Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény
Tegyük tisztába az eddig olvasottakat: a Narnia krónikái egy ifjúsági fantasy-kalandfilm. Értelmetlen dolog számon kérni rajta a Gyűrűk ura brutalitását, a Hamlet jellemfejlődését, esetleg egy Agatha Christie-regény kérlelhetetlen logikáját. A játékszabályok egyszerűek, mint egy Wes Craven-horrorban: Narniában az állatok beszélnek, a fehér boszorkány hideg, mint egy boncasztal, az édesség megigéző, és az összetartás végül győzelemre vezet. Van évszázados jóslat, vannak áthágott törvények, és van egy megváltó, aki elhozza – ha úgy tetszik – az újszövetséget.
Mindössze ennyi, gyermekien abszurd szabályt kell elfogadni ahhoz, hogy megnyíljon előttünk az a bizonyos gardróbszekrény, és benne egy ezer helyről összeollózott, mégis egyedi, szerethető csodavilág. Ennyi kell, hogy megteljen élettel a sok CGI szereplő, hogy elmosolyodjunk a hódok hülyeségein, hogy átérezzük Tumnus vívódását, hogy kicsorduljon a könnyünk Aslanért.
Félreértés ne essék: a film nem hagy helyet a komplex érzelmeknek, viszont amit bemutat, azt átérzéssel, szívhez szólóan teszi: a gyerekek alakítása bámulatos, nyavalygásuk, rivalizálásuk pedig (akinek testvére van, tudja…) kellően hiteles. Donald McAlpine képei szemkápráztatóak, a zene Oscar-ért kiált, a rendezés pedig néhány döccenőtől eltekintve határozott és biztos kezű.
A szégyenletes decemberi HP - King Kong hajrában a Narnia utcahossznyi előnye nem más, mint ez a képkockákon átsütő odaadás - nyoma sincs a kong lelketlen effektparádéjának, vagy a HP recsegő történetvezetésének. Aki pedig a végső csata szó szerinti vérszegénységét kritizálja, nézegesse tovább a Ryant: jelentem, a harc nagyívű és közel tökéletes, a brutalitást nem a repkedő végtagok számában kéne mérni.
Örülök, hogy így készület el ez a film: ötletesen és kiegyensúlyozottan töltötte fel Lewis minimalista mondatszövevényét, és magába szívott valamit abból, amiből mostanság oly nagy a hiány: egy csipet színtiszta varázslatot.
10/9