jééé, sutter cane! én is ugyanezeket a filmeket láttam ma. hát nem érdekes? :]
the core
[USA, 2oo3, jon amiel]
a májti hálivúd stúdiófőnökei úgy gondolták, ideje lefújni a wtc hamuját a katasztrófafilmek scriptjéről, hisz az armageddon-szerű csinnadratta-filmekből annyit, de annyit lehet profitálni. kreativitásuk csodálnivaló: az űr és a földfelszín valamennyi természeti katasztrófa forrása kihasználtatott, úgyhogy ideje benézni a talpunk alá. bizonyára valamelyik bolondos dallamok adta az ötletet - az alkotógárdából azt már nem nézem ki, hogy vernét olvasson -, hogy menjünk le a föld alá és nézzünk körül odalent, mivel lehetne végveszélybe sodorni a világot. hoci, kapjuk elő a föciből tanultakat, a földgolyóbis közepe még ma is folyékony halmazállapotú, ráadásul a folyékony fém áramlik körbe-körbe, így születik a föld mágneses mezeje, ami jóbarátunk. nos tehát, ha az áramlás megáll, akkor nekünk sanyi, hacsak újra mozgásba nem lendítjük. összeáll hát egy szupercsapat, ami felvonultat majd' minden rasszt, s feltűnően lepukkant színészek alakítják iket. a terv szuperjó: leásunk a föld középpontjába, ahol berobbantunk pár megatonnányi atomot, az majd móresre tanítja a föld középpontját ...és mégis mozog a föld! mielőtt a trashrajongók véresre dörgölnék a tenyerüket, hogy újra itt a nagyköltségvetésű kánaán, sajna azt kell mondanom, ez a film messze elmarad az independece day kaliberű filmektől, pedig erre is jó sokat költöttek. az impresszív intrót - amiben többek között megtudjuk, hogy az egy négyzetkilométerre eső pacemakeresek száma kb. 35 - és a várospuszító világshow-t [a terítéken 1 db golden gate, 1 db colosseum, 1 db il vittoriano] leszámítva a film baromi unalmas, a néző pedig teljes passzívitásba vonul és rezignált arccal fogadja a poénos beszólásokat [mivel azok nem viccesek], a drámai fordulatokat [mivel azok leginkább röhejesek] és a látványos robbanásokat [mivel a CGI csapnivaló]. ha erősen figyelünk, a szókincsünket megturbózhatjuk zseniális áltudományos halandzsával, valamint eltanulhatjuk a marsról jött pálcikaembertől a rágógumipapírral történő telefonhekkelést.

tears of the sun
[USA, 2oo3, antoine fuqua]
ahogy az idő megcsócsálja kedvenc method-actorom, bruce willis ábrázatát, az kezd megtévesztően hasonlít a húsvéti szigetek rano rarakuira. hogy az öregségtől meneküljön, telly sawillis sirály pityut meghazudtoló módon veti magát a hangos revolverek filmvárosába: a következő állomás megint a piszkospólósdekurvárafájvalamim zsaru szerepe lesz. de bruce koma addig sem marad tétlen: meglátogatja a 1o évvel ezelőtti nigériát, ahol épp a katonai diktatúra vezérszelleme rendez népírtást. hősünk azt a parancsot kapja, hogy menekítse ki tűzfészekből a misszionárius doktornőt, akit véletlenül az elbűvölő monica bellucci alakít teljes mellbedobással [swing!]. a csajszi megveti a lábát és aszongya, csak a táborban megbújt benszülöttekkel együtt hajlandó elpucolni. bruce kicsit rágja magát a dolgon - ilyenkor valami veszettül hülye pofát vág -, majd rábólint a dologra és miközben a fél ország hadserege őket üldözi, hét bajtársával felkerekedik, hogy mózest játssza elvezesse a népet a kánaánba. amerika már megint bebizonyítja, hogy ő a világ csendőre, ez a film pedig bűzlik a propagandától, hisz nézd csak, a hősies amerikai katona képes feláldozni magát bármelyik bantu néger életéért, hisz az amerikaiak olyan jófejek. felvéve a rövidlátó szemüveget a film amúgy élvezhető, forgatókönyvi bravúrt ugyan ne várjunk tőle, és néha hosszasan megmártózik a nyáltengerben, de mentségére legyen szólva, mellőzi a mostanság csömör-effektust kiváltó naturalista hentelést. drámai és hősies halálban így sem lesz hiány, hans zimmer folklór-elemekkel dúsított menetelősdijével egy ritmusra dobbanhat az amerikai szív.
final flight of the osiris
[USA-JP, 2oo2, andy jones]
az animátrix dvd megjelenéséig [június 1o.] még legalább ezerszer megnézhetjük a mátrixot és akár hatszor is a sátántangót. addig is töltsünk le a kilenc epizódból hármat, vagy szaladjunk el a moziba, ahol a final destination 2. előtt vetítik a legjobbnak tűnő epizódot, a final flight... címűt. ez a néhány perces rajzfilm minden tekitnetben lélegzetelállító. a final fantasyért fejlövést érdemlő square rendesen összekapta magát, s végre hiteles animációval, rendesn mimikával látta el pixelhőseit. pár év alatt kurva sokat fejlődtek, meg kell hagyni. rövid rajzfilmjük az eddig látott négy animátrix epizód legjobbika, kerüli a mellékrizsát, az osiris az, ami a mátrix: akció és stílus. silver producer mátrix 1.5-nek nevezi a final flightot, elmélyíti a sztorit, meg minden. ugyan joel, hagyjuk a pudingdumát: ez egy durvajó animációs rövidfilm, nem több, nem kevesebb.
final destination 2.
[USA, 2oo2, david r. ellis]
röhögj a halál pofájába, megérint a halál szele, halálos halál, stb. legalább ezer "remek" szófordulatot tudnék mondani, amiben a halál a főszereplő, a lényeg a lényeg: a halállal nem érdemes baszakodni, mert úgy is utolér. a final destination című filmben néhány srác megmenekül a biztos halálból, mivel egyikőjük előrelátja azt. azonban hiába menekülnek meg, a halál előre megírt forgatókönyv szerint dolgozik és nem peter jackson, hogy naponta átírja. tehát a fiatalok elkezdenek hullani a legváltozatosabb módon, kb. ugyanez történik a folytatásban is, de amíg az első résztől iszonyatosan beparáztam - komolyan, nem mertem kilépni a lakásból, pedig már nagyon le kellett volna vinni a szemetet :] -, addig a folytatás egyáltalán nem veszi komolyan magát és a morbiditásba fajuló emberpusztítást látva a néző is baromi jól szórakozik - vagy csak én vagyok ilyen beteg? mindenesetre stúdiófilmtől szokatlan módon baromi véres ez a film, isten ments, hogy spojlerkedjek, de lehetőleg mindenki hagyja otthon a fenntartásait, ebben a filmben rendesen folyik a patakvér, s nincs az a kamera, amelyik ne venné. és igen! tony "kampókéz" todd megint visszatér, cameoja nem kevesebb, mint klasszikus momentum.