Jurassic World – Az én világom
VESZÉLY! Borzasztóan terjengős és kicsapongó írás egy fanboy-tól, spoiler-ekkel!
22 évvel ezelőtt, koromnál fogva, nem adatott meg, hogy megnézhessem moziban a Jurassic Park-ot, de amikor 7 évesen, 1994-ben először láttam a filmet, a sorsom eldöntetett: menthetetlenül szerelmes lettem a filmek világába, melynek alfája mindig is a Jurassic Park lesz. Az elveszett világot már igazi rajongóként vártam, mai napig élénken él bennem az első megtekintése a megbodogult Arany János Moziban Nagykőrösön. A harmadik rész érkezte egybe esett az internet széleskörű elterjedésével. Szorgosan gyűjtöttem floppy lemezekre a nagy nehezen letöltött képeket, kis videókat, és egy rajongói oldalon keresztül már az első csapótól fogva végig követtem a Jurassic Park III elkészültét. Lehet, hogy nem világklasszis film született Joe Johnston kezei között, de egy vérbeli kalandfilm, amely lehetett volna hosszabb is, de így sem tudok nem rajongai érte, akárcsak az előzményekért. Aki már igazán rajongott egy filmért/zenéért/képregényért vagy bármi gyűjthető egyébért, az tudja, hogy milyen is az a fajta rajongás amikor akár csak egy szórólapon bukkan fel a kedvence logója. Na ez a fajta rajongás van meg bennem is, és igaz, hogy az ősz hajszálak engem is már elértek, ebben a témában nem ismerek tréfát: életem végéig gyerek maradok, akárhányszor csak leülök egy Jurassic film elé.
Aztán teltek múltak az évek, időnként felütötte a fejét egy-egy kósza hír, hogy a Universal Studios tervezgeti a folytatást (a 3. rész bevételeit nézve nem csoda, hogy nem kapkodtak), de úgy tűnt, már soha többet nem térhetünk vissza a John Hammond által megálmodott világba. Ezért is ért váratlanul, amikor 2013 elején a stúdió kitűzte a premierdátumát a Jurassic Park 4. június 11-től a mozikban, 2014-ben. Sorba jöttek az infómorzsák, a rendező személye is kiderült: Colin Trevorrow. A csupán egyetlen, kis költségvetésű indie filmet (Safety Not Guarented – Kockázatos kalandtúra) jegyző fiatal filmest maga Steven Spielberg választotta ki, ami nem rossz ómen. Már az előkészületeknél tartottak amikor vérfagyasztó hírt közöltek: leállítanak mindent, nem lesz film. Legalábbis egyenlőre. Egy évvel elcsúsztatva a premiert újra írják a forgatókönyvet. Nem tudhatjuk, mi volt az oka annak, hogy Trevorrow és állandó szerzőtársa Derek Connolly úgy döntöttek, a Universal fejeseivel együtt, hogy megváltoztatják a forgatókönyvet, de a végeredményt már kétszer látva, nem is nagyon érdekel: a Jurassic World egy nagyszerűen sikerült, remek kalandfilm, könnyed szórakozás bárki számára, számomra pedig egy valóra vált álom.
Az emberek nem tanulnak hibáikból: 22 évvel járunk azután, hogy a multimilliomos John Parker Hammond álma, az Isla Nublaron létrehozott Jurassic Park azelőtt elpusztult, hogy egyetlen látogatót is fogadhatott volna. Napjainkban azonban a szigeten már egy jól működő, nap mint nap látogatók tízezreit kiszolgáló és szórakoztató park működik: a Jurassic World. Simon Masrani felvásárolta az InGen-t és továbbviszi Hammond örökségét. A leglátványosabb technikai vívmányok, mint az egysínű vasút, a holografikus kivetítés vagy a Pörgőgömb (vagy Golyó). Hiába a magas látogatottság, mely messze lehetne nagyobb is, a park fenntartási költségei igen magasak. Ugyan a szponzorok sorba állnak, de a park vezetése egy új, sosem létezett látványosságot rendel dr. Henry Wu-tól és csapatától. Wu munkássága volt már az alapja a Jurassic Park csodáinak is, most pedig csapatával szabadon olyan dinoszauruszokat kreálhat, amilyeneket csak akar. Így születik meg egy kéncsőben az Indominus Rex, amely pár hónap múlva már látogatható is, de Mr. Masrani-t aggasztják kissé a biztonsági intézkedések, ezért megbízza a hely menedzserét Claire-t, vonja be az előkészületekbe Owen Grady-t. Aki a sziget egy eldugott szegletében egy egészen elképesztő programot vezet: Velociraptorokat nevel és tanít. A tojásból való kikelésük óta figyelemmel követi a négy impozáns nőstény életét. Blue, Charlie, Delta és Echo külön egyéniségek, akik egyáltalán nem félénkek és háziasítottak, csupán Owen képes rá, hogy valamelyest kontroll alá helyezze őket. Kár, hogy az InGen biztonsági csoportjának vezetőjének, Vic Hoskins-nak más tervei vannak: egyfajta katonai alakulatként tekint a raptorokra és reméli, előbb-utóbb terepen, hadászati célokkal vetheti be őket.
Ezen a hétvégén azonban a parkba látogat Zach és Gray, a testvérpár, akiket szüleik a tervezett válásuk árnyékában küldik el a trópusi szigetre, ahol majd nénikéjük, Claire oltalma alatt állnak és kicsit elfelejthetik a hétköznapi gondokat. Zach-et azonban a tinédzserek dacossága és önfejűsége jellemzi, míg az érzékeny lelkű Gray, a család okostojása, tátott szájjal, rajongással veszi nyakába a parkot. Kár, hogy ez a hétvége senki számára sem úgy alakul, ahogy tervezte... A történet lassú építkezése az igazi klasszikus első részt idézi, igaz a krach az egyik szálon már hamar beüt, de a másik szálon a két gyerek barangolása egészen jól alakul, a játékidő feléig, ahonnét azonban már csak a futás és a sikítás marad a szereplők osztályrészéül. A működő park látványosságai, mint az állatsimogató, vagy a Pörgőgömb, már önmagában is roppant érdekes és látványos, egy egész filmen keresztül el tudtam volna nézelődni, de hát ha az ember egy Jurassic film elé ül le, akkor ott nem sokáig tart a dinoszauruszok és emberek közti látszólagos harmónia. A szauruszok lenyűgözően lettek megalkotva, bár a film alkotói jobban támaszkodtak a CGI technológiára mint elődei, azért egy-két megépített állat így is elkészült (és speciel meg nem tudnám mondani, a film végén mikor Owen leveszi Blue fejéről a kamerát, az most melyik techológiával készült). Ahogyan az egy folytatástól nem szokatlan és elvárható, többszörösen megidéződik a Jurassic Park (a szem-, azaz hangfülesebbek Az elveszett világ „cameóját” is észrevehették). Egyes kamerabeállítások, mondatok, karakterek is ismerős ismeretlenek, de a visszatérés a régi látogatóközpontba egy olyan vágyálmom, ami már az első film óta bennem volt. A régi épület látványa, a molinó, az üvegfestmény vagy épp az éjjellátó (akarok egyet, most!), de leginkább a jeep-ek idézték fel a legjobban (a visszapillantóról lelógó kártya is ismerős lehet, ugyanezzel, a 29-es számú jeep-be ült be Hammond és Gennaro miután megérkeztek a szigetre), hogy 22 éve már elbukott az emberiség találkozása a dinoszauruszokkal.
Az új hibrid, amely egyébként nem az első, hiszen már a legelső klón-technológiábal életre kelt szauruszok sem voltak igaziak, hiszen ki kellett pótolni ma élő állatok génállományával őket. Ennél veszélyesebb vállalkozásba pedig nem is foghatott volna dr. Henry Wu és csapata: egy eleve nem fajtatiszta Tyrannosaurus genomra építették fel az állatot, olyan veszélyes, és páratlan tulajdonságokkal bíró állatok DNS szekvenciából mint a… Ebbe most nem mennék bele, de Wu sem számított ilyesfajta „termékkeveredésre”. Az Indominus Rex egy agresszív gyilkológép, aki nem a túlélésért, csupán kedvtelésből pusztít el mindent, ami mozog. Az Ankylosaurus elejtése tökéletes példa erre: kvázi a legjobb túlélési technikákkal felvértezett állattal is könnyedén elbánt az Indominus, és semmi más nem okoz neki különösebb gondot. A fináléig. Mert a dögnek be kellett végeznie, (de vajon tényleg vége is?), egy olyan, az egész Jurassic antalógiában páratlan és lélegzetelállító jelenetsort kaptunk csúcspontként, amelyre a filmtörténet egyik új csúcspontjaként is tekinthetünk akár. Én egész biztosan. Remélem a DVD/BD változaton azért pár perccel többet kapunk ebből is. A Tyrannosaurus Rex volt az első két rész királya, tekintélyt parancsoló, gyönyörű teremtmény, melyre egyszerre tekinthettünk félelemmel és csodálattal. A harmadik rész csúfos vendégszereplése után láthatóan nagyon építettek a film marketingesei a T. rex-re, majdnem mindenen, ami a Jurassic World-höz kapcsolódik, az ő „arcképe” található, bár nyilván ez egy marketing fogás, abból a szempontból is, hogy az Indominus rejtve maradjon, amit sajnos azonban elég korán ellőttek már az előzetesekben és a 30(!) tv spot-ban. Azt még gyorsan szögezzük le: nem véletlenül futja le Claire magassarkúban, vagy tűnik a hangja rekedtesnek és lassúnak a mozgása: ő már a kezdetek óta a szigeten él, ő volt a Gennaro-t felfaló, de a főhőseinket a Velociraptoroktól megmentő T. rex, a promó képeken jól láthatóak azok a sebhelyek, amelyeket akkor szerzett (és imádtam volna, ha a film úgy nyit, ahogyan a rajongók körében elterjedt, miszerint egy kis kitekintéssel kezdtünk volna és a T. rex elfogását láthattuk volna, de így is nagyon elégedett vagyok). Minden vásznon töltött percében torkomat elszorítva bámultam őt és szurkoltam neki, mint még egy filmszereplőnek sem soha. De a Velociraptorokat is egész megkedveltem, főleg Blue-t, pedig nem voltak a korábbi filmekben a szívem csücskei (nem a technikai kivitelezésük miatt, csak úgy). A Dilophosaurus cameója pedig zseniális! A Brachiosaurusok távoli ordításait leszámítva viszont nem tették tiszteletüket, magam öltem volna meg az I. rex-et ha Apatosaurusok helyett ők kerülnek az útjába… A szereplők jól eltaláltak, Chris Pratt-et már nem sok választja el, hogy igazi hollywoodi sztár legyen, de talán már az is. Ugyan Bryce Dallas Howard 11 éve elképesztett alakításával A falu-ban, de azóta szem elől tévesztettem, jó látni újra a vásznon, remélem több figyelmet kap ezek után. A két gyerekszereplő roppant szimpatikus, mindkettejükkel, de főleg Gray maximálisan tudtam azonosulni, nagyon jól választottak színészeket e szerepekre. Vincent D’Onofrio zsigerből hozza a nem túl bonyolult szemétláda szerepét, B.D. Wong pedig az egyetlen régi szereplő aki ismét felbukkant, és egy árnyaltabb oldalát láthattuk most, de ami igazán nagyszerű az egész filmben: Michael Chrichton eredeti regényeinek olyan szegmenseit is felhasználták, amit a korábbi filmek nem, úgyhogy nem is meglepő, hogy a neve is ott szerepel a stáblistán. Ó, még mindenképp meg kell említenem Irrfhan Khan-t, eddig nem volt hozzá szerencsém, de annyira jól hozta Masrani-t, egyáltalán nem egy Hammond pótlék hanem egy nagyon jól eltalált figura, akire viszont nem nagyon volt szükség, az Omar Sy, akinek szerepét nyugodtan elhagyhatták volna, fel se tűnne. Valószínűsítem, egy korai változatban nagyobb szerepet szántak volna neki. De az olyan mellékszereplők, mint Lowery tovább is emelték a film színvonalát számomra. A színészek és a roppant szauroszok mellett nem lehet szó nélkül elmenni a zeneszerző, Michael Giacchino munkája mellett sem: tudtam, hogy remekül választották ki erre a feladatra, hiszen karrierjének kezdetén ő komponálta Az elveszett világ videójátékának zenéjét, majd később a (szintén Jurassic-os) Tresspasser zenéjét, a Lost-tal pedig végérvényesen bebizonyította: ő az új John Williams. A nosztalgia faktor legerősebb pontja épp John Williams szerzeményeinek újrakomponálása, felhasználása, nem tagadom, nem a 3D szemüveg volt az oka, hogy többször elpárásodott a tekintetem, ezek a zenei tételek ugyanolyan elmaradhatatlan kellékei kell hogy legyenek egy Jurassic filmnek mint a dinoszauruszoknak. Természetesen Giacchino bőven alkotott is új zenei tételeket (és ha minden igaz, ma már Magyarország területére lépett az Amerikából érkező filmzenei CD-m), melyek nagyon kellemesek és remek aláfestést nyújtanak a film számára.
Egy igazán remek stáb összetoborozása után egy igazán szórakoztató, látványos film született, amely nem gondolkoztat el, vagy próbál a világ bajaira megoldást kínálni, csupán két órára visszarepít a gyerekkorunkba vagy ha olyan fiatalok vagyunk, akkor elszórakoztat és kikapcsol minket a nyári melegben. Nem kétlem, nálam évszaktól függetlenül kötelező darabja lesz a házimozim kínálatának!
Itt lenne viszont az ideje, hogy mondandóm végére érjek, megígértem, hogy terjengős és kicsapongó lesz az írásom, de nem vagyok kritikus, csupán egy rajongó, egy fanboy, aki elveszíti minden racionalitását és 20 évet fiatalodik, mikor meglátja azt a bizonyos logót, betűtípust…
Messze az elmúlt évek legnagyobb filmélményét nyújtotta számomra a Jurassic World, mely méltó darabja lett a Jurassic világnak és remélhetőleg a folytatások színvonala sem fog esni. Üdvözli Önöket a Jurassic World!