Hosszú jegyesség (Un long dimanche de fiançailles - 2004)
Ahogy Rezes Bandi hiányolta a csodát a Sorstalanság-nál, úgy vettünk volna (ha tudjuk előre és ha lehet) mi is egy nagy adag katarzist a kóla mellé, még mielőtt beülünk a fent nevezett szélesvásznú mesefilmre!
Amennyire szórakoztató és újszerű volt az Amélie, annyira volt unalmas, kiszámítható és középszerű az Amélie 2. - A háború bájos borzalmai. Félreértés ne essék, messze nem olyan steril, rosszul hatásvadász, szappanoperás mint a Sorstalanság, mivel még mindig fényévek választanak el egy közepes magyar szuperprodukciót egy franciától vagy angoltól vagy... és nem a mi javunkra.
A különbség annyi, hogy míg a Koltai filmre karikásostorral is, de behajtják az embereket, addig Jean-Pierre Jeunet szinte száműzve van Cannes-ból, pedig ők "nacionalistábbak". Jeunet elővette a raktárból a szokásos szűrőket, ötleteket, fordulatokat és készített egy közepes filmet, ami nézhető, látványos, helyenként szórakoztató, de mindezt már láttuk a nem hivatalos első részben. Szomorú, hogy egy ekkora rendező (mert az!!!), ennyire nem tud felfrissülni és ráadásul nem mer elszakadni -pedig kéne szokásos színészeitól, amivel konokul predesztinálja az érzést, hogy "ezt már láttuk valahol". Sajnos a sután elbonyolított cselekmény miatt a film közepe igen súlyosan megfeneklik, így ez és a gagyi befejezés (az az ultranyálas harmóniamenet, amit ha befogom a fülem, akkor is rádúdolok a zárójelenetre!!!) is sokat ront az összképen. Pedig mennyire jó volt a trailer és milyen gyönyörű a főcím a film elején, beleborzongtam a látványba, amikor kiírták Badalamenti nevét... nem kellett volna.
A zene szervesen illeszkedik a középszerbe, alig volt megjegyezhető téma, ezerszer hallott ócska klisék, már a zeneszerkesztő programokban is jobb sampler-ek vannak. Hol van már a Twin Peaks zenei orgazmusa, a Tűzz jöjj velem extrém, disszonáns, kísérletező jazz elemei vagy a Szomszéd sokkoló, zavarbaejtő harmóniái.
Természetesen a látvány és a díszletek egyaránt ámulatba ejtően gyönyörűek, de szerintem ez manapság már kevés és a film alatti fészkelődéstől sem menti meg az embert. A Corvin-ban is teremcsere volt, ami érthető mert kb. harmincan láttuk a 252 férőhelyes Karády teremben ami a bemutató után egy héttel nem semmi, viszont én már bánom, hogy nem a Bukás-t néztük meg. A szerintem mindig legalább korrekt Audrey Tautou engem nem idegesített jobban, mint a ziccerek tucatját kihagyó film.
Két film összehasonlítása a legtöbbször elég szerencsétlen dolog, azonban nem tudom megállni, hogy ne hozzam fel példának a hasonló témájú és minden tekintetben a Hosszú jegyesség-re köröket verő Marthe szerelme - Marthe (Francia - 1997, Jean-Loup Hubert) című csodálatos alkotást. Ebben töredék pénzből, csinnadratta nélkül is megkapóan tudták ábrázolni a várakozás és a reménytelen sóvárgás megejtő líraiságát, sőt a jól megírt hatásos és szikár dialógusoknak köszönhetően a háború értelmetlen borzalmait is drámaibban hozta be kényelmes gondtalan kis életünkbe. Ráadásul a hasonló befejezés ez utóbbinál könnyekig megható, hiteles és reális. Inkább ezt nézzétek meg, ha tehetitek, mint a Hosszú jegyesség-et. A csoda tehát valóban elmaradt, de legalább Jeunet rendez, nem úgy mint Besson...
