyhatatlannak érzem az eredeti hangot, ugyanakkor ez a cím tipikus példa arra, hogy a magyar szinkronnak a végletekig merésznek és kiválónak illik lennie.
Tízpertíz, mint a faszom.