Coco
Mit tegyen Miguel, aki egy generációkon át cipőkészítéssel foglalkozó család legifjabb tagja, ha őt nem érdekli a családi vállalkozás, helyette mindene a muzsika, és példaképe a nagy mariachi, Ernesto de la Cruz, akinek zenés filmjeit titokban nézegeti a padláson, s a dalokat a filmmel együtt gitározza a saját maga által farigcsált gitárján, merthogy a família ük-korig bezárólag bojkottálja a zene minden formáját? Az ükpapa ugyanis a világot jelentő deszkát választja a hétköznapi családmodell helyett, lelép, s bosszúból a családi fotón is letépett fejű torzója virít, így gyakorlatilag már Miguel nagyszülei sem tudják, hogyan is nézhettek ki arcvonásai. Miguel egy ideig behódol a családi akaratnak, de a vérének nem tud parancsolni, s az éppen Halottak Napjára szervezett tehetségkutatón még olyan áron is szándékozik fellépni, hogy a minderre rájövő családtagjaival összetűzésbe kerül, s a nagyanyja által széttört hangszerét a példaképe kriptájában kiállított hangszerrel kívánja pótolni. Csakhogy Halottak Napján ezt következmények nélkül nem teheti meg, emiatt a szellemvilágban találja magát, ahol felmenőivel is találkozva próbál visszajutni a valódi életébe, de ugyanakkor töretlenül ragaszkodik a zenéléshez, s ez további kalandokat, még életveszélyes helyzeteket is teremt, melyben csodálatosan szép animációval megrajzolt környezetben, hihetetlen kalandokon keresztül vezet az útja, s ahogyan a családtagjai, úgy ő is mérlegeli, hogy mi is az, ami igazán fontos lehet az életben illetve azon túl.
Azt kell mondjam, én még életemben nem láttam ennyire összetett, ennyire kalandos, ennyire mély történetet egy gyerekfilmbe rejtve. Nem véletlen talán, hogy idehaza ez a mestermű ennyire mostoha visszhangra lelt. Minden bántás nélkül, idehaza annyira egybitesre butítottak némelyek, hogy számukra a "mese" az kizárólag a felszínesebb, csetlő-botló, tündibündi figurákkal teletömött történeteket jelentik, abiben minyonok vannak, vagy szökött állatkerti lények, vicces hóember, stb. akiknek a "problémái" alig feszegetik a legalacsonyabb szintű, kisgyermeki ingerküszöböt, "jópoénos", minimálsztoris, lájtos erkölcsi tanulságos akármik. Nos, Coco ennél fényévekkel összetettebb, elgondolkodtatóbb. Az itt is meglévő humorelemek, burleszkes megoldások mellett megpendíti azt, hogy az életből eltávozottakra való emlékezés mennyire fontos lehet, mellette a család fontosságát, de ugyanakkor az egyén önmegvalósításának lényegességét is hirdeti. Mindezt valami elképesztően magas színvonalon, oltári jó muzsikával, amit meglepő módon az általam eddig nem favorizált Giacchino komponált. S hogy kicsoda a címszereplő Coco, s hogy egyáltalán miért őa címszereplő? Nos ez sok minden mással együtt legyen a filmnézés közbeni felfedezés öröme. Ha osztályoznom kéne, ez bizony egy hatalmas tízpertízes csoda, ami vita nélkül lesz Top10 szereplő az éves listán. Azt az indexes tyúkot, aki ezt leszólta, s miatta IS félig vagy teljesen üresen tátonganak az itthoni mozitermek, simán le kellene lőni, hogy a pillanatnyi szar hangulatának "kritikába" öntésével ne húzhasson ki milliókat az ilyen kiváló filmművészek keze nyomát viselő produktum bevételeiből. Azért én bízom benne, hogy akiknek igazán való ez a film, azok nem hagyják teljesen az érdektelenségbe süllyedni Cocót és legalább a szájról szájra intézményével megtalálják azokat a nézőket, akik fogják tudni értékelni és szeretni. Voltaképpen ezért téptem a számat én is ennyire hosszasan.
Tiszta szívvel ajánlom Cocót, de a korhatárkarikával ellentétben inkább csak az érettebb gyerekeknek, vagy az éretlenebb tíz éven felülieknek és persze a nyitottabb szüleiknek meg mindenkinek, aki szereti az igényes történeteket. Így karácsony környékén ez is egy kiváló program, kicsit másabb, mint a megszokott, de vastagon megéri elmerülni egy a megszokottól valamivel komolyabbra hangszerelt kalandban. Ha a gyereket nem sikerül rábeszélni, akkor nélküle kell látni, mert hogy mindenképpen látni kell! :)