Peter Pan: (2003)
Lehetek őszinte? Itt van ez az Aussie-boy, aki eddigi mesterkedésével nem igazán ejtett ámulatba: a Muriel’s wedding minden pozitív kritikája elenére nyomtalanul szivárgott át a szaruhártyámon, a My best friend’s wedding pedig annyira felejthető, mint egy tízperces sorbanállás az OTP-ben. Ezek után a Peter Pan, hogy is mondjam, elég érdekes lett…
Első kérdés: a LÁTVÁNY. Mi a tosz került ezen a filmen 100 millió dollárba? Merthogy végig az volt az érzésem, egy túlkarikírozott színházi előadást látok, gomolygó tömör habszivacs felhőkkel, frissen polírozott polietilén falevelekkel, és jóságos Gandalf-arcú Napocskával. Hogan bele mert vágni egy olyan, nyíltan nem realisztikus álomvilágba, amit első nekifutásra nehezen vesz be az ember. A látvány minden pillanatban tudatja, ez egy „mese”, egy „álom”, ahol semmi sem olyan amilyennek lennie kell, mégis ráismersz, mert valamikor régen te is ugyanezt láttad. Bátor dolog volt, meg is lett érte a jutalom: pénzügyi bukás, ezerrel.
Második kérdés: a TÖRTÉNET. Kinek jutott eszébe, hogy az ártatlan bedtime-sztoriból fölöttébb bizarr, és erotikus Pan-Wendy-Hook szerelmi háromszöget kreáljon? A film egyes jeleneteiért Amerikában akasztanának, valószínűleg még Jacko is beszerez magának egy példányt a díszdobozos változatból … Itt-ott bizony szikrázik a levegő, és amikor bekövetkezik a robbanás, hát jobb nem a közelben lenni :-)
Harmadik kérdés: a RENDEZÉS. Kinek jutott eszébe, hogy ezt a filmet narrálni kell? A narrátor, akiről sokáig azt se tudjuk meg, kicsoda, a legváratlanabb pillanatokban avatkozik közbe, ami sokszor irritáló. A popcornal teletöltött amerikai mozivadász számára ez a film túl direkt: a kezdés után három perccel már szédülni kezd az elé hányt szereplőktől, és az in medias res kezdésigencsak elkedvetlenítő.
Az utolsó kérdés: az ÖSSZHATÁS. Mégis hogyan lehetséges az, hogy mindezek ellenére oyan hihetetlenül kib---tul magával ragadó, őszinte és varázslatos lett ez a film? Hát épp a látvány, a történet és a rendezés miatt. A háttér, amit valószínűleg többet nem mernek megismételni, olyan, mint egy impreszionista festmény: minden darabkájából sugárzik az életöröm és a gyermeki féktelenség. A szereplők szinte kivétel nélkül telitalálatok: a két gyerek egész hollywood-i színészgenerációkat játszik le a porondról, Jason Isaacs meg pont olyan, mint eddig: sármos, rabul ejtő és szinte szánandó módon gonosz. Peterrel való időtlen, kiegyensúlyozott élethalálharcát fenekestül felforgatja a három új jövevény, köztük leginkább Wendy, aki egyszerre habarodik bele a repkedő klottgatyásba, de ugyanakkkor elvarázsolja a gonosz kampó úrias eleganciája is. Ármány, féltékenység, kaland, szerelem: ami ebből a turmix-ból kikeveredik, az egy megindítóan keserédes történet a felnőtté válásról, a gyerekkori emlékekről és az első szerelemről, kellemes akciójelenetekkel, iszonyatosan eltalát zenével, vérrel, könnyel, méreggel és tündérporral fűszerezve.
A Peter Pan egészen olyanra sikerült, mint ez a kritika: skizofrén, szokatlan, és a nyugalom megzavarására kifejezetten alkalmas – mindent tartalmaz tehát, ami miatt gyerekfilmként halálra van ítélve. És éppen ezért nagy ez a film, mert ha a színdarabban is elhangzó, a közönséget bevonó kérdésre („Hiszel-e a tündérekben?”) igen a válasz, akkor e kritika első fele értelmetlenné válik, ha pedig nem, a második felét kéretik elfelejteni.
Akárhogy is, a válaszadók egyik fele egy megismételhetetlen álommal lesz gazdagabb…
10/10