Vásárlói kritikák a következő termékről: Az üldözött

Philip Seymour Hoffman első nagy csúcspontjának a "Hibátlanok" számít 1999-ben. Karrierje a 2005-ös "Capote" után hirtelen megbicsaklott, beugrást vállalt a "Strangers With Candy"-borzadályban, és még ugyanebben az évben az "Empire Falls"-t – noha percnyi villanásai voltak csupán – az ő nevével is népszerűsítették (pályafutása legvaskosabb közhelyeit ebben a minisorozatban pufogtatta). Színházi tapasztalatait ültette át a "Kis-nagy világ"-ba, ám az ezt követő "Rockhajó" már baljós árnyat vetett. A korábban készült "Kétely"-ben a régi mesterembert idézi alakításával, de a már két évvel később "A Late Quartet"-ben manírjaiból is él. "A hatalom árnyékában" a "Charlie Wilson háborújá"-ban megismert, patentosra húzott Gust Avrakotos alakját tágította gondterhelt, megcsömörlött figurává. Majd következett saját rendezése, a "Jack csónakázni megy" szerkezeti töréseivel, dialógusbéli blamákkal, a "The Master" unalomba fulladt ötperceivel, végül a negatív csúcs: pofavizit az "Éhezők viadalá"-ban. Ahogy a színháznak hátat fordított, igényességét is mindinkább feladta, játékán egyre-másra átütött a rutin, kezdett a kulisszákon kívüli térbe is tekintgetni, mint középszerű kollégái – s máris elérkeztünk Hoffman legújabb bemutatott filmjéhez, "Az üldözött"-höz, amelyben e nagy színész művészi eltévelyedése kidomborodhatott.

A produkció nem elsősorban az összetákolt forgatókönyv okán katasztrofális, hanem sokkal inkább hitvány szándékú üzenete miatt. A mű oly manipulatív, és annyira romboláspárti, hogy a szereplők nem kerülhetik meg felelősségüket. Ugyanis a film nem egyéb két órás cigarettareklámnál! Akik a filmipart irányítják, a cigarettabizniszt is kézben tartják, ahogy uralják az ital- és a szerencsejáték piacot is. 80-as évek Európájában Bud Spencer (Pedersoli)–Terence Hill (Girotti) párossal kábítottak, mostanra a pusztítás olyannyira nagymérvűvé vált, hogy bevethető lett a durva „krekk”, a teljes nihil, az erkölcstelenség felmagasztalása, mindeközben a „script doktorok” ve-hemensen ügyködtek, meghonosították szexszel, trágár beszéddel, pszichiátriai gyógyszerek mantráival dúsított idiotizmus konzolát, mely modernség látszatát keltve megspékelhette a legfőbb üzenetet: legyen bármilyen problémád, test- és tudatroncsoló szerek az egyedül üdvözítők! S a néző rég elhiszi, hogy színészeket lát, nem pedig bábfigurákat, legtöbbjének már az is megfelel, hogy filmenként 4x11 perces reklámblokkokat nyomjanak le a torkán.

Ph. S. Hoffman drámája éppen abban rejlik, hogy megadta magát a negatív erőknek, többé már nem volt képes megújulni, sorsa természetszerűleg torkollt tragédiába, olyasféléhez, amelyekhez végső soron a filmek javarésze taszigál.