Ennek a 10., jubileumi listajátéknak duplán is örülök, egyfelől mert sokáig bizonytalan volt, hogy a megszokott formában lesz-e, másrészt mert egyre többen egészítik ki a listájukat kis szöveges ajánlókkal, mindenki a maga stílusához, idejéhez és lelkesedéséhez mérten, azokat meg szeretem olvasni. Akik gyakrabban járnak errefelé, tudhatják, hogy én egész évben ezt csinálom, és mert gyakorlatilag minden filmről írtam, ami a listámban szerepel, vagy itt vagy "ott", így a(z) (nem)ajánlóim, élménybeszámolóim inkább isméltő válogatások lesznek. Túl nagy újdonságot nem fogok tudni mondani bennük, legfeljebb annyit, hogy a lista a mostani állapotot fogja tükrözni, hogy melyiket mennyire tartom most erősnek vagy maradandónak, és az idei sok nagyon erős drámából egy kicsit szelektálnom kellett, mert más stílusban is akadnak kedvencek, és enélkül túl gyorsan és túl egysíkúan telt volna be a tíz hely; inkább az egyéni élmény és hatás volt a rendező elv, mint hogy amúgy megvalósításában mennyire jók vagy nem jók. Azért remélem, így is szórakoztató lesz az olvasóinak :) .
************************
TOP 10
1. Csillagok között - /Interstellar/ (2014)
Christopher Nolan ezzel a filmmel betetőzte az eddigi életművét, és az Interstellarban egyszerre foglalkozik a Sötét Lovagok sötét jövőképével, nyomasztó, küzdelmes és lelketlen időt vetítve előre, miközben az emberi lélek hátsó bugyraiban is nagy gyakorlattal vájkál, ahogy tette azt a Memento és a Tökéletes trükk. Ehhez igencsak nagy fába is vágta a fejszéjét; az emberiség egyetemes túlélési lehetőségein filózva, a filmen keresztül bemutatva a saját gondolatait és fenyegető kétségeit, egy térben és időben is igencsak kitágult világot, egy családi drámát, valamit sok áthallást is be kellett fűznie a "gépbe". Lehet, hogy Nolan "csak" mérnöke a filmvilágnak (ezért is tartják sokan túlhype-oltnak, pedig már legkésőbb az Eredet óta látszik, mennyire nincs vizuális fantáziája, vagy tulajdonít neki pusztán funkcionális szerepet, nem akkora "leleplezés" ez), de annak a legjobb.
2. Éjjeli féreg - /Nightcrawler/ (2014)
Ahogy tavaly a Mocsok Robertson őrmestere, idén is egy gennyes patkány került a dobogóra, mert nekem a negatív karakterek is izgalmasak, talán még jobban is. Lou Bloomnál sem negatívabban, sem jobban megírtat nem láttam 2014-ben. Robertson őrmesternek még volt annyi mentsége, hogy egy személyes veszteségébe zakkant bele, és próbált ártani mindenkinek, aki az útjába került, Lou viszont egy született szociopata, aki "csak" a számára tökéletes munkahelyet találta meg balesetekre, gyilkosságokra specializálódott szabadúszó híradósként, a szerkesztő ösztönzésére (hiszen abból van a nézettség!) egyre mélyebbre tolva a lencséjét a vértócsákba, hogy kielégítse a vérszomjat... de kiét is? Jake Gyllenhaal for Best Actor in 2014, nuff said!
3. A holnap határa - /Edge of Tomorrow/ (2014)
Ha az elejéről kimaradt volna a laktanyai idétlenkedés, és a vége nem ennyire összecsapott meg zavaros, talán ez lett volna az első. Mintha maga a stáb is képes lett volna visszaugrálni az időben, hogy lássák az ötleteik hatását, a negatív vélemények alapján javítva a történeten, és ezt a két bakit leszámítva ez kiválóan sikerült. Idegen lényes, inváziós filmnek remek, ahogy a nanobot-szerű támadók egyszerre dinamikusak, erősek és alattomosak, a humort és a romantikát sem nélkülözi, és hiába éljük át a szereplőkkel együtt ugyanazt a napot vagy ezerszer, ez nemcsak hogy unalmas nem lesz, hanem még a közepe felé is tud meglepetéssel szolgálni. Ez a film igazolja, hogy nem kell mindig feltalálni a spanyolviaszt, néha elég csak a megszokott összetevőket újszerűen és izgalmasan összefőzni.
4. Amerikai botrány - /American Hustle/ (2013)
Nem sok bizodalmam volt eredetileg ebben a filmben, mégis itt volt a legnagyobb az összhang a kiváló színészek, a remek karakterek, a drámai helyzetek, a feszültség és a hiteles korrajzba illeszkedő zenék között. Rögtön az elején a két piti svindler egymásra találása megfogott, amit csak fokozott a politikai thriller izgalma, ahogy ők ketten egy túlbuzgó és mohó FBI-ügynök hálójába kerülve eszközök lesznek, hogy együtt vessék ki a hálójukat a nagyobb halakra, mígnem cápák gabalyodnak bele, és így kezd egyre személyesebbé és veszélyesebbé válni a dolog. Minden területen és minden szereplőnek és stábtagnak volt jó pár igazán nagyszerű villanása, a kopaszodó, pocakos Christian Bale és az önmeggyőzésben verhetetlen hisztérika Jennifer Lawrence viszont szünet nélkül hozta a remek gesztusokat.
5. Amerika Kapitány - A tél katonája - /Captain America: The Winter Soldier/ (2014)
Az első ciklusból is a Kapitány filmje lett a kedvencem, és mert a Bosszúállók után Vasember és Thor is leszerepelt nálam, így ez a rész is jó esélyekkel indult. Nekem itt működtek a legjobban az átkötések a két rész között (múzeum, látogatás a kórházban), és még ha sem Rogers személyisége, sem a képességei, sem a háttere nem ad sok lehetőséget az izgalmas és látványos filmre (a film leggyengébb pontjából, a címadó Tél Katonájából látszik is, mennyire), a S.H.I.E.L.D. bekeverésével áthidalták ezt a problémát is. Leginkább azonban az akciójelenetek érdemelték ki a dicséretet, a sitcomokból érkezett rendező testvérpár még egy egyszerű autós üldözést is fel tudott annyira dobni, hogy felfigyeljek rá, a három égi cirkálóról nem is beszélve.
6. Nyárutó - /Labor Day/ (2013)
Noha akkor éppen nem voltak nálam ideálisak a megtekintés körülményei, és a három főszereplő érzelmi mocsara könnyen lehúzhatott volna, mégis kellemes és felemelő élményként éltem meg a Nyárutót. Hiába érezte szükségét az író, hogy egy szökött fegyenc erőszakosságával és a lebukásától való félelemmel dúsítsa fel a sztorit, és hiába próbált ezzel párhuzamosan irreálisan sok eseményt belepasszírozni alig pár napba, mindennél szebben rajzolódik ki az érzés a filmből, milyen nagyszerű dolog is az, ha három ember pont azt kapja meg az életébe belépő új embertől, amire szüksége van. Aki segíthet a múltbéli hibáik vagy a komplexusaik feldolgozásában, aki elviselhetővé tudja ezeket tenni, ugyanakkor erősíteni tud a pozitív tulajdonságaikon, vagy egyszerűen csak biztosítani azt a hátteret és nyugalmat, amire a továbblépéshez kell.
7. A galaxis őrzői - /Guardians of the Galaxy/ (2014)
A Marvel mostanra annyira túltolta nálam a képregényes világát, hogy egyre kevésbé tudok ezekért lelkesedni. A galaxis őrzőinek viszont annyira csak érintőleges köze volt az általam ismert Marvel-univerzumhoz, hogy inkább tekintettem rá független akció-kaland filmként, aminek pár utalását, figuráját nem értem... annak viszont nagyon tetszett. A helyszínek, az azok mögött rejlő sztorik és a látványvilág fogtak meg inkább, legyen az a Xandar vagy a "bányásztelep", és bár a karakterek között is akadtak kedvencek, Drexet nem tudtam hova tenni. Ezek mellett a történet a sokadik nagyhatalmú ereklyéről inkább csak közhelyes vezérfonal volt, csak az "összemesélést" szolgálta, annak meg éppen megtette. A film csúcsa nekem a Nova-háló volt, ami egyszerre volt lenyűgöző és szívszorító, az alja meg a Ronant alakító Lee Pace ripacskodása.
8. Oculus - /Oculus/ (2013)
Ez a film azzal került a listára, hogy ijesztgetés címszó alatt nem ad, hanem elvesz, mégpedig a szereplők józan eszébe vetett hitét, ami azért jóval nagyobb félelem, mint akár egy csapat kézzelfogható zombi. Ennek a hangulatnak az Oculus legjobb része, az eleje ágyazott meg, ahol egy szörnyű megpróbáltatásokat átélt testvérpár tagjai próbálják gyakorlatilag arról meggyőzni egymást, hogy ők normálisak, és a másik a hamis emlékeinek meg a kényszerképzeteinek foglya. Ahogy aztán a természetfeletti elkezd erőt gyűjteni és összezavarni a szereplők tudatát, úgy bizonytalanítja el a nézőt is a film, hogy a végére múlt és jelen teljesen egybefolyjon, feltárva az évekkel korábbi események borzalmait is. A frappáns ötletek és az átgondolt forgatókönyv mellett igazából pont a "csillogó szemű" riogatás tűnt kicsit feleslegesnek, bár az is hatásos.
9. Sráckor - /Boyhood/ (2014)
Linklater neve tavaly is a listámra -sőt, akkor az élére- került, egy nem kevésbé hasonlóan nagyívű vállalása miatt. Bár maga a film, annak drámai vonatkozásai, egy köznapi felnövéstörténet is érdekes, amiben Patricia Arquette és Ethan Hawke is kiválóan alakít meg remek epizódok vannak benne, inkább a filmből sugárzó elhivatottság, kockázatvállalás és elkötelezettség miatt maradt meg nekem. 12 éven keresztül forgatni egy filmet, ami bármikor befuccsolhat, akár egy szereplő tragikus halála (bár biztosan lett volna mód ezt is beleszőni), akár csak mert valaki nem ér rá vagy éppen megunja, hiszen amatőr színészekről is szó van (ahogy ez éppen Lorelei Linklater esetében történt), az mindenképpen elismerésre méltó.
10. Dollár, kanna, szerelem - /The Brass Teapot/ (2012)
Lehet, hogy nem a minőségi szórakozás csúcsa, de nekem ez lett a legkedvesebb romantikus történetem idén. A Teapot misztikus mese két csóró újházasról, akik egy régiségboltból szereznek egy ósdi kannát, melyről kiderül, varázsereje van, és kemény valutával honorálja a hatósugarában keletkező fájdalmat, de ugyanazt a mértékűt vagy típusút egyre kevesebbel. A két lüke erre elkezd változatos és egyre növekvő sérüléseket okozni maguknak és másoknak, hogy a gyors meggazdagodás után "megélhetési mazochistákká" váljanak. A legjobban az tetszett benne, amilyen látványosan és mélyen odavoltak egymásért, és végig azon izgultam, hogy a vélhető legnagyobb fájdalom okozásaként össze ne törjék egymás szívét.
Tehát akkor röviden:
1. Csillagok között - /Interstellar/ (2014)
2. Éjjeli féreg - /Nightcrawler/ (2014)
3. A holnap határa - /Edge of Tomorrow/ (2014)
4. Amerikai botrány - /American Hustle/ (2013)
5. Amerika Kapitány - A tél katonája - /Captain America: The Winter Soldier/ (2014)
6. Nyárutó - /Labor Day/ (2013)
7. A galaxis őrzői - /Guardians of the Galaxy/ (2014)
8. Oculus - /Oculus/ (2013)
9. Sráckor - /Boyhood/ (2014)
10. Dollár, kanna, szerelem - /The Brass Teapot/ (2012)
***********************
OTHER TOP 5
A. Az ölés aktusa - /The Act of Killing/ (2012)
Rég láttam olyan filmet, ami egy érzést ilyen hosszan fenn tudott tartani, még ha az az iszony és az undor is volt. Oppenheimer filmet akart forgatni az évtizedekkel korábban lezajlott, hatásaiban máig érezhető indonéziai mészárlásokról, de a túlélők és azok leszármazottai helyett végül maguk az akkori gyilkosok és szellemi örököseik álltak kamera elé. Akikből dőlnek a sztorik, kedélyesen idézve fel egy-egy emlékezetesebb helyszínt vagy gyilkosságot, büszkeségtől dagadva adják elő, hogyan tettek a kommunista métely kigyomlálásáért, amiből rövid úton lesz egyre intenzívebb önámítás, ahogy magyarázni próbálják a tetteiket, egyre közelebb hozva a felismerést, hogy miről is szólt ez az egész. Az eredeti tervek szerinti film -éppen a The Act of Killing "bátorítása" által- végül 2014-re készült el, The Look of Silence címmel.
B. Nebraska (2013)
Bár akad remek családi dráma a listán is (Augusztus Oklahomában), inkább erról tartottam fontosnak megemlékezni. Azon túl ugyanis, hogy remekül mutatja be az egy családban erjedő titkok meghatározó erejét, a rokonok egymás iránti elkötelezettségét vagy éppen kapzsiságát, a nehezen levetkőzhető személyiségjegyek egymást az őrületbe kergető voltát vagy éppen a családi kapcsolatok kiüresedését, közben egy olyan általános problémával is foglalkozik, mint az emberek közötti bizalmatlanság. Bár Woody az, aki bármi áron menni akar a pénzért, úgy érezve, hogy ezzel tud tenni valami igazán fontosat, az igazi felfedezés a fiára, Davidre vár, aki valószínűleg sokkal többet tud meg a családjáról ezen az úton, mint amit valaha is akart volna.
C. Locke (2013)
Ez meg úgy tudott remek karakter- és családdráma lenni, hogy egyetlen szereplő van benne fizikailag (a többiek csak a hangjukat adják), és jelentős részben egy helyszínen, egy kocsiban játszódik. Merthogy miközben az építésvezetőként dolgozó Ivan Locke mindent alárendel egy elvi döntésnek, és autójával új irányba kanyarodik, közben az összes magánéleti és munkahelyi problémája a nyakába szakad, ahogy telefonon tartja a kapcsolatot a feleségével, a gyerekeivel, a főnökeivel és a kollégáival. A Locke-ra nehezedő, évtizedeket felölelő felelősség terhe és a drámai szálak keveredése mellett a film legnagyobb érdekessége az volt, hogy nekem nem is Locke lett a legizgalmasabb szereplő.
D. Coherence (2013)
Kiváló példa arra, hogy hogyan kell pár egyszerű kellékkel és alig tucatnyi emberrel olyan filmet forgatni, amin a néző nem csak kapkodni fogja a fejét, de még bizonyos drámai mélységeket is sikerül elérni. Egy párokból álló baráti társaság közös vacsoráját kavarja meg és össze a Föld mellett elhúzó meteor, és ahogy egyre több vonatkozása mutatkozik meg ennek a szimpla áramszüneten túl, a karaktereket hol a hatások kilogikázása és az ehhez kapcsolódó óvintézkedések kötik le, hol pedig az egymás közötti, felszínre került problémák. Az élményen csak olyan technikai részletek rontottak, mint a magát kézikamerás horrorba képzelő operatőr és a vandál vágó.
E. Four Lions (2010)
Életem politikailag leginkorrektebb filmje, amiben pár angliai radikális muszlim azon szervezkedik, hogy öngyilkos merényletekkel tegyen szent ügyük érdekében. Csak hát ezeknek a fickóknak Allah nem sok észt adott, így sorra vallanak kudarcot az olyan "zseniális" ötletekkel, mint például az idomított varjakra szerelt bombák. Egy olyan komoly és véres témát, mint a nemzetközi terrorizmus, nagyon ocsmányul is el lehetett volna cseszni, de az író/rendező ügyesen inkább az ellentmondásokra, azon belül is a kultúrák keveredésében rejlőkre hívja fel a figyelmet, így a morbid ökörködés közepette el is gondolkodtat, például arról az ijesztő tényről, hogy manapság tényleg bárkiből lehet terrorista, ha erre van igénye.
***********************
BOTTOM 5
-5. Mr. Jones - /Mr. Jones/ (2013)
Na persze, direct-to-DVD filmeknél ez nem akkora kihívás, de szerencsére 2014-ben -a sok baklövés ellenére is- elkerültem a moziban az ennyire ótvar, dögunalmas vackokat, mint ez. Még a kézikamerás, nullköltségvetésű horroroknál is ritka az ennyire idióta sztori, az ennyire jellegtelen "riogatás" és az ennyire céltalanul merengő kamera, ami csak a játékidő széthúzására szolgál. Mivel két olyan elem volt benne, ami tetszett (a közepén az ál-dokumentarista rész és a szalmabábok), a Duplanulla Díj nem jár, de ebben a mezőnyben így is "szép siker" utolsónak lenni.
-4. Annabelle - /Annabelle/ (2014)
Merthogy volt szar horror a moziban is. A The Conjuringot nagyon szeretem, de előre sejthető volt, hogy egy spin-off, amit a Mortal Kombat 2. rendezője tákol össze, az nem fogja a csúcsokat verdesni, és lőn. Hiába a gyilkos szekta, a szellemszállta baba és a rémisztő árnyalak, ha a főszereplők képtelenek közvetíteni a rettegést, mert annyira élettelenek és üresfejűek, mint egy áruházi próbababa, és a sokadik alkalommal is csak rezignáltan kikapcsolják az "önműködő" háztartási eszközeiket, aztán nyugiban visszafekszenek aludni. Megijednem egyszer sikerült, de ott is egy Wantól kölcsönvett trükktől, borzonganom talán kétszer, és a legnagyobb para az volt, amikor a felénél elfogyott a kólám.
-3. A csodálatos Pókember 2. - /The Amazing Spider-Man 2/ (2014)
Ezt a filmet még mindig az a mondat foglalja össze legjobban, ami a társaságunkban hangzott el a film végén: "Ez egy baromi jó kis romantikus film lett volna, ha nincs benne a Pókember". Ami jó ebben a filmben, annak jórészt Gwen Stacy-hez van köze, miközben a Jamie Foxx alakította Villámcsávó a legirritálóbb, leghisztisebb lelki roncs volt, akit képregényfilmben valaha láttam (igen, beleértve a Zöld Lámpást is), és a köré írt sztori is alig több a nullánál. Pedig neki kellett volna a filmet a hátán vinnie, az előre bejelentett három rosszfiú izgalmas ígérete ugyanis egy ordas nagy kamu volt: a Zöld Manó még épp csak bontogatta a szárnyait, Rhino pedig egy epilógust kapott, felvezetendő a következő részt... amit én már nem biztos, hogy látni akarok.
-2. Need For Speed - /Need for Speed/ (2014)
Nem ez a film büszkélkedhet nálam 2014 legostobább jelenetével (innen is üdvözlöm a Godzilla töksötétben "dolgozó" kreténjeit), viszont sorozatban bukkantak fel benne idiótaságok, és a konstans kellemetlen élmény miatt a Need for Speed a listára kívánkozott. Pedig egy játékból készült filmre eleve nem ülök be nagy elvárásokkal, így azon, hogy a történetnek lesznek sötét foltjai, még túlléptem volna. Sajnos azonban a karakterek többsége is sötét, műmájer barom, akik nevetséges vicceskedéssel próbálnak elvergődni a sztori és az USA egyik pontjából a másikba, miközben még az autós jelenetek, amik azért még mindig a film jobb szakaszait jelentik, is kizökkentettek a könnyed szórakozásból.
-1. Transzcendens - /Transcendence/ (2014)
Évek óta megbízhatóan akad nálam olyan sci-fi jellegű mozifilm, ahol az alapötletet izgalmasnak tartom, aztán a megvalósítás banánhéján eltaknyol az egész, és ezzel a teljesítményével az idei év LopottIdő-díját a Transcendens kapja. Az emberi tudat és a gépek összekötésének, a nanotechnológia lehetőségeinek és mindennek erkölcsi vonatkozásainak talán szerencsésebb lett volna írásos formában megjelennie, filmként ugyanis a sokszor teljesen hiteltelen helyzetek és totál ostoba szereplők hazavágták az egészet, és az, hogy a kb. isteni képességekkel rendelkező számítógép annyira vak és süket, hogy a főhadiszállására ágyúval lehet lőni, annyira nem tesz semmit a saját védelme érdekében... hát, ezzel a filmmel meg verébre...
.
