A 2013-as év sokkal jobb és szerencsésebb volt nekem, mint az előző, de ez érhető, hiszen a helyi mozi ezúttal nem "játszotta" ugyanazt a két filmet hónapokon keresztül, és Budapestre is többször jutottam fel egy-egy duplázásra (úgy érte meg felmenni, ha két filmet is megnéztem egymás után), mint előtte talán összesen. A több filmből persze a merítés is nagyobb, sokkal több jó filmet láttam, mint tavaly, vagy mint egyáltalán vártam, így a lista összeállítása, pár biztos befutótól eltekintve idén volt évek óta a legnehezebb... édes teher :) ...
************************
TOP 10
1. Mielőtt éjfélt üt az óra /Before Midnight/ (2013)
Ezt a helyezést nem önmagában érte el a Before Midnight, hanem a trilógia másik két részével együtt. Megvannak a maga értékei önállóan is, lenyűgözőnek találtam például a hosszú autós snittet, kiváló volt az összjáték Hawke és Delpy között, és drámaként, egy problémákkal terhelt házasság megmentési kísérleteként is elsőrangú... de nem tudok elvonatkoztatni az előzményektől. Az igazi varázsa abban van, hogy aki akarta, az kilencévenkénti pillanatfelvételek formájában végigkísérhette, hogy ez a pár hogyan talált egymásra, hogy mennyire meghatározó volt életük hátralévő részére egy sétálós beszélgetés a bécsi éjszakában, és hogy ebből a beszélgetésből, a világlátásuk, a céljaik és az életkörülményeik különbözőségéből, például a munkájukból hogyan látszottak előre azok a gondok, amikkel most kezdeniük kéne valamit. Ez teszi egyedülállóvá.
2. Mocsok /Filth/ (2013)
Hogy az év második legellenszenvesebb karaktere (hihetetlennek gondoltam, de Jordan Belfortnak sikerült a trónfosztás!) hogy kaphatott ezüstérmet a nyakába? Úgy, hogy James McAvoy annyi életet lehelt ebbe a romlott, aljas, és minden jóízlésre vagy morális gátra fittyet hányó féregbe, amit illendő lenne bizonyos helyeken jelöléssel honorálni... a magam részéről ennyit tudok tenni az ügy érdekében. Robertson őrmester élete jelentős részben egy karrierista álomvilágban zajlik, ahova ipari mennyiségű kábítószer és pia elegye juttatja, ha pedig valamiért kiszakadna ebből, akkor aki elékerül, az általában válogatott sértések, manipulációk és szemétkedések szarosvödrét kapja a nyakába. Az időnkénti szürrealista hallucinációk meg a non-stop áskálódás és nyájaskodás elegye tökéletesen kifejezik, milyen az, amikor valaki titkon a világ 99%-át utálja, és egyre nagyobb erőfeszítésébe kerül ezt mások háta mögött csinálni, és nem beleordítani mindenkinek az arcába... mégis, van egy olyan apró kis csavar a dologban, ami miatt nem a megvetés volt az elsődleges érzésem a film végén.
3. A lehetetlen /Lo Imposible/ (2012)
Ahogy már korábban is mondtam, ez a film egy katasztrófa során egymástól elszakadt családtagok és a többi áldozat drámáján túl horrorfilmnek is simán elmenne. Egyszerűen azért, mert több millió tonna őselem közeledő hullámánál kevés félelmetesebbet tudok elképzelni, és az azt követő képek is inkább az apokalipszist idézik, mint egy szökőárt. A spanyol többségű stáb -hollywoodi mércével mérve- kevés pénzből is megindító, de a tragédiákról és a borzalmakról sem megfeledkező filmet forgatott arról, hogy milyen az, amikor emberek a civilizáció és a megszokott ellátási láncok kényelméből kiszakadva egyedül, de legfeljebb a szeretteikre támaszkodva kell utat találjanak egymáshoz és hazafelé, nem megadva magukat a fájdalomnak és a kétségbeesésnek. Naomi Watts és Ewan McGregor is kiválóan alakít, mégis a Lucast játszó Tom Hollandot jegyeztem meg legjobban, mert neki egy komplett felnövéstörténetet is bele kellett sűrítenie ebbe a két órába.
4. Hajsza a győzelemért /Rush/ (2013)
Mivel a Forma-1 itt felidézett szakasza még azokat a nosztalgikus éveket is megelőzi, amikor gyerekkoromban izgatottan ültem le minden verseny elé, és az F1 hőskoráról szóló könyveket olvasgattam, így inkább azt volt érdekes látni, hogy honnan indult a "száguldó cirkusz". Hogy milyen csapatok és emberek tették le a mérföldköveit, hogy milyen csodabogarak bukkantak fel az évek alatt benne (imádtam a hatkerekű Tyrellt "élőben" látni!), és hogy milyen volt, amikor a mai túlszabályozott (bár/ezért kétségtelenül biztonságosabbá lett) környezet helyett még esetleg csak a kalandról, a kockázatról és a buliról szólt egy-egy verseny. Emellett a Rush életrajzi drámaként is megállja a helyét, évekig (Lauda érkezésétől Hunt távozásáig) kísérve két versenyző magánéleti és versenypályán zajló, legendás rivalizálását, azt, ahol már nem is igazán a dobogók legfelső foka volt a cél, hanem hogy egymást legyőzzék, hogy melyikük jelleme segíti az embert jobb versenyzővé válni, és bemutatva, hogy egy jó, ösztönző ellenfél legalább olyan társ tud lenni, mint egy barát.
5. Insidious - A gonosz háza /Insidious: Chapter 2/ (2013)
Ha van stabilan megbízható rendező nálam, az James Wan, aki kiegészülve szerzőtársával, Leigh Whannell-lel már a sokadik filmet teszi fel nálam a kedvenc-polcra. Lehet, hogy a horrorjaik a klasszikus elemeket hasznosítják újra, de akkora töménységben, olyan hangulattal, remek kellékekkel, és mindig egy kis egyedi, friss hozzávalóval, amiért egy szűkösebb évben simán TOP 10-be került volna a Démonok között is. Az talán egy fokkal egységesebb, a Warren-házaspár (és főleg Lorraine Warren Vera Farmiga alakításával) kiváló karakterek, a széfjük puszta létezése is borzongató... de az Insidious antológia-jellege és az első részre való visszautalgatás jobban megfogott. Ügyesen keveri az egyes horrorfilmes műfajokat (a misztikus-démonmegszállóstól a diliházas-kézikameráson át a Psychoig van itt minden), szeretem, hogy nem fél akár rikító színeket is használni (a legtöbb horrorban unásig elkopott a sok fakóság meg félhomály), jó ritmusban tudta rám hozni a frászt, ami aztán egy halvány nyomasztó érzésként elkísért a végéig, amit ezúttal még a spiritiszta szakértő páros idétlensége sem tudott enyhíteni. Az Insidious a "Legelhibázottabb Forgalmazói Döntés" különdíját is kiérdemelte, ahogy az első rész magyarországi hiányát egyszerűen lerendezték egy radírral... talán majd a DVD-kiadásra "felbukkan".
6. Kick-Ass 2. /Kick-Ass 2/ (2012)
Bár sokan azt mondják, hogy a második résszel elveszett a sorozat lényege, én azt mondom, hogy a Kick-Ass éppen most talált rá. Talán hiányzik Big Daddy, és nem is kicsit sok a középsulis-tinilányos hülyülés, de hogy az előző rész kiábrándítóan sekélyes gengszteres vonalát bármikor beáldozom a Justice Foreverért, a rivális csapatért és a temetői-autópályás jelenetért, az tuti. Végre téma az is, hogy a tétlenségbe belefáradt jelmezes átlagemberek hogyan és miért akarnak változtatni a világon (persze szigorúan "ne próbálják ki otthon"!), Muterbever és csatlósai pedig minden baromság és ripacskodás ellenére is sokkal jobban passzolnak ebbe a világba, mint a képregényvilágtól teljesen idegen, egyszerű gengszterfőnökként ügyködő Frank D´Amico. Egy "szuperhős" nem lehet meg a saját "szupergonoszai" nélkül, és erre nekem a Kick-Ass 2. a legjobb bizonyíték.
7. Napos oldal /Silver Linings Playbook/ (2012)
A legnagyobb dilemmát ez a film okozta. Ha ugyanis azt nézem, hogy a történetet, annak a szellemiségét, a két főszereplőt és egymásra találásukat (Patbe és Tiffanybe beleértve az őket alakító Bradley Coopert és Jennifer Lawrence-t) meg a mellékszereplők többségét (Asian Invasion!) mennyire élveztem, hogy mennyire megérintett ez az egész, akkor a Napos oldal toronymagas első lenne! Ezt talán elég jól mutatja, hogy a könyvet kétszer olvastam egy év alatt, és a harmadik is tervben van. Ehhez viszont az kellett volna, hogy a rendező-forgatókönyvíró David O. Russell ne saját terápiájának használja a filmet, hogy Patet ne skatulyázza be bipolárisnak, hogy DeNiro intenzívebb szerepeltetése miatt ne tegye az apa figuráját kényszerbeteggé (különös tekintettel az idétlen buki-baromságra, ami agyonnyomja a film utolsó fél óráját), emiatt ne áldozzon be sokkal érdekesebb karaktereket (pl.: Pat bátyját és Emily-t), és főleg hogy a drámai tetőpontot (a tánc"versenyt") ne tegye nevetségessé és giccsessé. Szeretném szeretni a filmet is, de így csak ennyire tudom.
8. Szemfényvesztők /Now You See Me/ (2013)
A film, ami a játékidő kétharmadában olyan, mintha a néző beülne egy látványos bűvészshowra. Az "érdeklődőket" két perc után már egy kártyatrükkel kápráztatják el, hogy utána a főbb szereplőket is egy-egy jellegzetes mutatványuk keretében ismerhessük meg, aztán Vegas, aztán a kihallgatószoba, aztán New Orleans. Mint egy forgószínpad, ahol a színészek csak asszisztensek, akik magabiztos pimaszságukkal próbálják elterelni az FBI figyelmét, fények, tükrök és füst, és közben minden percben érezni a trükkök feszültségét, a kíváncsiságot, hogy vajon hogy csinálták, működik a humor ("Állj!") és a többi showelem. Egyszerűen az illúziók tömény élvezete a bő első óra! Nagy kár, hogy az utolsó trükkre és a nagy leleplezésre már kilóg a nyúl füle a kalapból, leül a hangulat, már a magyarázatok is akadoznak, és onnantól az egész átmegy üres parasztvakításba.
9. Az acélember /Man of Steel/ (2013)
Mivel alig pár napja árasztottam el a Man of Steellel kapcsolatos véleményemmel az oldalt, így gondolom, nem lesz meglepő, amit ajánlóként írni szándékszom róla. Hibái ellenére is az év egyik legjobban összerakott filmjének találtam, amiben jó arányban van a dráma -vagyis hogy Supermannek lenni sem könnyű, és hiába van szuperereje, ő sem oldhat meg mindent-, és mindezt remekül kiegészíti a látvány (értve ezalatt leginkább a kryptoni szakaszt) meg a pergős akció. A filmnek azért megvan a saját kryptonitja, mégpedig a tornádós jelenet, az majdnem kinyírta az egészet, de a többi annyira érdekesen és elgondolkodtatóan bővítette ki a Superman-univerzumot (nem kétséges, Nolannek hála), hogy igazságtalannak tartottam volna lehagyni a listáról. Ahogy már többször mondtam, néha az is elég, ha egy filmben mindenki csak azt csinálja, amihez ért.
10. Jack Reacher /Jack Reacher/ (2012)
Ha nem lenne akkora hiány igazán okos és feszült krimikből a mozikban, mint amekkora van, akkor a listának ezen helyéről egy szerelmes zombi és az ő egyedi társadalomrajza hörögne. Így viszont jött Jack Reacher... de ki az a Jack Reacher? A katonai rendészet Poirotja, aki megcsömörlött a "rendszertől", és tudva, hogy kilépése után hányan fognak vadászni rá, inkább "szellemmé" vált, aki nem hagy nyomot semmilyen nyilvántartásban: készpénz, motelek, buszok, csomag nélkül. Szellemnek lenni pedig úgy tűnik, jó hatással van az ember szellemi képességeire, mert egy lövöldözési ügybe belekeveredve csupa olyan kérdést tesz fel, ami másnak eszébe sem jut, és közben kőkemény, bár karcolóan szarkasztikus szellemességekkel szórakoztatja környezetét. Talán a Bond-kelléklányokat megidéző női szereplők és a kelleténél hosszabbra sikerült végső leszámolás tartoznak a gyengébb pontok közé.
Tehát maga a lista az egyszerűség kedvéért:
1. Mielőtt éjfélt üt az óra /Before Midnight/ (2013)
2. Mocsok /Filth/ (2013)
3. A lehetetlen /Lo Imposible/ (2012)
4. Hajsza a győzelemért /Rush/ (2013)
5. Insidious - A gonosz háza /Insidious: Chapter 2/ (2013)
6. Kick-Ass 2. /Kick-Ass 2/ (2012)
7. Napos oldal /Silver Linings Playbook/ (2012)
8. Szemfényvesztők /Now You See Me/ (2013)
9. Az acélember /Man of Steel/ (2013)
10. Jack Reacher /Jack Reacher/ (2012)
***********************
BOTTOM 5
-5. Die Hard - Drágább mint az életed /A Good Day to Die Hard/ (2013)
Az "idei" év tobzódott a kínosan röhejes, Minimax-logoért kiáltó akciófilmekben, és bár 2013 legfalrengetőbb röhögését a Halálos iramban 6 adta meg, de az legalább a fennmaradó 95%-ban egész kellemes volt. A Die Hard franchise meggyalázására azonban az sem mentség, hogy akciódús, "B" kategóriás mesevígjátéknak elmegy. Felsorolni is nehéz a rengeteg hülyeséget, amiken a vetítés után még jó fél óráig gúnyolódott kis társaságunk, a teljesség igénye nélkül ide véve a terepjáróval felöklelt páncélozott járművet, a libasorban futva meghalni siető kommandósokat, a sugárzásálló iPadot, és főleg a sugárzásmentesítő dezodort.
-4. Farkas /The Wolverine/ (2013)
A másik kategória, amiből idén túlkínálat volt, az az érzelmes szuperhősöké. Van, akinél ez bejött (Az acélember), volt, akinél elviselhetően idegesítő volt (Vasember 3.), Wolverine esetében viszont annyira idegen a karaktertől és úgy egyáltalán a műfajtól ez a könnyes szemű semmibe bámulás Jean Grey miatt, hogy még a sztori japán vonulata sem tudott feldobni. Szerintem azért sokat elmond a filmről (vagy rólam...), hogy az egészből a fémpálcákból álló betegágyat találtam a legérdekesebbnek.
-3. A Wall Street farkasa /The Wolf of Wall Street/ (2013)
Ez a film egyetlen ok miatt került erre a listára: mert Scorsese nem érte be mondjuk két óra játékidővel. Az első fele teljesen jó kis felemelkedéstörténet, még ha a sok prosti, dugás, drog, meg persze a "kisemberek" kihasználásán élvezkedés miatt nem az érzékeny lelkűeknek való (bár a fricska a nézők felé nem rossz). A felétől viszont húszpercenként lett tele a tököm azzal, hogy még meddig tudják dagasztani a teljesen értelmetlen és felesleges semmit, a szuperlassú zuhanást a csúcsról. Rohadtul untam, annyira, hogy DiCaprio és a mellékszereplők remek alakítása, Scorsese rendezése és a pár jó emlékű jelenet ellenére is az év egyik legkellemetlenebb filmes tapasztalata volt.
-2. Machete gyilkol /Machete Kills/ (2013)
Ennek a filmnek is csak egy baja van, hogy helyette nem azt a harmadik részt csinálták meg, amit egyébként ez a film folyamatosan előkészít. A hangulatcsináló előzetes fergeteges, de lassan kiderült, hogy ezzel meg is volt a film csúcspontja. Utána csak az egyre kaotikusabb és abszurdabb idétlenkedés maradt, ami rövid távon vált fárasztóvá, leginkább a bipolárisan kretén mellékfőgonosz és a remekül felvezetett, de a végére teljesen öncélú bérgyilkos miatt. De hát így jár az, aki egy vérbő "C" kategóriás akciófilmet ki akar lőni az űrbe, hogy Star Wars ízű önparódia legyen belőle...
-1. A bűn éjszakája /The Purge/ (2013)
Ez a hely most már harmadik évben zsinórban az adott év LopottIdő-díjas alkotásának van "fenntartva". A bűn éjszakája -a díj névadójához hasonlóan- képes volt arra, hogy egy sok lehetőséget tartalmazó -bár belőlem ebben az esetben csak elutasítást kiváltani képes- alapötletből a minimumot is alig aknázta ki. Remek a morbid, de sajnos valós társadalmi problémákat leképező nyitás a törvényes embervadászattal és randalírozással meg a kis virágcsokorral, aztán pukk! Az első húsz perc után hol egy unalmas kóválygós horrorra, hol egy középszerű trancsír-thrillerre futja csak, és az egész bevezető csak arra jó, hogy ezt az idilli családot a szociopata macskajancsik mindenfajta hatósági közbeavatkozás nélkül tudják terrorizálni Beverly Hills közepén is.