Vásárlói kritikák a következő termékről: Sherlock Holmes 2. - Árnyjáték

Emlékszem, ez nekem már a moziban is tetszett. Már akkor is azt mondtam, hogy simán felér az elsőhöz, és most, újranézve csak megerősödött bennem az érzés. Az Árnyjáték úgy lett egy (remélhetőleg) többrészes franchise második darabja, hogy a nyitó epizód eredményeit maximálisan tiszteletben tartva, arra szépen ráépülve bővítette az univerzumot, s közben a sajnos kötelező „még nagyobb, még látványosabb” elv mellett meghagyta azt is, aminek egy filmnek a legnagyobb szüksége van: a sztorit is.
Lehet – sőt kell is – vitatkozni azon, mennyire tett jót a mozinak az „akciósítás”. Mennyire történt ez a nyomozós szál kárára. Én viszont inkább kifordítanám a dolgot: nem lehet, hogy az első epizódban szimplán csak nem jutott erre elég idő? Nem lehet, hogy ez a valódi új Holmes világa? Nem lehet, hogy az első epizódban a szereplők megismerése, a környezet, a történet elhelyezése az adott háttérben szimplán csak elvette az időt az akció elől?? Ugyanis itt ilyenekkel már nem kellett foglalkozni..

Sokakkal ellentétben nekem már a nyitó képsorok is tetszettek. Bele a közepébe, jó kis bunyóval, s az új főszereplő képernyőre kerülésével. Mindenképp erős kezdés – az események ismeretében meg pláne -, ezek után nem csoda, hogy a többség számára  kissé leült a mozi. De engem repített magával a kellő arányban adagolt humor, az akció és a rejtélyek tárháza. Legyen az akár legénybúcsú, akár vonat, akár cigánytábor. Valahogy minden klappolt a végjátékig - amit meg, a többiekkel egyetértve én is zseniálisnak tartok. Minden tekintetben.
A kaland számomra első osztályú volt, összetett, jó csavaros sztorival, egy Holmeshoz máltó ellenféllel. S mivelhogy a film a színészek által kel életre, itt kell külön kitérnem a castingra: újfent zseniális. Vannak karakterek és vannak a tökéletes megformálóik. A tökéletes párosítás. Nos, nekem Robert Downey Jr.  a tökéletes újkori Holmes figura, azt sem bánnám, ha mást már nem is játszana. A zsenialitása mellől pontosan az a ripacskodás hiányzik, ami miatt a Vasembert nem igazán szeretem. Jude Law a tökéletes Watson, de ami miatt e sorok íródnak, az a négy új fő karakter. Noomi Rapace nagyon jó, valami ösztönös módon hozza a cigánylány figuráját, a Tetovált lány alakítása nem volt véletlen. Teljesen megérdemelten nyíltak ki az Álomgyár kapui előtte. Holmes bátyja, Mycroft (Stephen Fry) hihetetlen jó figura, s hozzá fűződik a film egyik legpoénosabb jelenete is. Moran, a mesterlövész (Paul Anderson) kiváló, a hideg profizmus és a szolgai kegyetlenség csak úgy süt belőle. De a csúcs, Moriarty (Jared Harris) – nos, csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Mind a karakteréről, mind a színészről magáról. Ő Holmes negatív kópiája, valahogy úgy, mint Neo és Smith a Mátrixban. A tökéletes, a szükséges ellenfél, a szimbiózis másik fele. Nagyon tetszett.
A korabeli 1891 megjelenítése ismételten lenyűgözött, ahogy az elsőben a Tower, itt most a Trafalgar tér késztetett szájtátásra. Voltam ott, láttam most milyen – nos, borzogató látvány volt a 120 évvel ezelőtti állapot. De mondhatnám, Párizst, Dovert, Svájcot: hibátlan korrajz – aztán az meg nekem édes mindegy, hogy érték ezt el, CGI-vel, vagy anélkül. A másik dolog, ami újfent megfogott, az a film brit jellege. Legékesebb példája Mycroft, de az egész filmről süt az angol akcentus. Kiváló! No persze eredeti nyelven…
S még két dolog: az egyik, a megfelelő időpontokban, megfelelő súllyal adagolt humor. Az „Elől – hátul életveszélyes, középen meg gonosz” beszóláson még ma is röhögök, Mycroft fehér valagú fellépése kiváló, a Holmes/Watson párbeszédek remekül működtek ebben a filmben is, s a végjáték feszültségének feloldása meg egyszerűen pazar. A másik dolog, hogy ez így már egy vérbeli Guy Ritchie mozi lett. A jobbik fajtából – egy kosztümös Guy Ritchie mozi. A lassítások, a poénok a karakterek, minden. Nem lepődnék meg, ha a következőben Vinnie Jones is feltűnne…
Úgy gondolom, az Árnyjáték maximálisan teljesítette a küldetését. Elsősorban egy blockbuster mozi, annak minden hozadékával együtt, ami azonban építve a korábbi részre - azt sok tekintetben túlszárnyalva azt, megmaradt egy agyas, jól felépített detektívtörténetnek is. Nézőpont kérdése, de az eladhatósághoz szükség volt ekkora felhajtásra (akcióra). Így kerek a történet – ezt így lehet, vagy nem lehet szeretni. Én előbbit vállalom.
A BD közel hibátlan. Egy lentik urális slipcase-nek ugyan örültem volna, de mindegy. A kép csodás, abszolút nem zavaró a CGI látványa. A hang gyönyörű, rengeteg akció, lövöldözés miatt él a szoba. Csupán csak az olyan finomságokat hiányoltam belőle, mint az első részben, mikor Blackwood hangja körbemegy a szobában… Az extra tartalom is példás, 35 perc doku, no meg a maximális mozi élmény. Mindenhez van felirat, s mind tartalmas, jó anyag.
Kosárba!

2009-ben nem kis vállalkozás volt a Warner, Guy Ritchie, Robert Downey jr. és Jude Law részéről, hogy új életet leheljenek (sőt, újradefiniálják) egy kismilliószor feldolgozott, mellesleg pedig a krimi irodalom egyik legmeghatározóbb figurájába, Sir Arthur Conan Doyle agyszüleményébe, Sherlock Holmes-ba. A detektív köztudatba rendesen beépült üreguras imázsát teljesen félredobva egy fiatalabb, szinte már akció hőst kanyarítottak belőle (ami tudtommal közelebb is áll Doyle eredetijéhez), aki kis szürke agysejtjein kívül az öklét is előszeretettel használja. Ezen a folyamaton a történetek másik fontos szereplője Watson doktor is átesett, és mivel az új koncepció egyik fontos pontja volt a humor, az egész kapott egy buddy movie jelleget, ami végeredményben leginkább a Halálos fegyver széria egyik közeli rokonához hasonlított. Downey és Law között remekül működött a kémia, a poénjaik jók voltak, Ritchie pedig egy egészen egyedi hangulatot (és Londont) kanyarított köréjük, tele akcióval, stílusos lassításokkal, és egészen remek vágásokkal, hogy Hans Zimmer kiemelkedő zenéjéről és a majdnem 100% blue box (de ide pont ez kellett) látványvilágról ne is beszéljünk. A Sherlock Holmes egyetlen gyenge pontja a sztorija volt, annak is a nyomozás része, aminek a bonyolultsága miatt a részletei és következetessége úgy a harmadik újranézés után kezd összeállni az emberben - de a sok pozitívum és amellett a tény mellett, hogy végül is remek szórakozást kapott az ember a pénzéért, ez nem volt igazán zavaró.
Holmesra ráharapott a nép, így gyorsan el is kezdődött a franchise-gyártás, és két év után már itt is a második rész, ami, mint az várható volt, nem több egy tipikus folytatásnál, de legalább azok közt a jobbakhoz tartozik - bár ez egészen sokáig nem derül ki.
A gondok ott kezdődnek, hogy hiába csapunk bele rögtön a lecsóba, filmünk az istenért se akar magára találni. Itt vannak a figurák, megvannak a dumák, még verekednek is nem egyszer - az egész mégis nyögvenyelősnek bizonyul, és sehogy se tudja elkapni a néző figyelmét (leszámítva egy valóban váratlan fordulatot, amiről a film felén át agyaltam, - hiszen volt időm - hogy ez most jó-e, vagy nem, mert egyrészt bátor mutatvány, másrészt Rodriguez ebbe már beletörte a bicskáját egyszer. Végül arra jutottam, hogy egyáltalán nem rossz, hiszen az alkotók ügyesen áthidalták az esemény keltette masszív lyukat a sztoriban, és, mint mondtam, üdítő merészségnek bizonyult). Természetesen vannak jó megmozdulások, mint a fergeteges geg-parádé Watson esküvőjén, de nem az igazi. Aztán egy idő után a film csak magához tért, és akkor nagyon élvezetessé is vált - hogy aztán visszatérjen alapállásához. A Game Of Shadows egy hullámvasúthoz hasonlóan éli át csúcs és mélypontjait, ennek oka pedig epizódikus jellegében keresendő. Olyan, mintha sok kis sztorit látna az ember, amik mindegyike rendelkezik az eleje-közepe-vége trióval - tehát minden "mit keres ez itt, még a felénél se vagyunk" giga akciójelenet után az egész újra elkezd felépülni, hol több, hol kevesebb sikerrel.
Filmünk tehát hiába rendelkezik minden jóval, teljesen ívtelen története először lefárasztja, majd teljes apátiába löki nézőjét, én meg azon kapom magam, hogy bár Holmes és nemezise, Moriarty (Jared Harris egyébként nem olyan bántóan semmilyen, mint vártam, sőt, egészen elfogadható, de azért mindig eszembe jutott a Daniel Day Lewis pletyka...) társalog éppen, egyáltalán nem figyelek rájuk, mert igazából már nagyon nem érdekel. A Game Of Shadows valahol itt, nyolcvan és kilencven perc között jut el arra a pontra, hogy egyértelműen vérszegénnyé, erőltetetté, és ami a legrosszabb, teljesen érdektelenné válik - ekkor már úgy gondolok Stephen Fry-ra -akit egyébként nagyon sután vezettek fel - és Noomi Rapace-ra, mint teljesen felesleges kellékekre, a nem kevés muníciót használó akciók egy kicsit se mozgatnak meg, Moriarty -ról alkotott véleményem pedig kimerül három betűben (wtf), hiszen egy szó nem esik arról, hogy ez a fickó mit akar (még csak olyan elcsépelt sablonosság se, mint világuralom), ergó nem értem a jelenlétét, és egy főgonosz esetében ez eléggé kínos. Szépen lassan elkönyvelem a  csőd  jelzőt a filmmel kapcsolatban.
Viszont.
Viszont amikor az utolsó húsz percben az írók és Ritchie félreteszik hadtörténeti és harcművészeti bemutatójukat, és elkezdnek a sztorira, illetve a dialógokra koncentrálni, és a Holmes-Moriarty duónak egy méltó összecsapást megalkotni - na, akkor kábé új játék kezdődik. Hiszen egy: végre megtudjuk gonoszunk célját, ezáltal elkezd összeállni egésszé az eddig látott másfél órás maszlag; kettő: visszakapjuk régi Holmesunkat, aki első sorban az agyával dolgozik - Robert Downey is mintha itt kezdené el élvezni az egészet; három: a Watson-szálon át egy igazi, remekül felépített "ki a fene lehet a hunyó" jelenetet is kapunk; és négy: a kirakós minden darabja a helyére kerül, a film egész lesz, én, a néző, pedig boldog. Mert a Game Of Shadows a végső felvonásra nagyon megtalálja önmagát, hogy mi is akart ő a kezdetektől lenni - teljesen értelmet nyer, és mindezt stílussal teszi. Az meg csak hab a tortán, hogy a két, egyenértékű ám ellentétes lángész nyomtatott eredetijének legfontosabb pontját is sikerül maradéktalanul megidézni. Erre a húsz percre kénytelen vagyok azt mondani, hogy zseniális - illetve kénytelen vagyok újraértékelni a teljes játékidő alatt látottakat is.
Végül kialakul egy olyan balansz, ami azt mondatja velem, hogy az első rész jobb volt, de a második csak minimálisan gyengébb nála, és nincs szégyenkezni valója. Az a gyanúm, hogyha újranézném ezt a filmet, ismerve a hátteret és a motivációkat, sokkal jobban élvezném, sőt, talán még összességében jónak is gondolnám. Visszagondolva egy nagy kirakós az egész - kár, hogy elsőre minden darabnak csak a szürke hátát láttuk. De a kép ettől még jó lett. 7/10.