Kaliforniai álom
Szép és tartalmas film a szerelem inspiráló erejéről egy moziszerepekről álmodó pincérlány és egy jazzmániás (nem, én sem szeretem...) zenész történetén keresztül... csak éppen olyan, mintha a rendező kétszer meggondolta volna magát közben, hogy milyen filmet is akar forgatni.
Elindulunk a lehető legripacsabb táncos-zenés filmtől, ahol 20 perc alatt vagy négy dalt elnyomnak a nézőknek, a szereplők szteppelnek az utcán, stb. . Ez annyiban tényleg Oscar-jelölést érhet, hogy ugyanezt játszotta el az A némafilmes is pár éve, feltámasztását egy tetszhalott műfajnak, az 50-es, 60-as évek musicaljeinek, csak éppen modern köntösben, Priusszal meg okostelefonokkal... Igaz, attól sem petéztem le, elvégre önmagában egy stílus lemásolása nem kéne elég legyen az üdvözüléshez.
Aztán szinte teljesen kilépünk ebből a körből, táncika és dalocskák majdnem teljesen elfelejtve (nem is akkora baj, mert bírom én Goslingot, kiváló színész, de az énekhangja az majdnem Pierce Brosnan), hogy átadja a helyét a két főszereplő románcának, amivel párhuzamosan megküzdenek az álmaikkal és az álmaikért. Csak hát ehhez az a "szinti-boyband" nekem volt kínos, jobban, mint a zenekar a kerti partin (abból legalább lehetett érezni a lealacsonyodás szenvedését), a kikényszerített vita a vacsoraasztalnál pedig olyan erőltetett, hogy utána vagy negyed óráig keresi a film a fonalat, hol is vesztette el. Lehet ez persze egyfajta leképezése az emlegetett "felnövésnek" is akár, de ezt finomabb eszközökkel is el lehetett volna érni.
A harmadik szakasz jobb, és egységesebb, de az sem illik sehol az előző kettőhöz.
A csapongáson kívül végülis más zavaró tényező nekem nem volt. A dalok jó hangulatúak, az elején a könnyedebbek éppúgy, mint a kitárulkozás a meghallgatáson, a szerelmi történetnek jó az íve (kivéve ugye a vacsorás jelenetet), lezárva az egészet egy szép montázzsal arról, "mi lett volna, ha..." ... de igazán az a két tekintet a végén, az nyert meg...
8/10
.