index:
cidade de deus - isten városa [BRA, 2oo2, fernando mierelles], . mexikóból az amores perros, argentínából a nine queens, legutóbb pedig cannes 2oo2 nagy kedvence, a city of god indult el világhódító útjára. úgy tűnik, a dél-amerikai újhullám leginkább domesztikus gengszterfilmekben tud érvényesülni, hisz úgy tűnik a bűnözés midnenhol ugyanolyan ízű, legyen az szervezett vagy szervezetelen, kisstílű vagy globális. a három produkció - bár a nine queens kicsit kilóg a sorból - közül a rio de janerio kültelki nyolckerjében, az egyik leghírdettebb favelaban játszódó isten városa a legütősebb: 7-8 éves kiskölkök rohangásznak felfegyverkezve és gyilkolják halomra egymást szemrebbenés nélkül. a cidade de deus rengeteg amatőr szereplőt mozgat, az arctalan tömegből legalább két tucatnyi szereplő emelkedik ki, s hálát adok fernando mierellesnek, hogy legtöbbször nomen est omen neveket osztott ki szereplőinek: kiskocka, petárda, gúnár, hajas; könnyen megjegyezhető beszélő nevekből nincs hiány, a nézőnek bőven elég a pörgős cselekményre koncentrálni, ami isten városának két véráztatta évtizedén zakatol végig, egy olyan fiú narrálásában, aki minden összecsapásnál ott volt, minden fontosabb vezetőt ismert, de valahogy sikerült mindvégig tisztának maradnia. félreértés ne essék: a film nem kívánja azt sugallni, hogy a bűn nem kifizetődő; igazándiból nincs mondanivalója, "csupán" egy vérben tocsogó, valós eseményeket feldolgozó gengszterfilm: annak pedig az egyik legjobb. nem csoda, hogy megfeküdte a tejbegrízen vegetáló akadémia gyomrát, ami jól kihagyta a legjobb idegen nyelvű oscar jelöltjei közül.
hable con ella - beszélj hozzá [SPA, 2oo2, pedro almodóvar]. a rendező eddigi legvisszafogottabb filmje: egyetlen pasi nem ölt női ruhát, himbilimbit senki sem lóbál, a szexuális hovatartozás pedig amerikásan hetero. filmje azért messze nem kommersz, az erotika sem hiányzik belőle, hál'istennek - az aliciát alakító leonor watling még kómában is olyan gyönyörű, hogy minden férfiszív összeszorul azt látva, hogy egy ilyen szépség erre a sorsra van kárhoztatva. almodovar filmje manipulatív darab: a morbiditás végig ott bújkál a háttérben, a zseniális némafilm-jelenetben elő is tör, de a szereplőket sikerül annyira megkedveltetnie a nézővel, hogy szörnyű tetteik, tévedéseik ellenére sem tudjuk őket elítélni. a spanyol temperamentum most otthon maradt, a beszélj hozzá! meglepően visszafogott, ámde könnyfacsaróan szentimentális dráma, imádtam.
uzumaki - örvény [JPN, 2ooo, higucsinszki]. szürreális világba csöppen az, aki kielégítően vastag gyomorfallal bírván uzumaki-nézésre válallkozik. alice örvényországban, akár ez is lehetne a film címe, a főszereplő miniszoknyás szüzike még emlékeztet is a mesehősre, elég erőteljes hát a kontraszt közte és az összes többi szereplő között, akiknél valami nagyon nincs rendjén, annyi szent. a japán wierdsville lakóit 45-ből visszamaradt légiós sziréna tudatja a munkanap végéről, de ami még furább, az a felettébb magas érdeklődés a spirálok, csigák, örvények és más hipnotikusan körkörös dolgok iránt. ahogy a csigaláz egyre jobban elfajul, a település lakói szép sorjában becsavarodnak - a szó szoros értelmében. kafka találkozik a cronenbergi rögeszmével, a film egészét átitató zöldes színek, valamint a nyálkás és folytonos nedvesség kellemetlen érzete nemakarom kirándulásra inivtált egy olyan világba, ami ott van a lábunk alatt, de nem szívesen ismerkednénk meg vele közelebbről. ebben a filmben ez a világ rendesen kitágul: digitális és hagyományos effektek révén ölt testet, számos jelenet egyenesen gyomorforgató, summa summarum, beteg film az uzumaki, aminek alapjául egy hasonlóan súlyos manga szolgált [lásd linket].
kikudzsiro no nacú - kikujiro nyara [JPN, 1999, kitano takeshi]. mogorva öregember vs hátulgombolós kolonc jellegű filmeket már szinte minden ország kitermelte magából, hálás téma, az oszkár is szereti, a japán rendezőzseni is kipróbálta hát magát ezen a területen, no persze a maga mórozus tempójában. kitano viszont talán egész életművben nem beszélt annyit, mint ebben a filmben, s nem ritkán hülyét csinál magából, hogy kiskorú utitársát, illetve a közönséget szórakoztassa. keserédes road movie a kikujiro nyara: az első fele nagyon ütős, sikoltoztam a röhögéstől, más pillanatban meg azon kaptam magam, hogy könnybe lábadt a szemem9 a második fele azonban sajnos leül kissé, a több mint két órás játékidő erősen érezhető, s nem bántam volna, ha az idétlen improvizációs játékokból valamivel kevesebb kerül be a filmbe. kitano ezzel a filmjével mégis bizonyít, méghozzá a megszokottól eltérő területen. hiába, kitano egy isten, mindenhez ért, a johnny mnemonic meg biztos csak vicc volt...
chik yeung tin sai - so close [HK, 2oo2, corey yuen]. mielőtt még a három ázsiai szépséget látva bárki is nyugdíjaztatná charlie angyalait, megjegyzem, a szépség nem minden, bár a so close esetében rengeteg hiányosságot megbocsátottam, ahogy elnéztem a lenge öltözetű hölgyek balettszerű mozdulatait, ahogy a gravitációnak ellentmondva rakják rendbe a nyughatatlan rosszfiúkat. a hölgykoszorú impozáns: qui shu a szállítóból, vicki zhao és karen mok pedig a shaolin soccerből lehet ismerős, habár ez utóbbi ott álszakállt viselt, komolyan. ő talán nem is olyan bájos mint a két másik lány, viszont van olyan ruganyos és ha kibontja a haját, mmmmmmmm... izé, a filmről már a nézése közben is hajlamos voltam megfeledkezni, ami azért nem csak a lányok lehengerlő jelenlétének köszönhető: a sztori hogy is mondjam, mintha nem is létezne, a szépen [mit szépen, zseniálisan!] megkoreografált, bár gagyi trükkökkel néhol rendesen hazavágott akciókat picsogós és érdektelen jelenetek kötik össze: ebben veri az amcsi lánytrió filmje: táncbetétek, poénos beszólások helyett itt az eredendően coolnak beállított lányok magánéleti problémáiba merülünk el újra és újra, még szerencse, hogy sírni is kevés ruhában szeretnek. :]