Moziajánló

Még mindig nem láttam olyan filmet aminek a 3D-jére azt mondtam volna, hogy igen ezt vártam.
Viszont a többi 3D-shez képest ezé volt a legjobb ezidáig, ez tény.

A 3D-jéről eddig csak jókat hallottam.

Lehet, hogy azért nem győzött meg, mert ez nem volt valódi 3D. Felkonvertáltak között viszont toronymagasan az eddigi legjobb.

Gravitáció

Lehet, hogy a sok pozitív kritika miatt voltak nagy elvárásaim de engem nem fogott meg annyira nagyon. Félreértés ne essék a sok folytatás, és képregényfilm között felüdülés volt. Csak nekem valami még kicsit hiányzott.
Remek látvány, végre láttam értelmét a 3D-nek de még ez sem győzött meg úgy igazán. Hang és a zene szuper, ahogyan az alakítások is.
Amit nagyon jól elkapott a film az a klausztrofóbia és a kiszolgáltatottság érzése. Végig lélegzetvisszafojtva izgultam a 2 űrhajósért.  

Nálam 10/8

Volt már űrrel kapcsolatos film IMAX vásznon, szuper volt az is. A pofánkba belebegő tárgyak ott is nagyon élethűek voltak, szinte együtt lebegtünk velük... :)
Amúgy az Űrállomás c. dokumentumfilm volt ez. :)

Gravitáció

Leginkább azt tudom róla mondani, hogy egy bámulatos útikalauz az űrprogramhoz, egyben egy hiperrealisztkus minimálszereplős dráma a világűrben. A legnagyobb érdeme kétséget kizáróan a helyszín, a látvány: tényleg ott pörögsz a Föld felett, szinte érzed a súlytalanság minden következményét. Soha ennyire nem volt még szükség a 3D-re, ami a zéró gravitáció (a benne lebegő tárgyakkal), és az űr végtelen mélysége érzékeltetésének első számú eszköze, s mint ilyen, ezt csak ekkora vásznon lehet igazából kiélvezni. Otthon ezt fele ekkora élményt sem fog nyújtani.

Ugyanakkor az az eufória, ami ez a mozit körbelengi, engem nem érintett meg. Izgalomból, fordulatból, drámából nincs hiány, a film felépítése kiváló – a trailerben említett tragédia is meglepően hamar jön -, végig képes feszültségben tartani. Ahogy jutunk előre a történetben, meg a helyszínekben, úgy válik egyre fontosabbá a túlélés – és ebben Sanda Bullock kiváló partner. Sőt, még a finálét is meg lehet könnyezni – bármennyire banális is -, mégis, valami extra érzelmi motiváció számomra hiányzott. Spoilermentesen: tudtam izgulni azon, ami történik, de nem tudtam érdemben izgulni a szereplő sorsáért. Pláne úgy, hogy már az elején az a fránya oxigénszintet mégiscsak Hollywoodból szabályozták…

Nekem nem az év filmje (egyre inkább a Lehetetlen az), de kétséget kizáróan egy első osztályú sci-fi: ha arra vágyom, milyen az élet odafenn, ezt nézem. De jómagam szívesebben utazok mindenféle idegen bolygóra idegen lények közé…

85%

Mocsok

Igazából én tömören én is csak azt tudnám leírni, amit TM már megtett egy korábbi hozzászólásában. Amit hozzátennék, hogy jól tették, hogy két részre bontották a filmet. Az első 45 perc melegágya a morbid, fekete humornak, ahol hiába is egy vérbeli faszkalap a főszereplő, azért valamilyen szinten megkedveljük, mert látjuk, vannak azért önzetlen, jó cselekedetei is, ugyanakkor jókat tudunk szakadni az alpári viselkedésén, a szellemes beszólásain, meg a szarkavarásán.
A film utolsó 45 perce pedig az a mocsár, amibe a főhős fullad bele, eldobva minden erkölcsi és emberi normát. Kegyetlen, mély, félelmetes, riasztó, szánalomra méltó.
Jó, hogy éles határ választja el ezt a két részt, összemosni a kettőt nagyon nagy ballépés lett volna.
McAvoy remek színész, az utóbbi szerepei mind egyre inkább megerősítenek eme hitemben. A karaktere annyira egyedi és hasadt, amennyire csak lehet, és előttünk épül fel több személyisége is a múltjának megismerése által.
Ahhoz pedig, hogy meglássuk, hová is fajul ez az egész, melyik "én" tör ki győztesen ebből a sanyarú harcból, tényleg végig kell ülni a filmet. De még így is rengeteg kérdést és kétkedést hagy maga után a karakter.
Az egyetlen dolog, ahol elbukik a film, az az újranézhetőségi faktor. Mert amúgy tényleg zseniálisan lett felhúzva az egész történet egyetlen karakter köré, és tényleg nem tudok mibe belekötni.
9/10

Remek írás, remélem majd idővel eljut felénk, mert nagyon szeretném én is megnézni. Nagyon nem örülök, hogy a CC kínálatából kb 10 nap alatt eltűnt. :(
Remélem most jön a vidéki turné. :D

Gravitáció

Nálam is eddig az év legjobbja. Aki teheti moziban (IMAX) tekintse meg, mert itt tényleg fontos szerepe van a látvány sztaroszféra teremtő erejének. Aki félt Bullocktól, az megnyugodhat, csupán fizikai értelemben nyújt súlytalan alakítást :)

A felirat itt engem is zavart a kilátásban :)

Olvasd el még egyszer, amit írtam.

Én meg pont ezért fogom moziban megnézni, mert felirattal vetítik. Az elsők között írtam alá a nemrég kiadott petíciót, ami a feliratos filmek mozikba történő visszahozását szorgalmazza. Úgy tűnik, volt értelme.

Hogy némi "földhözragadtabbat" - már amennyire egy ilyen űrben játszódó történetnél lehet ilyet mondani - is említsek, a látványvilág tényleg pazar, és minden hangnak - legyen az színész szájából elhangzó lejtés, hangulati játék, vagy csak tárgyak, robbanások, tüzek zöreje, zaja, lobbanása - fontos szerepe van, mégis sajnálom, hogy a film feliratos. Na nem azért, mert mondjuk annyira hiányzott például Für Anikó orgánuma, sokkal inkább azért, mert ebben a filmben a világűr sötétsége vagy a Föld "madártávlati" képe ugyanolyan fontos "főszereplője", dramaturgiai eleme az élménynek, mint a hús-vér színészek. Ezért aztán sajnáltam a vászon minden olyan négyzetcentiméterét, melyet az éles kontrasztú,  magyar szavakat alkotó betűk elfedtek a szemem elől. Talán annak van ebben az esetben a legnagyobb szerencséje, aki egy teljesen feliratmente verziót nézhet meg, persze csak ha úgy is megért minden elhangzó párbeszédet, monológot, mert a Gravitációban látvány és mondanivaló együtt alkot nagyszerű egészet. Azért is néztem meg egymásután kétszer, hogy először magamévá tegyem a sztorit és másodszorra jobban fókuszáljak csak a vizuális elemekre, de ez csak terv maradt, mivel az újrázás során is csüngtem a szövegen, annyira elválaszthatatlan az a képtől. Ezért aztán majd még tutira beülök rá egyszer vagy többször, míg teljesen be nem ég minden pillanata az érzékszerveimbe.

Mocsok

No, ez nem egy elalvás előtti szösszenet, ezt az este féltízes kezdés előtt is már sejtettem, de James McAvoy másfél órás tömény ön- és környezetpusztítását végigborzadva újfent leszűrtem magamnak a tanulságot, hogy nem biztos, hogy mindent "testközelből" kell látnom. Nehéz azonosulást, együttérzést találni az  egykori patás Narnia-mesealakból egyre inkább elrásszelkrósodó McAvoy által megformált Bruce Robertson cselekedeteiben, mivel esendősége, gyarlósága már egy olyan tudatmódosult, erkölcsi- etikai normákat semmibevevő kény(és kábító)szeres viselkedéssel van elpáncélosítva, ami miatt az ember a pokolra kívánja őt, úgy ahogy van. Hogy aztán ez tényleg így lesz, vagy pedig kutyából szalonnává válik,  nos, ahhoz végig kell seggelni a filmet. Azt a filmet, aminek egyébként vannak könnyedebb, humoros pillanatai is, megspékelve egy csomó jó retróslágerrel. Ezzel együtt sem nagyon vágyom rá, hogy valamikor is újranézzem.

Recskázó Robin regéje

A Joseph Gordon-Levitt rendezte Don Jon számomra erősen sekélyes darab egy olyan srácról, aki mindennél többre tartja a netpornóra tutujgatni a jancsit, még ha a serpenyő másik felében Scarlett Johansson is van. Márpedig a Fekete Özvegy itt elég dögös maca. Igaz, Don Jonhoz hasonlóan ő sem százas. Nem tudom, hogy ez mennyire akart valamiféle kor(kór)rajz lenni az ifjúságról, vagy csak egy semmiből jött ötletű játékfilmnek készült, de  ahogy fentebb is említettem, nekem nagyon soványka élményt okozott, talán csak Julianne Moore-t volt jó újra mozivásznon látni. Neki minden pillanata hiteles, szerethető volt. A többi csak f@szverés. Továbbra is maradok az Űrbalekoknál.

Azt hiszem, ezt is látnom kell! :-)

Remek írás, jövő héten én is meglesem. :-)

Amúgy meg írok még, elmesélem majd egy különleges vállalásom történetét, csak az sokáig tart, és hát most mégis a Gravitáció napja van, nem bírtam volna vele napokat várni. :)

Pedig csak húsz percnyi időm volt, s közben még beszkenneltem tíz oldalt egyesével, szóval nem nagyon volt lehetőségem úgy elmélyülni, ahogyan arról az írásomban csapongtam.
Az kifelejtettem, hogy a stáblista végén az alkotók külön köszönetet mondanak többek között Guillermo del Torónak, Alejandro González Iñárritunak, David Finchernek és James Cameronnak.
Úgy gondolom, hogy erre a filmre mindannyian büszkék lennének.

Az is külön öröm, hogy ilyen sokat írsz egy moziról!!! :)

Péntek este talán meg tudom nézni, majd értekezek róla én is.

A Death Sentence mennyiben szemét nálad? Csak mert én egy érdekes és a költségvetése ellenére visszafogottan látványos és feszült bosszúfilmnek tartom.

Gravitáció

Nehéz megszólalni egy olyan film után, amiben a csendnek ilyen nagy szerepe van. Cuaron a legnagyobb filmművészek közé tartozik, így képes arra, hogy a moziterem falait megremegtető zajerdőt némának érezzük, ugyanakkor a fentebb említett csend ordít a fülünkben, a lelkünkben, a szívünkben, az elménkben.
Érdekes, hogy az egyik legspeciálisabb legtechnikaibb film szól leglecsupaszítottabban, legmélyebben az emberről, az emberi kapcsolatokról, az emberi érzésekről. Persze ez valahol  logikus. El kell menni, ki kell szakadni abból a közegből, ami nap mint nap rátelepszik az emberre,  lefoglalja az érzékszerveit, leköti a perceit, óráit, napjait, heteit, anélkül, hogy lenne alkalom egy kis összegzésre, belső önvizsgálatra, leltárra, egyáltalán arra, hogy ne valami impulzus hatására viselkedjünk, reagáljunk, hanem csak magunk legyünk, magunkban legyünk. Mint régen a csillagos ég alatt, a tábortűznél, vagy otthon a kandalló, a kemence, a tűzhely melegében sötétben, egy szál gyertyafénynél.
A világűr is ilyen hely. Nem sokan járnak arra. Ott aztán az embernek hamar nyakába zuhan az egész addigi élete, annak élvezetességével, vidám történeteivel, amiről az ingerszegénységtől megzavarodott ember vég nélkül sztorizik, de ugyanúgy előjönnek a mélyen eltemetett, fájdalmas emlékek is, melyeket az adott körülmények között sokkal nehezebb elfojtani, hiszen az egyén kis túlzással a testén kívül lebeg a semmiben, mintha csak félúton lenne az addigi világa és valami másik dimenzió között.
Sajnos a civilizáció már a Föld külső udvarában is produkál nem kívánatos eseményeket, a fejlődéssel egyenes arányban az űrszemét is gyarapszik, s ez olykor tragédiába torkolló helyzeteket hozhat létre. Olyan szituációkat, amire nem lehet kellőképpen felkészülni, mert a szimulátor nem képes visszaadni azt a döbbenetes látványt, azt a semmiből jövő felfoghatatlanságot, sőt, talán magát a súlytalanságot sem, legalábbis annak az ember részéről leküzdeni való millió kisebb és nagyobb nehézségét, hatását biztos, hogy nem. Ezek egy része csak élesben, vagy jobb esetben még akkor sem jönnek elő. A film története a rosszabb eset.
Egy nagy fizikai és egyúttal lelki viadal. Legyőzni a külső és belső viharokat, mert csakis ez a kettős siker vezethet eredményre. Hogy ez mennyire hatalmas erőpróba, azt a film főszereplőjének hatalmas alakításán keresztül láthatjuk.  Bizony nehéz közömbösnek, közönyösnek maradni mindaddig, míg elérünk a stáblistáig, viszont a vásznon látottaktól eltérően, a nézőtéri könny nem lebeg bele a fénysugárba, így nem annyira ciki mások előtt. Speciel annak a pár nézőnek, akivel együtt volt szerencsém látni az év eddigi legjobb filmjét, akkora térben nem tűnt volna fel.
Kifelé menet mintha 90 fokban elfordult volna a terem, hiába próbáltam elrugaszkodni a kijárattól, mindössze a jegypénztárig lebegtem el, onnan menthetetlenül visszaérkeztem a nézőtérre, így vált számomra világossá, hogy a filmben alig látható természeti jelenség nevét viselő remekmű milyen ravasz módon van mégis jelen.
Az meg külön öröm, hogy végre megszületett a multiplexek, e fejlett technikai kor  művészfilmje.  

The Conjuring (Démonok között, 2013)



A Fűrész-univerzumból James Wan az egyetlen, akinek az említett szérián kívül sikerült értékelhetőt alkotnia (a Death Sentence című komolytalan szemetet ide nem értve), hisz már a Dead Silence is megidézte a klasszikus horrorok hangulatát, az Insidious pedig jónéhány lapáttal rátett a szar-is-megfagy-benned típusú befosatós élményre, kár, hogy némely vizuális megoldásaiban bőven akadt kivetnivaló. Míg az utóbbi folytatása meg nem érkezik, az InterCom a horrort hosszú ideje messziről kerülő hazai közönség közé dobta ezt az igaz történet alapján készült horrort.
A gyakorlottabb néző az efféle jellemzők hallatán már csak megszokásból bólint, ám Ed és Lorraine Warren, a film által megidézett paranormális jelenségeket kutató házaspárnak számos egyéb filmsiker alapjául szolgáló megmagyarázhatatlan történéssel akadt dolga, szám szerint mintegy tízezer esetben hívták őket rémült lakók. Ed veterán katona, harcolt a második világháborúban, sőt, rendőrként is tevékenykedett, felesége pedig látnoki képességekkel járult hozzá a szellemvadászatokhoz. A Perronék Rhode Island-i otthonában 1971-ben tettek látogatást, melyet a film bevezetője az egyetlen olyan esetként jelöl meg, melynek érdemes különös figyelmet szentelni. Nem is csoda, ezúttal az átlagosnál dühösebb démon tette tiszteletét a falak között, a ház és a hozzá tartozó birtok egykori lakóinak története a legkevésbé sem ideális. Ami a legizgalmasabb vonulata a filmnek, az válik a végzetévé is: az igaz történet megkötött kezű forgatókönyvírót követel, vagyis kénytelenek vagyunk az összes, szellemjárta házhoz kapcsolódó klisét végignézni, mire alakulunk valahová, én meg csalódottan emelgettem a szemöldököm, hiszen a kimagaslóan kedvező kritikai megítélés és a barátok lelkes beszámolói alapján nem erről volt szó, viszont bőségesen akadnak működő pillanatai a filmnek, Wan a történéseket látványos ijesztgetésekkel, harsány rombolással és jólesően borzongató misztikummal dobja fel, ráadásul az is nagyon jól áll a mozinak, hogy a hetvenes években játszódik, ezáltal elhozza kedvenc klasszikus kísértetházas darabjaink kedvelt pillanatait, méltó hangulatban.
A Cinema City Aréna egyik középméretű terme remek választásnak bizonyult az élményhez, tökéletes és telt térhangzással, ragyogó és óriási vászonnal. Féltem a szinkrontól, de Bertalan Ágnes nagyszerűen tolmácsolja Vera Farmigát, Patrick Wilsont az Apró titkokban ráosztott idióta szerepe óta úgy utálom, hogy azt sem bántam, ezúttal nem az ő hangját kell hallgatnom, és mivel a témában már járatos Lili Taylor fiatalabbnak tűnt, mint vártam, a csengő hangú Kisfalvy Krisztina remekül passzolt hozzá. A film intenzitásáról sokat elmond, hogy néhány tizenéves maca a főcímet követően, nevetgélve és hangosan tájékozódva esett be, ám már a nyitójelenet elvette kedvüket a további duhajkodástól.
A Warren-házaspár soron következő ügyéből egyébként első ízben könyv készült, sőt, tulajdonképpen a leghíresebb esetükké vált a New York állambeli kísértetház, ahol erőszakos halált halt lelkek szellemei kóboroltak. A helyiek csak úgy emlegették: az Amityville-i horror.

Yi dai zong shi (A nagymester, 2013)



A 2046 és a My Blueberry Nights - A távolság íze kínai rendezőjének filmjében Tony Leung (Szigorúan piszkos ügyek) nem kisebb név, mint Ip Man, Bruce Lee egykori trénere bőrébe bújik ebben az elképesztően látványos harcművész-akciófilmben, amely során nemcsak kiválóan megkoreografált és szemet gyönyörködtető képi rögzítésű akciójelenetekben tobzódhatunk, de bepillantást nyerhetünk a harmincas-negyvenes-ötvenes évek Hong Kongjába is, mindezt rendkívül elegáns díszletekkel és ruhákkal, valamint a szépséges Ziyi Zhang (Repülő tőrök klánja) közreműködésével. Egyébként is szeretem azokat az egymást gyepálós filmeket, ahol nem lóg ki dróton csüngő lóláb, itt viszont a nyitó, csapadékos harcjelenet fényképezése egyenesen A kárhozat útja mesteri képeit idézte számomra. Remélem, nem késtem el az ajánlóval és sikerül nagyvásznon elcsípni ezt a különleges, fájdalmasan szép zenével kísért, nagyívű epikus drámát a keleti kultúrára fogékonyaknak, mely életbölcsességei útján nem csak harcolni tanít, és még a kétségtelenül szájbarágós mivolta sem válik tolakodóvá.

Pénteken nézzük haverommal a Mocskot! :P

A második részt max belepörgetve nézem majd. :)