the recruit - beavatás
[USA, 2oo3, roger donaldson]
al pacino leülhetne végre egy kicsit beszélgetni az ügynökével, hátha meglátja a szarvacskákat, meg a patát, hisz tetszik, nem tetszik, pacino is áruba bocsátotta lelkét, mint egykoron nagynak számító method actor társa, robert de niro. gennyes hulladék ez a film, üres és meghűlést serkentő huzatos promóció, igazi reklámfilm amerika agyonmisztifikált fedőszervének, a CIA-nak. e filmben senki sem az, aminek látszik. a női főszereplő egyáltalán nem olyan szép [sőt, kifejezetten ronda szegény], hogy colin farrell állandóan tűzbe tegye érte kezét, a forgatókönyv nem oly csavaros, mint amilyennek tűnik, al pacino nem olyan ravasz róka, hogy - SPOILER - a film végére egészen idióta módon bevalljon mindent, csak mert meglátott egy CIA mintájú képernyővédőt -; farrell pedig nem az a született ősthetség, hogy a gyakorlatban ne kövessen el újabb és újabb idegesítő hibát. roger donaldson pedig nem az a rendező, aki valaha olyan furmányos filmet csinált, mint a nincs kiút. azt talán még megbocsájtható, ha egy film rossz, de hogy emellett még dögunalmas is, az bizony minimum pontszámot érdemlő bűn.
city by the sea
[USA, 2oo2, michael caton-jones]
áhá, itt jön a másik főkolompos. illetve nem jön, inkább csak cammog. megfáradt zsaruként, zűrös családi helyzettől megfásulva csatangol a szebb napokat látott long beachen és talán azon elmélkedik, hogy mit keres a rendőri pályán, miközben a fater is, meg a fia is balhés kölök. de niro pedig azon morfondírozhat, hogy mit is keres évek óta középszerben, mert ebben sem kihívás, sem kaland nincs, sőt ahogy végigzongorázza a zsarufilmek kliséit, a film menthetetlenül középszerbe fullad. a vicc pedig az, hogy a de niro fiát alakító james franco csípőből lejátssza a nagy öreget a színről. nincs nehéz dolga.
ghostship - szellemhajó
[USA, 2oo2, steve beck]
az előző két dark castle film [ház a kísértet hegyen, 13 szellem] idegesítően rossz remake-ek voltak, klasszikus horrorok idétlen klipverziói. a szellemhajó sem kívánja megváltani a világot, sőt az eredetiségnek még a szikrája is hiányzik belőle, ámde mégsem húznám le a klotyón, ugyanis ez a film baromi szórakoztató. üresjárat talán csak a közepén van, mikor lefutja a nélkülözhetetlen lelkizős köröket, ámde a véres intró [és a film utolsó harmadában látható még véresebb jelenet], a hangulatosan berendezett hajóbelső, a tisztességesen elkészített trükkök és a filmvégi fordulat - ami meglehetősen bárgyú, de kiszámíthatatlan -, kiváló szórakozássá avatja ezt a kis hülyeséget.
lucía y el sexo - lúcia és a szex
[SP, 2oo1, julio medem]
lucia álomvilágban él. számítógép monitorra vetett mesét sző körülötte az élet. ha az ő szemét használjuk látásra, olyan világba csöppenünk, ahol mindig telihold van, az emberek fájdalmukat szexbe fojtják és ha úgy tetszik, eltűnhetsz egy lyukban, hogy a múltban felbukkanva és a jövő tanulságaival felvértezve talán új hibákat kövess el a régiek helyett. medem filmjének varázsát mindenképp az érzékletesen megválasztott női szereplőinek köszönheti. a feleslegesen eröltett szürreális jelenetek és a suta pornográf betétek sem tudják kikezdeni azt a bájat, azt a bujaságot, esetleg szüziességet [hisz, szűz az a nő, aki még soha nem sírt], amit a film női árasztanak magukból. kisugárzásukban megfürödve az ember érdekelté válik sorsukban, átérzi tragédiájukat, részesévé válik a mesének. e nem mindennapos élményért pedig hálásak lehetünk e filmnek.
