Vásárlói kritikák a következő termékről: Shame - A szégyentelen

Egy nyereményjátéknak köszönhetően premier előtt tekinthettem meg a szóban forgó filmet anno még februárban. Őszintén szólva fogalmam sem volt a film sztorijáról, mindössze a stáb főbb tagjaival voltam tisztában. Ehhez képest már az első képek alatt sikerült ráhangolódnom a film hangulatára.

A sztorit már kétszer is leírták előttem, és az adatlapon is van leírás, így nem koptatnám feleslegesen a billentyűzetet, helyette rögtön rátérnék a film értékelésére.
Az értékelés spoilereket tartalmazhat!
A film eleje, azaz a főszereplő expozíciója egyszerűen zseniális, az első néhány perc után tökéletesen tisztában vagyunk Brandon személyiségével. Egy szexfüggő főszereplőt még dialógok százával is nehéz közel vinni a nézőhöz, de Steve McQueen és Michael Fassbender tökéletes és érzékeny munkájának köszönhetően szavak nélkül is áttudjuk érezni a főszereplő drámáját. A legjobb példa erre a film kereteként szolgáló "néma" metrós jelenetek. Ahogy az elején Brandon, egy vad szemezés után, a "kiszemelt áldozat" nyomába szegődik, mint egy ragadozó, a végén úgy ismerjük meg az "új Brandont", aki meg sem mozdul a kacérkodó hölgy láttán. Carey Mulligan még a züllött, iszonyú szeretetéhsége miatt sokszor idegesítő húg szerepében is elbűvölő, hogy a csodás énekhangjáról ne is beszéljünk. A rendező istenien bánik a filmes eszközökkel. A hosszú snitteket általában vagy imádom, vagy utálom, nincs középút, de itt szerencsére minden egyes kitartott jelenet leköti a néző figyelmét, nem öncélú és okkal van jelen a filmben. A film végi montázs "főhősünk" szörnyű éjszakájáról pedig egyszerűen gyönyörű, és mégis szomorú és mocskos.
Még oldalakat lehetne írni erről a remekműről, de inkább meghagynám az ezernyi apró részlet felismerésének örömét a leendőbeli nézőknek és a hosszú, hosszú beszélgetések résztvevőinek, mert ez a film beszédtéma lesz ha akarod, ha nem.
A kiadással nincs komolyabb baj, a kép és a hang jó, a szinkronba csak épp, hogy belehallgattam, azt nem ajánlom senkinek, extra 0, de én személy szerint örülök, hogy kijött itthon. Ha tetszett a film nyugodtan tedd a polcra.

Pár hónappal ezelőtt az egyik itteni fórumon volt egy beszélgetés arról, hogy az embert a vágyai megélésében milyen korlátok kell vezessék, milyen korlátok közé kell szorítania azokat, kellenek-e egyáltalán a korlátok, ill. hogy maga a vágy megélése okoz több kárt, vagy annak tagadása, hiánya, az egyénnek éppúgy, mint a környezetének. Nos, ahhoz a beszélgetéshez ez a film kiváló illusztráció lett volna.
Merthogy a Shame szerintem egy tanulmány, melyben a főszereplő Brandonnak szinte mása sincs, mint a vágyai, hiszen a munkával és alvással lefoglalt időn kívül a maradékot egyetlen dolog tölti ki nála: a szex. Bár a -kissé átértelmezett- címből arra lehetne következtetni, hogy ő ezt harsányan kürtöli világgá, Brandon a maga lehetőségei szerint abszolút diszkrét, amit egyetlen módszerrel tart fenn: senkivel nem ápol tartós és tartalmas kapcsolatot, még a húgával sem. Azt sem lehet mondani, hogy különösebben perverz lenne, a szexuális élete jellegben alig tér el a "normálistól", és az interneten hozzáférhető lehetőségekből is bőven hanyagolni látszik az extrémeket, mint amilyen mondjuk a nazális animálnekropedofília lenne:). Csak hát a mennyiség... A film pedig azt követi végig, hogy amikor a Brandon által felépített kis rutin-, és diszkréció-burok több tényező miatt is repedezni kezd, például amikor a saját problémáiban is vergődő húga, Sissy bekönyörgi magát egy pár napra Brandon lakásába, akkor hogyan kerül az itt-ott felszínre bugyogó és a kielégítetlen vágyai miatt egy olyan örvénybe, amiben már majdnem minden mindegy, amiben a határok és az addigi korlátok csaknem mind az enyészeté lesznek.
Michael Fassbendert lassan már tényleg csak akasztott embernek nem láttam, a lehető legnagyobb beleéléssel játsza ezt a sok kihívást és szemérmetlenséget magába foglaló szerepet is (a kamerába lógó elsődleges nemi jellegektől viszolygó érdeklődők például ezen a ponton nyugodtan tovább is lapozhatnak egy másik kiadványra:)). Carey Mulligan sem olyan szende ártatlanság, mint amilyen a Drive-ban volt, viszont legalább olyan jól játszik; akiknek pedig ott megtetszett, itt egyéb... "oldalait"is megismerheti:). Akinek a munkáját egy kicsit erősebbnek vártam, az a rendező Steve McQueen. Ő hozta magával azt a látásmódját, a stílusjegyeit, amivel nekem az Éhséget meghatározó filmélménnyé tette, de itt ugyanezek az eszközök nem működnek ugyanúgy, érzésem szerint a téma és a helyszín hangulatának különbözősége miatt. Megvannak ugyanazok a statikus kamerák, ugyanazok a hosszú snittek, a vágás nélküli párbeszéd és ugyanazok a merev képek, de egyszerűen nem annyira elgondolkodtatók, és nem annyira erőteljesek, mint a börtönfilmben. A pap és Sands párbeszéde például két ember izzasztó vita-csatája volt, melynek tétje Sands élete volt, itt viszont Brandon és Marianne randijának vacsorarészét látjuk ugyanúgy "vágatlanul", statikusan, és hiába hasonló jelentőségű a beszélgetésük tárgya (Brandon szemlélete a párkapcsolatokról), ha a háttér egy mozgalmas étterem, és mondjuk a pincér megtöri a feszültséget egy "Választottak már bort a vacsorához?"-kérdéssel.
Ami nekem a hibái ellenére is érdekessé tette A szégyentelent, az egy kis Gépész-szerű "kirakós", amit felfedezni véltem. Nekem ugyanis ez többnyire úgy áll össze, hogy a kényszerbetegség általában függőséget jelent, ami jellemzően pótcselekvést jelent, ami gyakran elfojtást jelent, a megélni kívánt vágyak, helyzetek hiányát. A kérdés, amit a film a "Hogyan tovább?" mellett feltesz, az az, hogy "Miért?", a választ pedig egy kicsit kevésbé bízza a néző fantáziájára.
A DVD a minimumot tudja, amit egy lemeznek tudnia kell: rajta van a film, és kész. Részemről a képet és az angol hangot megfelelőnek találtam, a feliratban volt egy pár kisebb fordítási hiba (pl.: a "least" "last"-ként magyarítva).
Röviden: Ha nem láttam volna már több filmet is hasonló témában (amiknek totál a hatása alá kerültem), ha az Éhségben nem hasonló filmes eszközöket láttam volna (amik ott még az újdonság erejével hatottak és lenyűgöztek), és azok némelyike nem hat öncélú művészi köldöknézésként, akkor biztosan jobban élveztem volna a látottakat. Drámaként, karakterábrázolásként elsőrangú, de nekem ezúttal egy kicsit sok a "ha" meg a "volna"...

Nem vitás: az idei év nagy meglepetésekkel indított mozifilmek terén. Steve McQueen 3 évvel a megbotránkoztató Éhség után belevágott második filmjébe, ahol szintén meglehetősen intim és polgárpukkasztó témát boncolgat.



A Shame nem egy könnyű falat. McQueen első filmje is mélyen elgondolkodtat, de depresszió terén ez viszi a pálmát. A stáblista leforgása után eszméltem csak rá, mennyire is estem kábulatba: ehhez hasonló drámával még nem találkoztam. De ha már muszáj összevetni valamivel, részben az Amerikai pszichó elkényeztetett aranyifjúja, Patrick Bateman ugrik be, másfelől pedig a Gázt! sofőrje. Mindkét esetben egy fiatal, jóvágású srácról van szó, aki rendszerint éjszakánként mutatja meg igazi – magának való – énjét. Könnyű a világukban velük együtt mozogni, hiszen mindkét esetben napjaink teljesen hétköznapi helyszínein botorkálnak.

A középpontban pedig: egy nő. Ez a fő mozgatóerő. Szimbolikus jelentése van a nők váratlan (perpillanat kellemetlen) megjelenésének, és teljesen véletlenül mindkét esetben Carey Mulliganról van szó.

Szégyenkező „hősünk”, Brandon Sullivan egy magának való, önző, esetenként erőszakos, mégis sármos formát alakít, aki számára a nők iránti életérzése és az elemi ösztön által nyújtott vágy hajtja élete fogaskerekét. Szituációktól és helyszínektől függetlenül képes kivetkőzni önmagából és egyetlen életcéljának hódolni, mindegy, hogy a perverzitás a fejében, vagy ténylegesen, a mi szemünk előtt megy végbe napszaktól és létszámtól függetlenül. Beteges, másfél óra után mégis úgy kiismerjük őt, mint a tenyerünket.

Ebbe a menetrendszerű, szinte már sablonossá vált – kissé pszichopata – hétköznapi életébe toppan be húga (Mulligan) akiben Brandonnal egy teljesen ellentétes, mégis rokonszenves egyéniséget pillanthatunk meg, és aki egy friss szakítás után, érzelmektől túlhevülten és bizonytalan életkörülmények közt veti be magát bátyja lakásába. Mindez számunkra mellékes, sokkal inkább a közös együtt lét vívódásain, összetűzésein fogunk fennakadni. A két szereplő paradox módon vonzza és taszítja egymást. Brandonra kettős teher nehezedik: nemcsak túlfűtött szexuális szenvedélyével kell szembeszállnia, de kicsapongó testvéréről is gondoskodnia kell. Itt kezdődik a zuhanás a teljes letargiába és a kilátástalan önmarcangolás.



Amerikában nem véletlenül kapott NC-17-es korhatárt, nálunk ez 18 éven felülieknek. Nyilvánvalóan felnőtteknek szól, de ez nem csak a tabuk nélküli pornográf jelenetekre értetendő. A Shame lassúsága, lehangoló stílusa és a majdnem túlzásba vitt, tömény erotika adja át azt a súlyosan depresszív világot, amiben szereplőink élnek.

Az első hírek és egy bravúros előzetes megjelenésekor úgy voltam vele, ismét egy kirívó, balhékeltő drámával lesz dolgunk, amiről pár napig pletykálunk, majd diszkréten eltűnik a süllyesztőben. (Lásd: Szex telefonhívásra, ami ugyan teljesen más kaliber, mégis jogos a kérdés: ki emlékszik már rá?) Tisztázzuk azonban: a film nem pornográf. Egyszerűen csak túlfűtött, és az Éhségben már megszokott módon mindenről részletes képet kapunk. Lassú, hosszú képek és dialógusok jellemzik. Egyes képsorok szinte értelmetlennek és nélkülözhetőnek tűnnek, de mégis ezek tudatában tudjuk csak igazán átélni azt, hogy csapzott lelkű hősünk hogyan tud kikászálódni az általa teremtett sérült világból.



Michael Fassbender zseniális. Filmről filmre, egyre jobban hozza a formáját. Villámgyorsan magával ránt ebbe a szürreális világába és ennek hatására fogunk rá életünk végéig emlékezni. Carey Mulligan szintén nagyszerű választás volt, jobb, mint a Drive-ban. A zárás pedig szintén mesteri, utána is ott motoszkál bennünk a kérdés: a sok szenvedés után, vajon megtér-e Brandon, képes lesz-e rendes, elhivatott és céltudatos életet élni, és hátrahagyni a kényszerbetegségét, ami leplezi ezt az igazi Szégyent.