Kill Bill vol.1:
Bár Quentin Tarantino nevét meghallva már alapból elfog engem valami furcsa gyanakvás, most mégis merészen ültem be legújabb filmjére a moziba (persze ebben az is közrejátszott hogy tudomást szereztem a filmben található kb. 10 percnyi anime jelenetről).
Az első pár perc langyos kezdése után látható verekedés alatt mindenki azonnal a Mátrixra asszociál - tévesen. Bár hogy miért is, az csak később derül ki. Ami viszont szembetűnik - a filmnek különleges stílusa és hangulata van. Ezt köszönheti egyrészt a zseniálisan kiválasztott zenéknek, másrészt a remek beállításoknak. A stáblista alatt olvasható szereplőgárda impozáns bár, de csak egy részük tűnik fel maradandóan a film alatt (ezzel is tudatosítva: folytatásos filmről van szó). Az alapsztorit valószínűleg nem volt nagy agymunka kiagyalni - akár a wc-n ülve is ki lehet okoskodni (lehet hogy T. bácsinak is épp így jutott eszébe). De most nem is ez a lényeg. Hanem az amitől most Tarantino filmjéből úttörő lesz: a japán anime filmekre jellemzően kreált egy élőszereplős filmet, de ez itt most nem a Mátrix. Míg a Wachowskiék az animét csak egy sajátos stílus kifejlesztésére használták fel, addig Q.T. szemtelenül másol. Aki jártas anime berkekben, annak a Ninja Scrollt megemlítve azonnal gyanús mosoly kerül az arcára - nem véletlen. Kawajiri filmje anno bár kis költségvetésű volt, mégis szupererőszakos, és rendkívül dinamikus harcokkal rendelkezett, ergo: felejthetetlen élmény. Ezt most viszontláthatjuk a Kill Billben is. Tarantino és csapata viszont nem csak a koncepciót és a stílust nyúlta le, néhány jelenet itt már zavarba ejtően emlékezteti az embert Kawajiri filmjére. A zsenialitás viszont abban rejlik hogy sikerült megőrizni a rajzfilmes stílust élőszereplőkkel is. Bár fröcsög a vér, de a film sosem válik undorítóvá - sőt: szórakoztató. Az összes jelenetben sokkal több vért használtak mint amennyi valóságos lenne, ezzel is utalva arra, hogy itt valami fantáziaszülte világban járunk. A kulcsszó: komolytalanság. Aki hatalmas szellemi mondanivalóra és mély sztorivonalra vágyik az kopogtasson máshol - itt ugyanis rossz helyen jár! Még a szereplők is olyanok (az összes kamerabeállítással együtt) mintha valami japán animét néznénk. Úgy érezzük akár át is léphetnének egy "nemlétező", rajzolt világba. És láss csodát. Pár perc erejéig valóban animáció formájában peregnek szemünk előtt az események. De ez mégsem okoz zavargást, sőt még csak meghökkenést sem. A rajzolt jelenetek egyébként a film egyik csúcspontját képezik (a film végi mészárlással egyetemben). Ezek bár kevés animált mozgásból állnak (többnyire a kamerával babrálnak), mégis szuper a képek térhatása, és remek a dinamika (bár ezen nem lepődünk meg: ezt a részt japánokra bízták, és mint a stílus mesterei, aligha várható tőlük rossz eredmény). Tarantinoék tehát már a filmen belül adóznak az anime kultúrának. Ami a film végi mészárlást illeti: Q.T. filmjeiben már eddig is megszokhattuk az erőszak ilyen módon történő nyers ábrázolását, de mire addig az ominózus jelenetig eljutunk, már lesz alkalmunk hozzászokni a sok vérhez/bélhez/leszakadó végtaghoz. Az egész filmre jellemző a "Jót, jó helyről másoljunk!" koncepció. Így bár sok ötletet láthatunk a filmben, de tudatalatt (mélyen) tudjuk: ezt már láttuk valahol. Itt viszont ez nem zavaró, csak a (minél felhőtlenebb) szórakozást szolgálja. Uma Thurman bebizonyítja nekünk hogy alkalmas lenne ő is az ügynökökkel vívott harcra a mátrixban - kegyetlen jól verekszik és kardozik. A harci koreográfiáért pedig nem más, mint Ping mester felelt (ismerős? :). És hogy mindenki megnyugodjon: néhány kifejezetten Tarantinos jelenet (pl: szellemes párbeszéd) is akad - rajongók előnyben! Ami pedig meglepő: sokkal emberségesebb mint a rendező eddigi munkássága együttvéve (ezt pedig ha figyelembe vesszük, mennyire erőszakos film is a Kill Bill valójában, most mindenképp elismerő jelző). Tarantino érett és beérett: (ezért most sokan megköveznek) ez a film az első igazán fogyasztható alkotása, kifejezetten nehéz nem odafigyelni vagy unatkozni film közben.
Amit kapunk tehát: újszerű filmélmény, az anime tökéletes implementálása élőszereplős filmekbe. Wachowskiék csak rávilágítottak mi is a lényeg - Tarantino viszont egy-az-egyben lemásolta azt. Újra moziban vagyunk, és filmet nézünk. Ennek pedig örülni kell - manapság már egyre kevesebb a sokszor visszasírt igazi mozis élmény. Ha ilyen irányba mozdul el mostantól a filmek világa, csak örülhetünk: jól járunk. A film bár tényleg félbe lett vágva, valószínűleg senki sem fogja a körmét lerágni hogy "vajh, mi lehet a történet?" (mert abból itt bizony spóroltak). De ettől függetlenül ülünk majd be a második részre, és már az elsőre is rásüthetjük: megérdemeltem kap 10 pontot. Vizsga (vagy egy fárasztó munkakap) után kötelező, egyébként pedig üdítő szórakozás, és kiváló feszültségoldó. Mindenkinek látnia kell!!!
UI: pluszpontot kap tőlem a film a sok japán cucc miatt ami benne van, mínuszt a 17 éves kislány miatt (én NAGYON sajnáltam :). De a kettő kompenzálja egymást: így is marad a 10!